alig aludtam

valamit. elég valószerűtlen, ahogy ülök a labkonyhán, várom, hogy felébredjenek a többiek, rendet tegyünk, együtt karácsonyozzunk végre, örüljünk egymásnak.
sokat vívódom, hogy bőgjek-e egész nap, vagy pálinkázzak - végülis mindegyik illene az idei évhez. mindkét verzió. majd még alakulunk - mondjuk épp most landolt egy üveg jégerke a netbukom mellett... ó.

megint 3 napja

ezen görcsölök, és bőgöm el magam ötpercenként, kurvára nem is értem, hogy miért. nem félek tőle, nem érdekel, én igazából csak azt szeretném, hogy ne szóljon énhozzám már többet, karácsonyeste meg depláne ne hívjon fel!
tudom, hogy ezt nem ide kell írni, hanem neki megmondani. meg is fogom tenni, csak múljon el ez a ki...tt görcs és idegesség belőlem végre.
és ha túl vagyunk valamin, akkor legyünk túl, teljesen, visszavonhatatlanul. na.

a karácsonyokrul

meg írok szívesen, szavam nem lehet e témában. sem. mármint rossz.
szóval az idei szezont a lányos ünnepekkel kezdtük - apróságok és kis koccint a kedvenc helyünkön, mostanában ennyi jut nekünk egymásból, így ennyinek kell örülni. valójában úgy vezettük a beszélgetés fonalát, hogy a végén megállapításra kerülhessen, hogy a főbb vonalak faszán rendben vannak, más meg kábé nem is számít. akkor este egyébként nem a legjobb passzban voltam, de gondolom, ilyen van, főleg teliholdos befolyásoltság alatt - olyankor az ember (vagy én) bátrabban gondol még nagyobb hüjeségeket, mint egyébként szokott. ja, valójában hisztiztem, de még azt is normálisnak tartom - valahol én is nőből vagyok, ne feledjük el.
aztán meg volt olyan keltakarácsony, amilyen a mesében van az okos leány szatyrával/puttyonyával/gondolomegyikkelsem,csaknemjuteszembemijével, hogy van is, meg nincs is - nincs ezzel sem különösebben bajom, végülis a dolgok is, meg mi is változunk folyamatosan, nem lehet elvárni, hogy úgy legyen minden, vagy olyan legyen minden, mint rég. amúgy a bulika tiszteletére rendeztem lakóviszonyaimat, és jelentem, főzés is volt, igen, az én konyhámban, mondom, hogy takarítottam előtte nem kevesebbet. az ünnep fényéhez összepakoltuk Minden Idők Szándtrekkjét, amit azóta le is énekeltem, főleg autóban, és nem is pont egyszer. kellemes volt, kedves volt, szerintem nem baj, hogy egyik kocsmából sem dobtak ki bennünket szenkarácsony alkalmával - volt annak is ideje, el is múlt mostanra, érted.
az utolsó itteni napon meg fagyöngyökkel a kezemben végigjártam pár számomra fontos embert, ölelge meg boldogkarácsonyt, amiben pont nem a boldogkarácsony volt a lényeg, dehát ezt úgyis tudjátok.
otthon meg otthon. jójával meg rosszával együtt, de inkább jójával volt most - egyszer repült el csak az agyam, de akkor szépen kiléptem a helyzetből, elegánsan, és másnap már ki emlékezett az egészre. szerettem amúgy, hogy egész természetes volt minden, szerettem, ahogy anyukámék összenevetgéltek a köszöntéses koccintásos pillanatban, akkor pont azt gondoltam, hogy ilyen karácsonyt végülis bármikor szívesen bevállalok, mert minden jó úgy, ahogy van.
volt még nagycsaládos esemény is - tulajdonképpen én tényleg bírom ezt a fajta együttlevést, tök jófejek az unokaöcséim/nővéreim/nagybátyám, szavam nem lehet.
aztán volt kettesbenes karácsony is - ne szívd a fogad, még csak 25-e esténél vagyunk, szóval lesz még pár kör - a fiúval, akivel szoktam mostanában aludni. például olyan szép képet kaptam, hogy hjaj, meg ittunk likőrkét is, szóval jó volt, mitmondjak még. sajnos a másnapi keresztapa-forevör projekt simán befulladt, de megmondom, anyuék tekknikai beállítottságú szennapja után pont nem pörögtem arra rá, hogy ezt most mindenképp megoldjuk, mert különben... mert különben anélkül is el tudtuk heverészni az egész napot, este meg mentünk még egy karácsonyra, ahol csodák csodájára ismét hüjére tudtam enni magam, de még jáccottunk is mellette, és rengeteget nevettünk is.
a tegnapi este meg előfordulhat, hogy már nem a szent áhitat jegyében zajlott, bár kétségtelen, hogy szappant választhattunk ajándékképpen, meg a rend is nagyon feltűnt, karácsonyi italok és étkek is maradtak, szóval miért is ne sorolhatnánk ezt az esetet is ide. szépeste volt, nulltannenbaummal, ószépfenyővel, könnyesröhögéssel.
az idei karácsonyok sora a mai nappal szünetel, még 30-án várható ilyen esemény, tudósítok majd arról is.

a szentÉsestés

projekt előtti nagy pillanatokban épp arra gondolok, hogy mennyire sajnálom azt a szép papírt erre az öt percre összebaszirgálni.. marad hát a színes szalag, azt máskor, másra is, tudod.
nem tudom amúgy, illik-e megszólítani a k. olvasókat, mindenesetre szép meg jó estét maguknak, köszönöm, hogy velem vannak/voltak. én a magam részéről elmormolom a gagyi kis karácsonyi nótácskámat - idén ez a sláger, ne szóljon be, szentimenTéL van, ha már tavasz nem lehet pont ma - aztán majd nekiesek a teknikás dolgoknak, mert idén a jézuska ismét úgy hoz ajándékot, hogy a programom is meglegyen egyben. akcijó, hehe.

háromig

húzodott az éjszaka... nem mondom, hogy többet nem fogadok, mert úgysem tartanám meg. meg kinek van kedve nemfogadni, ha a fogadás meg ilyen.
eléggé szeretek és eléggé boldog vagyok, nem is emlékszem ilyen állapotra. valakiknek meg gyerekük lesz, el sem hiszem, jééézuska...

tények szintjén

meg sok apróság, nem egyebek - készülgetés a karácsonyra, apróbb ajándokok és főzetek, nagyobb pénzügyi manőverek, pályázatleadás, szaladgálás... közben szövögetek mindenféle terveket, persze csak esetlegesen, jobban nem tudom. alig van pár nap végiggondolni a januári restartokat, a hol lakom majd és mennyiértet, a miből fizetem majd a májusi penzumot, ha itt maradok pécsinek, maradok pécsinek különben, egyelőre az látszik. ami meg pont jó, mert mostanában eléggé szeretek pécsi lenni, eléggé szeretek úgy egyáltalában is, eléggé szeretem a munkahelyeimet, eléggé örülök, hogy lesz még egy, amit szerethetek - gondolom, most jó helyen vagyok épp és jó emberekkel, elég hálás vagyok ezért az érzetért a sorsnak, vagy univerzumnak vagy jóistennek - persze a vagyok helyett és-t is használhatok, alapvetően tökmindegy. majd még összegezgetek, a kalendáriumnénik az összegzésekre születtek. majdmajd, mondok.

tejeskávésan

nézem a világom, virágom... kurvahideg van amúgy, de nem érzem. van lila selyemszoknyám, randim holnap délre fenyőfaárussal, fagyöngyöm és házi tejes-dolgok (sajtok, túrók, vajak, értedte), van kazalnyi béke bennem meg szeretet, nem kell szomorú dolgokkal lenni egész nap. elmélázgatok ezen, ma ilyen nap van, fájnak dolgok, fáj a hasam is erősen, valami nőibaj, érzem, meg fáj a szívem is, olyan eltűnt életek-érzésem van, majd írni kell erről egyszer egy novellát, de nem most, csak majd egyszer, mert most meleg a tejeskávé, és hideg a világ, és elég idegenség, hálistennek bemosolyog egy bordó sapka az ablakon mesebarna szemekkel, hiába idegen, mégis békés meg biztonságos, bírom, mikor így egymásramosolyognak az emberek, pedig sose látták egymást, mondom én, hogy beszélhetnékem van mostanában csak nincs egy helyem hozzá, most is kávéházban pöntyögök csak, 20 perc egyedüllét a sokmindenki közt.

(írta a zanta 2010. december 17-én délután, csak nem volt nettye publikálni)

jobb lenne,

ha tudnék néha kicsit írni vagy legalább sírni, mert olyan, mintha bennem ragadna egy nagy csomó minden, az meg nem tesz jót a vesének vagy minek. persze nem lehet, mert cs. imre kolléga épp valami virslis megoldást mesél ezerrel, mondjuk az sem hangzik rosszul. és karókám is itt volt; jött a parfümpénzér' - kétezer volt az illat, amit meg véletlenül egész szeretek, bár eszemben sem volt most ilyet vásárolni magamnak, csak a karó végett mentem bele a piszkos ügyletbe. azt meséli egyébként, hogy csúszik bele valami depresszióba, nincs embere, akit szeretgessen, meg munka is jó lenne - ehelyett csomókat szerelgetnek le az orvosok a lábáról, és különben is, jó lenne már valami kis jó, nem? ezen így elmerengtünk, mondta, hogy a szép hó sem vidítja fel, pedig az már baj, mondtam neki én, és fújtuk tovább a füstöt a gőzölgő tea felett. akkor még bepróbáltam ezt, de csak egy halovány mosolykát bírtam kicsalni belőle, ezért inkább megölelgettem a kicsi asszonyt, és az elég jó érzés volt. mindkettőnknek. mondta.

végre az, az amit akarok

dudolászom már reggel óta, hogy idetalált végre mihozzánkba is a sok hó, megmaradósan, fehéren, gyönyörűen, jaaajistenem, de boldogság is ez.
meg még az is boldogság, hogy faszán lement a záróellenőrzés is, senki se' látta rajtam, mennyire nem aludtam egy percet sem izgalmamban meg munka végett, hanem minden jó volt. és már csak azok a sok pénzügyi gondok, amik nyomkodják a hülye vállamat, elég tetemesen különben, de olyankor meg rám szok' nézni a szép szemeivel, megsimogatja a buksimat, aztán elmerülünk pár órára egymásban.. hát így nincs időm sokat aggódni ilyenkor, mert akkor is tisztára boldogság van inkább. sok.

mint valami

kis gyengeelméjű gyerekecskére, úgy nézek ilyenkor magamra - volt már az utálat, meg a pörlekedés is, próbáltam a szégyent, meg a bűntudatot is, de még mindig ez bizonyult a legreálisabbnak... nézem magam, mint egy kis gyengeelméjű gyerekecskét, és próbálok türelmes maradni akkor is, ha barnára festem a hajam, ha egész nap csak lébecolok, ahelyett, hogy, ha még most elmegyek inkább festegetni 1-2 órát, ahelyett, hogy, aztán majd hajnali hétre pont végezni is fogok, azzal, amivel. akkor majd iszom egy kávét fáradtan, túlesek az egészen, minden rendben lesz, ahogy mostanában szokott, aztán kész.
mostanság így működöm, nem máshogy, ezt köll békésen és türelemmel viselni, és nem azon rágódni, hogy mindezt tegnap este is tökéletesen megcsinálhattam volna, ha nincs ennél sokkal-sokkal jobb szórakozásom.

a kiállításról pedig csak annyit szeretnék mondani, hogy nem tudom, kívülállónak mennyire volt éles és csodálatos és gyomoraljában turkáló és büszkeséggel eltöltő és más boldogságának ilyen tisztán örülős élmény (na ennek se sok értelme van, de mindegy), mint nekem, de mindenkinek csak olyat kívánok, mint nekem jó volt, ha erre eltéved. tévedjen el erre.

egyszerre

esett szépen szállingózva a hó, és vert erősen a nap sugara. néztük ezt előbb a kis kávézó ablakából, aztán a köves terecske közepére álltunk, megölelgettük egymást és nagyon mosolyogtunk. kicserélték az életemet valakik, lehet, h a zoNbik, nem vágom. de most nagyon más, szép, izgalmas, kedves, energiákkal és szeretetekkel teli. hálabála, nem kérek más karácsonyra sem.

egy kicsit most

minden elég jó, jutott eszembe, ahogy toltam kifelé a bicajt Az Átkozott Kapun* ma délután, amikor úgy sütött a napocska, mint október elején szokás, és gomboltam ki a kabátot is, pedig elég fagyos vagyok, tudja ezt mindenki.
és igen, tudom, hogy holnap indul a turbóhideg, akkora szelek lesznek állítólag, hogy szakad majd el az ég, de hát nézünk elébe, mást sem tudunk tenni, ugye.
na, visszatérve a minden elég jóra így univerzálisan érzem ezt a jót, kerül mindenféle dolog a helyére, rendeződnek viszonyok meg ügyek munkailag is, nemcsak máshogy, másnál is, nemcsak nálam, azért ez megnyugtató érzés.
meg akárhogy is, csak mászik befelém ez a karácsonykodás - megleltem a kedvenc angyalkás bácsimat a térre települő kézművesek és forraltborosok közt, meg találtam ajándékos könyveket is, égetem az adventi- és más gyertyákat feszt, és a koszorúmat is illőbbnek látom most az ünnepre, mint a tavaszra, szóval.
meg így a reménnyel együtt költözködnek az apró kis csodák is mifelénk - majd' minden nap jön egy ilyen kis hűha, eeez de jóóó! dolog, ma például egy kedves kis email, amit már vagy ötször elolvastam, és úgyis kívülről tudom az egy mondat tartalmát, de akkor is jó újra meg újra átszaladni visszasimogatva szememmel a sorokat. mondani rá nem tudok érvényeset - ha jól forogna a föld, bizony egy reggel kocsiba szállnék, megölelgetném g. anyut, főznénk csokilikőrt, írókáznánk mézeskalácsokat, közben gyakran összemosolyognánk, csacsognánk mindenféle élményeket, állítanánk fel nagy bölcsességekből szép elméleteket, még az is lehetne, hogy boroznánk és énekelnénk halkan, esetleg pityeregnénk, vagy ilyenek. (...) remélem, hogy egyszercsak majd jól forog a föld, és akkor elmúlik az előbbi mondat összes feltételes módja.
és csodajó volt ma kantában lopni el félórát és megint olyan volt a vacsora is, hogy még, viszont most hazamegyek és az is nagyon jó lesz majd.
nagyon.
ó.

*ha megint lesz olyan, hogy angyalok laknak majd nálam pár napig, és lehet kívánni, akkor biztos azt fogom kérni, hogy ne legyenek zárak a világban, vagy legalábbis békét kérek kulcs- és ajtószárak frontján. (persze a legszebb világ akkor lenne, ha nem is léteznének zárak meg kulcsok egyáltalán, mert az azért alapjaiban terelné új alapokra a földi létet, de nem tudom, hogy ekkorát szabad-e kérni angyaloktól vagy aranyhalaktól vagy bárkitől a világon.)

a pótanyám

ismét meglátogatott a kedves munkahelyemen - mondjuk eléggé meglepődtem, hogy abban a narancssárga kabátban tolta, amit Elvileg Nekem turkált, nehogy megfázzak. különösebben nem zavarta a dolog, szerintem vethetek rá pár keresztet, aztán jónapot, ennyit a meleg kabátomról meg a gondoskodó pótanyámról. zárójelben megjegyezte, hogy 2 liter víz per nap, meg renol, költözzek be végre a városba és egyébként is, a szerelem az nem más, mint egy újra írható dévédé. ennél azért leragadtunk kicsit, de nem sokat, nem vagyunk mi olyan érzelmes lények, hogy.

az előbb

azon gondolkodtam a fürdőkádban, ami tele volt forróbbnál forróbb vízzel, és nagyszerűen lehetett benne sziszeregve a égő csípéstől fetrengeni, hogy most azért eléggé megszűnt ez a magamban-levés élmény, jobbára nem is emlékszem, mi volt azelőtt, hogy ez meg ideszületett helyette. ez az élmény, hogy benne vagyok valakiben aki bennem van tulajdonképpen.
á, ha ezekre a napokra nem emlékszem nyócvanévesen is kristálytisztán, akkor soha, semmire. mindennélmásabb és gyönyörűbb.

például

elég hideg van már a bringázáshoz nekem, de ma valahogy mégis azzal mentem a mézeskalácssütésbe meg a keresztgyerekláthatásba meg a egyesületisbe be, és ki is ezekből. az arcom égett a csípős hidegtől, a karom meg majd leszakadt, de azért mosolyogtam, mert tök jó különben meg hidegben bringázni.
szóval miközben bringáztam a hidegben (érzed) hát perszehogy összetalálkoztam az ilikével, és imígyen beszélgettünk: jajdrága, dejóhogy látom, hát jónapot, mondta az ilike, én meg lefékeztem és jajcsókolom, hogytecciklennikeztem egyet nevetgélve. hát minden rendben, jól vannak, épp színházba készülnek, így folytatta az ilike és a kisztihandos bácsi ekkor csatlakozott be közénk természetesen egy laza kisztihanddal, meg az aggodalmaival, hogy elüt az autó. ilike eközben azt feszegette, miért is nem lát mostanában, hát higgyem már el, hogy szabályosan hiányzom neki, pedig kb. két hónapja is összetalálkoztunk hasonló keretek között, szóval nem mondhatja. és akkor újra elmondtam, hogy már nem itt dolgoz, hanem máshol, de perszehogy jövök látogatóba, szerettem itt dolgozni, hjaj, hátpersze, akkor pedig az ilike arra zendített ismét, hogy esküszik, hogy szokott rám gondolni, esküszik, de akkor el kellett indulni a színházba, mert nyugdíjas a matiné, ők ilyenkor szeretnek járni... hát mit nem értesz, nekem ez annyira pécs meg láv...

akarnék

már mindenféléket beszélni, de nem nagyon vannak érvényes szavak/kijelentések jelen állapottal kapcsolatban. némagyereknek még az anyja se, tudom.

jé

most meg olyan, mintha hazataláltam volna.

most meg

gyertyafényes a budapest, kicsit vissza is gondolok, de már most alig emlékszem, hogy is volt a mikor a mi.
az első pakit mindenestre maximálisan jól és szépen sikerült - madzagolódott szorosabbra barátságom macskástul, talasszástul, kávástul, rohamostul, fecskéstül, kiállítástul együtt, és közben tisztára olyan volt, mintha mindig is itt lennék, annyi egyéb ismerőst is az utamba sodort a szél. meg egy-két szép új találkozás is történt, örvendetes mindenképp.
a második pakitban viszont ráértem gondolkodni egy másik barátságos dologról, pont azért talán, mert annyira kívül estem minden körökön, hogy kábé az isteni lényem volt a legvalóságosabb beszélgetőpartnerem, ami mellesleg nem volt rossz élmény, hanem jól szórakoztunk, mint általában. arra mindenesetre rájöttem, hogy lehet szűkíteni bizonyos kereteket, különben sok időm veszik el úgy, hogy hasznosabban is tölthetném el. ez ilyen kapcsolati kérdés, amit tényleg nem árt átrágni, csak a miheztartás végett is.
amúgy meg már nekiláttam szorongani is a holnapi ellenőrzés miatt, és a hazatérésen is szorongok persze, mint mindig, szóval az egyébkénti nyálongást most nem tolom le, bár kétségtelenül fél perc alatt át tudnám érezni a hangulatát, mert van bennem hajlandóság a sóhajtozásra bőven...
így csak egy kis cohen, meg egy nagy kád fürdő képe lebeg a szemem előtt, mi mentőöv szok' lenni félelemtenger esetén.

budapest

meg most olyan, mint még sosem. nem is vagyok itt különben, valahol kicsit belenézek a napba, meg van alattam hó is, de az meg meleg most és simogatós és puha, meg is fürödtem benne dudorászva éjjel, hogy ájnánáná nánánáná. meg van egy csomó mindenség, de most inkább megnézem a dana kiállítását...
mindig mondom, hogy az első hóesés per év gyönyörű, hát és tényleg, ebben most is tisztára biztos vagyok. majd azt is elmesélem egyszer, hogy miért.

lehet,

hogy nekem még sosem hűtötték le a bögrét a hűtőben, h a forró teja ihatóbb legyen. és ebből most számos következtetést le tudnék itt vonogatni a hozzáállásommal vagy a zéletemmel kapcsolatban, de nem érek rá, vagy nincs kedvem.

meg még azt

is tollba mondanám, hogy jó így éjjel hazaérni - a ruhák körbeszagosítják a lakást, tisztaság van és béke és nyugalom, és el nem lehet mondani, mennyire patent kis élmény ez: virágok mindenütt, meg annak a tudása, hogy mindezek birtokában vagyok, még most is. mármint a képességnek, hogy otthont teremtek magam körül. kurvafontos.

múlt, jelen, jövő

így ezek a szavak csak úgy odabaszva a terem közepére... értékelj, vallj, vállalj felelősséget, magyarázd meg, 3 percekben. nem az én világom ez, de mégis boldog vagyok, hogy ez megtörtént velem. nincsen bennem szégyen, csak jó, hogy mindenki előtt ki lehetett mondani - sajnálom, hogy nem mindenkinek adatott meg ez tegnap. könnyebb lenne, ha többen gondolnánk végig, hol is meg miért is hibáztunk.
a másik meg, hogy közben ez olyan kevés idő volt eddig együtt, és olyan kevés az idő az év végéig is, mikor valami egészen más dolgot kell majd csinálnom, hogy jézusisten. nem parázok rajta napokat, mert nincs rá idő, csak néha jut el az agyamig, és akkor szoktam kicsit félni.
de azért, hogy biztonságban vagyok, azt eléggé érzem. nem tudom, kívánhat-e ember ennél többet.

megnéztem

magamnak ezt a tudásközpontos épületet - vágytam egy kis minimálra így vasárnap délután a mekis kávé meg krumpli mellé. persze szitált az eső, és szemnyi hely sem lett volna amúgy sem leülni így a környékén, érdekes dolog ez.
ázogattam aztán ilyen parkolóban, meg parkban is, végül csak bemenekültem, és most bőgni van kábé kedvem.
nem azért, mert nem volt kurvajó a pénteki borozás (igen, iszogattunk, na.), előtte a hatalmas-gyerekes-zsivajos séta, meg pauluskávé, utána a meleg ágy és a kölykök hajnali zsongása. vagy a piacozás nemsokára, kutyázás, kulcskérdés és fagyos tettyei séta. mert ezek is elég jók voltak. meg aztán a házibuli az m. utcában és olyan mély álom, hogy elszédültem bele. és séta, társaság megint. szóval minden jó eléggé.
csak közben meg néha rohadtul szeretnék egy olyan egyszerű, normális vasárnapot, valami hullaunalmas családit, érted. na, néha ezért van kedvem bőgni, asszem.

mondják,

julika néni szép fiatalasszony volt, talán forgalmat irányított a konzum előtti villanyrendőrnél, mikor még az a kapcsolgatós rendszer volt. elképzelem néha, ahogy áll egy kosárban fent, a pózna mellett (sosem láttam ilyet, csak gondolom), mosolyog és küldi le az autósoknak a puszikat. tudod, így dobálja. úgy dobálja, ahogy most a király utca végén, a padon ücsörögve küldi a csumikat, lába mellett kétlittyós pillepalackban szarbor-maradvány, alatta nem kevésszer vizelet, de ő csak mosolyog a pityókás szemeivel, mondja szépen, hogy csókollak drágám, és dobja a puszikat.
régebben tartottam tőle, mert kiabálós volt, de most, hogy párszor már vajaskifliztünk együtt, meg haza is kísértem már öreg-koszos lakjába, most már nem félek. a férje vmi rémalak, julika néni sok mindent mond róla, de az igazat a fene se tudja. látni még nem láttam, csak hallottam a hangját egyik hajnalban, mikor bevezetgettem a házba. akkor is nagyon rossz volt a szag, majd kifordult a gyomrom, és a csukott ajtó mögül egy érces, borszagú hang káromkodott kifelé. nem szívesen hagytam ott őket, de annyira kerülgetett a hányinger és a rémület, hogy elszaladtam inkább.
julika néni most szettet váltott, nyilván készülünk a hidegre - most csinos, hetyke kis fekete kalapot hord és lila szövetkabátot. ilyenkor reggelenként, mikor még nincs benne a sok bor, egészen üde és szép. jó lenne egyszer tudni az igazságot, vagy az is lehet, hogy nem kell azt nekünk tudni, mert anélkül is meg lehet néha simogatni, kézen lehet fogni, lehet azt mondani neki, hogy de szép vagy ma, drága, tégy magad alá valamit, mert felfázol...

van egy nő,

úgy 10 éve ismerem/látom szinte naponta. sosem mosolyog, sosem nevet - csak összeszorítja a száját jobb esetben, rosszabb esetben cigányozik, panaszkodik, vádol, utálkozik.
nagyon sajnálom, ha rossz élete van - dehát ha az embernek rossz élete van, akkor változtatni kell, nem? (tudom, nekem sem megy ez rendesen, de valahogy legalább mindig próbálkozom.) mert akkor nem elég a 3 szép, okos lánygyermek, meg a biztos megélhetés, meg a belvárosi lakás, meg hogy semmit sem kell ezért tennie. van akinek ez is kevés, értem én. én csak azt nem értem, hogy miért hagyja magát ennyire látványosan boldogtalannak lenni.
zsoltimóval csacsogtunk kicsit, hogy nekünk sosem lesz/volt ennyi, mégis tudunk még nagyot nevetni, bulizni, örülünk, hogy van családunk, vannak barátaink, és mindig van az asztalon annyi, amennyi kell. és az legalább szeretettel és nem utálkozással van sózva. ja.

villany_vasárnap

kedves s szép

s családias, s mosolygós, s harcsapaprikás s nagyot sétálós villányi kirucc volt vasárnap. az ég kéklett, a nap sütött ránk, a pincészet gazdijai kedveskedtek, semmi rosszat ezzel kapcsolatban mondani nem tudok.
csak négyszer haltam meg közben.

sokat

vagyok kint, mióta ez a jó idő van. sok az impulzus is. hétfőn megyek kozmetikushoz. holnap meg villányba. amúgy fogalmam sincs, hogy a felhalmozott vágyaimat kire önthetném, mondjuk lassan ez is kiderülhetne.

"meghaltam egyszer,

a másvilágról küldtek haza" jórészt ez most a tételmondat, persze kábé bármi tétel-mondat lehet, annyira szépen bele tudom élni magam akármibe. titokban remélem, hogy ezek csak hormonok, és nem fogok eztán minden színházi élmény esetében könnyeket potyogtatni/zokogni, minden koncerten pedig ölelgetni idegen embereket, mert azért ez mégsem normális. már hogy szerintem. hogy így folyik ki belőled a tömény érzelem, meg nyomja közben a mellkasodat, ááá, hát nem vagyok én ezzel megszokva.
ez meg mindentől függetlenül pedig kurvajó - utoljára akkor voltam ekkora izgalomban színházi keretek között, mikor kettőezerhétfebruárnegyedikén a világtörténelem legszarabb előadásán (baleset!) órákon át csak azon reszkettem, hogy mikor érhetek hozzá/csókolhatom meg a mellettem ülő fiút már, akibe halálszerelmes voltam, és aki halálszerelmes volt belém, csak még akkor nem volt hivatalosan ez kijelentve, csak lehetett tudni, hogy szanaszét feszít minket a vágy de mindjárt. és mikor tegnap este erre gondoltam, akkor is olyan mély szeretetet-szerelmet éreztem, amiről tudom egészen biztosan, hogy téren és időn kívüli, és sohasem fog belőlem elmúlni. és lehet, hogy nem fogunk tudni mi már együtt élni sose', de az is lehet, hogy igen, mert egyszercsak majd úgy változunk, hogy el is bírjuk viselni egymást. de olyan, mintha ez amúgy tökmindegy lenne (nyilván nem tökmindegy), mert velem van, meg bennem van, és így én mást nem fogok már, csak maximum máshogyan, ha egyáltalán valaha.
na, mingyá' bőgök megint, úhhogy mára ennyi.

szerettem

megérkezni tegnap este - volt puliszka meg husi, a fiúk a palacsinta körül zsongtak, főtt a tea, tekeredett a csokika, aztán beültünk az átriumba és kezdetét vette egy erős beszélgetés múltról, meg jelenről, meg jövőről. jó, hogy így voltunk együtt, hogy ezek kerültek elő, nagyon jó élmény, igazán. aztán lefelé jöttünk a hegyről, és t. barátom kétségei és lelkesedései találkoztak az én kétségeimmel és lelkesedéseimmel. így a hatos közepén, mikor kiszállt a kocsiból, szépen összeölelkeztek a kétségeink meg a lelkesedéseink, megállapítottuk, hogy minden így jó, ahogy van, aztán szépen hazamentünk.

rííl hétfőn

rííl dolgokról... hogyaszongya lett fűtésem, és a mosogatómat is használhatom immár mosogatási célokra, mert eddig ugye csak a mosógéppel volt szoros viszonyban a csapom, egyéb feladatainak ellátására úgy 3 hónapja volt képtelen. na, ennek egy hete egyfolytában csak örülök, mégiscsak nagy dolog... például nekiláttam pont ezen okokból kifolyólag otthont csinálni a szállásomból megint, most telve van virággal, vállalható az ismerőseim körében, és a magam számára is. simán nekilátnék mondjuk egy tejbegrízt összerakni, ha lennének alapanyagok hozzája, mert nincs már az az ótvar nagy kosz és penész mindenütt, ami miatt élni se', halni se' volt kedve az ember gyerekének. és a virágaim is zuhanyoztak, most jobban vannak. (és még vannak homályos pontok, de el vagyok szánva azok sorbavételében is, nyugi. és át is van kicsit rendezve a lakáska. és képek is másztak fel a falra. és kussolok, tudom)
aztán az autószerelő is remekelt - hát ne tudjátok meg, mekkora élmény olyan autóval menni, amin vannak fékek! itt most nem ecsetelem tovább az ügyet, képzelj napi 15-20 sóhajt és mosolyt el, aztán képzeld el, hogy el is mesélem mindenkinek, mintha kábé gyerekem született volna, pedig csak a fékek jók, meg olajcsere volt, meg azt ígérte a szerelő, hogy tekknikai okok mijján (ami tőlünk származhatna) nem fogok meghalni a télben legalább.
és lett egy fényképező-gépem is, asszem amúgy, hogy hullagagyi, de nagyon nagy örömet szereztem annak, akitől megvettem, és végül is én is nagyon örülök, bár képet még nem készítettem vele, mert nincs nálam még, de majd.
és megyek berlinbe, lehet. úgy két hét múlva pár napra. na, ezt nem nagyon merem még felfogni. berlin. berlin. berlin. berlin.

egyszer csak

elmúlt. nincsen itt. kerestem, de sehol sem lelem. most akkor ez úgy van, hogy egyszercsak lelép? belenyomakszik a mindennapjaimba, illegeti magát, könnyed flirtet kezdeményez velem, aztán mint valami tündeség, elillan?
na nem azért, így sem rossz - csak kicsit valóságosabb a valóság és álomszerűbb az álom.
neked meg, kiscsillag - kit életszerelemnek neveztem el magamban - izenném, hogy itt vagyok, jöhetsz bármikor, mert nem voltál azért olyan rossz vendég, sőt.

kerengő

dervis szeretnék lenni, ha majd egyszer felnövök/nagy leszek. ó.
mondom, nincsenek szavaim a jóra.
de te éreztél már olyat, hogy bármilyen idegenhez hozzá tudnál nyúlni/érni, mer' tulajdonképpen egyek vagytok? hogy nincsenek határaid? nincs idegenség, csak ismerős nyugalom?
ááá, tényleg jobb, ha nem mondok semmit.
azért az szép volt, mikor a szünetben a kertben földobáltunk ölnyi falevelet az ég felé, aztán alá álltunk kacagva. meg amikor saccerrel fát ölelgettünk... meg amikor...

igen

fontos dolgok estek meg velem, például szélnek eresztett a gyóntatópapom kettő év közös munka után, már csak búcsúzkodni megyek hozzá a hónap végén. aztán úgy hozta a sors, hogy közlekedtem egy csodaszép babakék fixivel, és még csak el sem nyaltam, hanem nagyon ügyesen eljutottam vele A-ból B-be - ezen kb. egy fél évet paráztam, meg hogy majd csak nagyon kész állapotomban merem megpróbálni, meg blablabla, aztán natessék. voltam emellett kiállítás-megnyitón, meg kacagtam könnyes szemmel nagyon helyes kis történeteken egész hosszan, de ez már a munka rovására történt, szóval pszt. és egy szép fezsményt is szereztem, ennek örömére tényleg kezd kedvem kerekedni egy templom-rendezésre a hétvégén (magam s lakásom).
ma meg megint fényességesség és napsütés van, könyvelőkkel van randim, és autószerelővel, és este talán koncertre is eljutunk. igen, jódolgom van!

pont

majdnem elkettyentem, de hívott a kis haverkám, hogy menjünk kutyázni, juhuj!
aztán még egy telefon - a szülinapi kis véletlenülrámegyek az autópályára-ügyem 15200 Ft-ba kerül.
ne menjetek matrica nélkül autópályára, még véletlenül sem! fasszom.
na megyek kutyázni, hátha juhuj.

sok idők óta

mindenki keresztapja mindenkinek ebben a családban - apám keresztapja az én keresztapám apja, keresztapám lányának apám a keresztapja, keresztapám keresztapja apám keresztapja, szóval érted - ez a fentebbi szinteken is így ment, mondjuk nagyszülőkig visszamenőleg. komoly a családi kötés, amit a barátság madzagolt tovább, például pont akkor, mikor anyám barátnéját elvette keresztapám, keresztapám barátja (azaz apám) meg anyámat. ja, nekem is zúg a fejem...
most a temetőben találkoztunk - a koma beszaladt, hogy megnézze, égnek-e a gyertyák a kati sírján, akinek még füstölgött a cigeretta a virágok közt titkos szövetségünk szerint. a koma pirospozsgás volt, a szeme őszintén nevetett, most már van vagy 70 kiló, ez szép eredmény a tavaszhoz képest, mikor azt hittük, őt is elviszi a fene. de most itt van, pár nap múlva dolgozni kezd, lett egy marikája - az elmúlt két évben túlélte a felesége elvesztését, egy baba is búcsút mondott még a földreérés előtt, aztán pedig a rák támadta be. túl van mindenen, bölcs megnyugvás-elfogadás van még a fejtartásában is, olyan jó nézni!
kicsit megölelgettem, a szám fülig ért és olyan hálát éreztem, hogy elmondani ezt én nem tudom. köszönöm. fájdalmasan szép lecke volt ez.

egyszerűen

semmi szépséget, szerethetőséget nem látok ebben a balaton parti kisvárosban - de tudom, hogy ez csak azért van, mert soha sem lélegeztem együtt vele, nem éltem benne, csakis kívüle.

persze azért van egy utca, ahol van egy boltocska... ahol nyaranta, kamaszkoromban a pénteki bulik után hajnalban, nem annyira mindig mosolyogva árultam a virágot. aztán minél több nénikém, bácsikám, alkoholistám a szembekocsmából, újságárus asszonykám, balhézó cigányemberem lett, annál kevésbé fájt a koránkelés. a végén megszerettem ez(ek) miatt az emberek-élet miatt az utcát... ahol évekkel később október végi napsütéses utaim lettek. akkoriban a nagyker arra volt, s oda rohantam, ha kifogytunk valamiből. legjobban dél tájt szerettem rohanni, olyankor a nap egészen fent járt a hatalmas fák között, és ontotta lefelé a sugarakat a színes levelek át, egészen rámig. ha gyengéd szellő kerekedet, fújta a fényes utcán körbe-spirálba előttem a színes kiskáoszt, viszonylag gyönyörűség volt. pillanatok, amikor nem fájt a fáj, mert azért októberben úgy szoktam intézni, hogy fájjon. azon olyan fájós (nem, többet nem írom le már a fáj szót :) ) hónap nekem - szakítok általában, elköltözöm vagy csak balhézok, de azt mindig.

na, mondom mit akarok ezzel: merthogy ezen az utcán jöttem délelőtt, és volt megint csodapillanat, és közben agyaltam erősen, mit is mondott nagyanyám tavaly a temetőben egy volt osztálytársának, akivel úgy 75 éve minimum ismerik-, de mióta öregek, alig látják egymást. nem jutott eszembe, anyám súgta meg, mikor hazaértem.

- szevasz, öreg harcos!

ezt mondta a kedves mamám 84 évesen. akkor is, most is borzongok. öreg harcos. öreg harcos. szevasz, öreg harcos.
ízlelgesd te is, kurvajó!

becézős

többször leragadtam már a témakörnél, mikor úgy elkaptam egy-egy szívemet, drágámat, gyöngyvirágomat kiesni a számon, de eddig nem jöttem rá, honnan jön elő belőlem azér' ez, igazán... namost megfigyeltem, hogy écsapám, ha borzasztó jó kedve van, akkor ilyeneket mondigál. persze évente csak egyszer van borzasztó jó kedve, szóval nem csoda, h eddig nem tűnt fel. ja, anyukámat meg hosszabban megölelgettem érkezésemkor. figyeldoda.
szóval a hangulat kiváló, az idő pompázatos, a virágok kelnek el, a kacsáról nyilatkozni sem tudok - az adokpéztmennyéfodrászhoz-okat, a neigyálannyikávék-at, a fésülködtélemár-okat meg simán eleresztem a fülem mellett.

ja, mígelnemfelejtem, ma vágyakozzék szépen mindenki megtalálni a helyét a világban. gondoljon ki magának szép kévánságokat, mert ma van a 10 millás nap (aki kér szakirodalmat, szóljon - én csak annyit bírtam megjegyezni, hogy a vénusz kokettál egyéb kisbolygókkal és kurvanagy az esély arra, hogy mindenki hazataláljon energetikai, rezgésteknikai meg egyéb sámános szempontokból.)

fel a hegyre

még éjjel egykor is jó menni, azzal a gyengébb kis fájással, hogy fogalmam sincs általában, hogy merre kanyarodjak a mikor. de szerencsére vannak rejtett tudásaim a bőröm alatt, és végül odatalálok. és aztán még bátor is vagyok, mert bár ég a villany, és szól a kossuth, és esküszöm, hogy egy fejet is vizionálok, mikor belesek az ablakon a világ vége utáni házikó teraszán, én azért bemegyek, mert tudod. aztán befűtök jól, teát főzök, tekerek, magamra veszek mindent, mi megtalálható és rámjön, és úgy ülök ki a mínuszok mellé a kávézóasztalhoz bámulgatni, hogyan fordul egyik oldaláról a másikra a város, szépen, egyenletesen szuszogva mély álmában. egy giccs, bazmeg, az életem, komolyan mondom.

a reggel pedig pontosan ugyanilyen - nincsenekszavaimaboldogságra, észre vetted?

nem vagyok

rádióba való személy, gondoltam ezt régebben is, de mos'meg már biztos is vagyok benne - valami egészen alapvető készség/képesség maradt ki, mikor összeraktak, semmiféle ilyenirányú közléskényszerem nincs, és szerintem nem is lesz. a kérdésekre röviden és tömören válaszolok, de max. két ember előtt, úgy hiszem... pedig mondtam r-nek, hogy én beszélek neki szívesen kaminórul is, civilségről is, cigányokról is, ha okosan kérdez és sokat, de volt már csávóm is az életben, szóval lelkizni is biztos tudok, ha nagyon muszáj - gondolom, ennél csak összetettebb figurák voltak a vendégei eleddig. aztán addig-addig csacsogtunk a bekapcsolatlan mikrofonok mögött, hogy a fátyolos hangú beköszönést órával később elbúcsú követett rögvest, mink meg nagyon jót beszélgettünk közben kettesben, a kedves hallgatók meg kaptak zenét, nem voltunk irigyek.
később kis kanta, ismét nemotthonalvás, kellemes-szép reggel, napsütés, dolgok gyors és ügyes intézése, sokjózene, sokmosoly. ja, kezd gusztustalan lenni ez a naaaaggyon állapot. (irónia)
és nemtom, mikor mondtam utoljára (biztos úgy öt perce), hogy pécs milyen szép, és az ősz is milyen szép, és be is fejeztem az ömlengést, kéremtisztelettel.

az egyik nap

beleszeretek valakibe, meg még ugyanazon a napon belehalok a szakításba is (igen, az illető nem vett részt a folyamatban), meg főzök közben és elszámolok akkora nyugalomban és békében, amilyet elképzelni sem tudtam.
eléggé levitálgatok, úgy néz ki.
a másik napon utazom egy igazán jót, majd találkozom kilenc gyönyörű, tehetséges, értelmes, kreatív nővel (igen, nővel), és röpke 8 órára elszakadok a saját valóságomtól, más valóságaiba lépek be, más érzései költöznek az enyimek mellé; rájövök, megérzek, megértek, elfogadok, kiszomorodom, beleszeretek, megölöm, megbocsájtom, megölelem.
a harmadik napon vissza-visszatér belém az előző napi csoda, leülölget bennem, körülnéz, teccik neki itt. fel sem rántom magam a hivatalos szervnél, ahol megint dicséretet kapok ugyan, de közben mélységesen felháborít, hogy vmi amerikai táplálékkiegészítő szarról kell hallgatnom kiselőadást. mert ezt mégiscsak már hogyan képzeli bárki?! elveszi az örömömet, a lelkesedésemet percekre is. nem vágyom vissza, mégis rohanok, nem akarok találkozni vele, ezért csak órákra kötözködünk össze nyugalom végett. a fenébe.
a negyedik napon a bázison ébredek. nem látom a napom, a feladataim, nem akarok kimenni innen, nem akarok cselekedni. csak ülni a hidegben, levitálgatni, és gondolni, hogy minden úgy jó, ahogy van, mert végül is úgy jó, ahogy van.

az elmesélhetetlen napon

meg annyi bajom van, hogy felsorolni sem tudnám. de majd mindegyik megoldódik szépen.

az éjjel

nézegettünk aznap készült vidámparkos képeket, vidijókat; hát, tudod milyen a pécsi vidámpark, na ahhoz képzelj verőfényes-színes őszt, fasza zenét, céllövöldét, művirágot, villantit és pomádét. ha ez megvan, tedd el, én is azt csináltam. aztán még álmodtam egy hasonlósat röviden hajnalban, kelni már úgy keltem, hogy ma aztán tavazás, ha süt a nap. megpróbáltam a találkozóimat behúzni a hangulatba, de csak a felszab szoborig jutottunk (igen, tudom, az is kurrvaszép és boldogságos volt, nem panaszképp mondom). aztán ahogy ereszkedtem lefelé, mégiscsak belémmászott, hogy jóvan, de a tavazás?! hamar lepakoltam, halálvéletlen cimbora is került, papírpoharas kávé, és helló dombai-tó. csendes csacsogás, levonuló nap, hirtelen hideg, de még mindig ne haza, mégmégmég szépet - el hát óbányára csigalassan fákba feledkezve, füstbe' sóhajtozva. akkor beérek a kicsiny zárt-sváb faluba, és nem céllövölde-e a kiskocsma előtt, meg ringlispíl?! itt már azért nagyon mosolyogtam. még kis ófalu, aztán visszafelé is anta-völgyek, aztán most eléggé telve vagyok széppel, örömmel. kéne egy fényképező, de más bajom igazán nincs!

olyan idő van,

olyan gyönyörűséges, hogy lesem a pillanatokat, mikor mehetnék ki megint, és megint és megint, pakolni be a bőröm alá az energiát, a meleget, a fényt - annyira kell az majd későbben, és közben annyira kell most is, hogy ne legyek végtelenül szomorú az este történtek miatt például, meg mások miatt is, amiről se itten nem beszélek, se másnak, csak nyűgöm magamban, ha van rá időm, vagy ha befoglalja a testemet-lelkemet stratégiailag jól betámadva, amikó' neki teccik, mármint a gondolat, ha érted, mire gondolok.
és most megint azt hiszem, hogy ne szeressen inkább annyira senki sem - se anyám, se barátok, se szeretők, se senkik, mert mindig azok bánnak el velem a legcsúnyábban, akik nem akarnak bántani. ők a legkevésbé megértőek, ők a legkevésbé figyelmesek, és ők a legönzőbbek.
szóval futkosson csak a meleg bennem-rajtam - a Nap legalább nem akar tőlem semmit, sosem, csak adja melegét, fényét...

el/nem el

gyengébb agyfaszt kaptam, midőn realizáltam, hogy hányadika is van és hogy is állok a dolgaimmal, úgyhogy kussolva bevonulok a sarokba jáccódni, és nem gondolok nagyon erősen bele, hogy akkor én most 2 héten belül elhúzok hathétre a világ elől a világ másik végibe. mármint ha elhúzok. áááááá.

és mielőtt

elhinnénk, hogy nincsen is magánéleti ügyem/problémám feljegyezném ide is, hogy van, csak jó szokásom szerint nem vettem róla tudomást, hátha elmúlik magától.
na persze.

már az ébredés

is igen érdekes volt szombaton, mivel p-re pont nem számoltam reggel 3/4 8-kor virággal a keziben és féligmeddig még italosan, de azért nagyon örültem neki, csakhát sokáig még dörömbölt a szívem a kisebb ijedtségtől, amit a hajnali érkezés álmom közepén generált. aztán jól megölelgettük egymást, szépen felöltöztem, és útnak indultam balaton felé... végig csodaszépen sütögetett a nap, anyukám isteni oldalast sütött, és egyáltalán, minden pont úgy volt jó, ahogy volt - sem a dünnyögés, sem a baszogatás nem volt olyan intenzív, hogy kedvemet vegye.
veszprémben aztán beleültünk a maricába, ahová gyakran jártunk süldőmadonna korunkban a drímtímmel - és lenge 3 órán át be nem állt a szánk, mondjuk jópár éve (8?!) nem találkoztunk így hármasban. szó esett a közben világra jött gyerekekről, válásokról, megcsalásokról, de már rendeződő életekről - hát, megmondom az őszintét, nem mindegyik programponthoz tudtam érdemben kommentet fűzni. de jó volt, nagyon jó, szeretnék még sokszor ilyent, és szeretem, hogy vannak dolgok, amik nem változnak - szeretjük és elfogadjuk egymást, történjék akármi a világban, és ez azért kurvajóóó.
kicsit hazafelé azért elpityeredtem - túl sokszor élem meg, hogy egyedül utazom, egyedül küzdök, egyedül vagyok a világban, mármint hogy társ nélkül.
pécsen meg ilyen meglepetés-buli volt, amitől annyira jöttem csak zavarba, hogy örülni meg teljesen elfelejtettem neki, pedig kedves vendégek voltak, és egy csomó kívánságom is teljesült, és miattam ilyen alkoholmentes-bulit hirdettek, és amúgy csípős volt a töklevestől kezdve a pizzán át a tortáig minden, és jelmezes volt a buli, megin'csak a kedvemre - szóval hajnaltájt, mikor már minden eljutott az agyamig, és nyugodtan kucorogtam otthon a kis biztonságomban, akkor már tudtam azon is pityeregni, hogy húde odatették miattam a kis pajtásaim magukat!
:mostisvigyorog:

akkezdet

phiai koncerten meg úgy nem voltam végül, hogy kétszer is odamentem, de épp mindig nem kezdődött, vagy olyan sokan voltak, hogy nem szerettünk ott lenni, ezért egyéb helyeken sörözgetés ment szívószállal például, és vad sóhajtozások, hogy azért a saját kocsmánkban volt a legjobb mégiscsak. és miközben sóhajtoztunk, eszembe jutott, hogy hányszor álmodtuk meg hányféle barátommal, hogy aztán nekünk ilyenolyanunk lesz ekkormegakkor, és hogy de jó, hogy egyszer ezt valóban megélhettem - biztos fogom még, de akkor is, dejó!

elengedni

talán csak most fogom. ülök a pult tövében, a torony már sehol, csak a kövek maradtak a helyén. néhány szalmaszál, a bika elégett, fekete pora. hálás vagyok ezért a kalandos nyárért igazán - minden fájdalmát, minden ideges percét megköszönöm, de eltenni a csodáit fogom csak. igenigen, a hála szót már mondtam. hát azzal van csordultig tele most a szívem, ahogy ülök a pult tövében, a torony már sehol... hallgatom, nézegetem, hagyom, hogy a nap felmelegítse az ujjaimat, és igen, boldog vagyok.

rendes krónikás vagyok

nem panaszkodhatik senki mostanában szerintem ebből a szempontból... most is van 3 szabad percem, meg is írom, hogy a nappalokat annyira nem szeretem, de a délutánok-esték viszont egész kedvesek így hajzutáge.
tegnap például kibicajoztunk p-vel a térre, ahol a kiöltözős népeket akartuk elsősorban megtekinteni, de a pógármester-beiktatás miatt a sok szép öltönyös - főleg gimnazista - fiúk a jókai térre szorultak, ahová nem követtük őket, mert a kiccsalád is megjelent, meg r. barátném is, meg pelegrina is, és inkább napoztunk pár percet és hallgattunk beszédeket. aztán volt kantika, meg csináltam a dolgos embereknek melegszendvicset, majd csendesülős házibuli volt p-nél, trafik, kantika és végül zöld volt a menet. a többiek élénken pálinkáztak, én meg rosszalkodtam a pöttyösbögrés kávéimmal és nevetgéltünk is egy csomót. pelegrinának tetszettek a kedves új pajtásaim, a kedves új pajtásaimnak pedig pelegrina, szóval szépen kialakult az este ilyen kedveses barátkozósra.
ma meg olyan lila bőrkesztyűt kaptam ilditől, hogy azt el sem tudjátok képzelni. gyönyörű igazán.

vendégségben

van nálam a pelegrina - mondjuk lehet, nem így kellene ezt hívni, mert úgy tűnik, hogy a sokbogárral teli, hideg, koszos lakás nem annyira jön be szegénykémnek, szóval nem igazán méltó meg ünnepélyes ebből a szempontból a fogadtatás, szégyengyalázat a fejemre. de a lényeg, h itt van végre. igazából nem tudom, h a száz kávétól ugrott-e ki a szívem, vagy egyszerűen csak nagyon izgultam, hogy jön, de kiugrott majdnem, az nem vitás.
ő kicsit másnapos volt, én meg ugye továbbra sem italozom, így a jól bevált programsémáink is kicsit megcsúsztak (vö. jól beiszunk, cigizünk és csúnyán beszélünk, azaz lelkizés finoman és nőiesen, ahogy csak mi tudjuk...) ilyen egyszerűbb teázgatás, mesélgetés, kedvenc helyeim megmutogatása irányába. sufni, szoba, kantika, szoba kör volt, meg még otthon kis képnézegetés - valahogy azt képzeltem, hogy annyit panaszkodunk majd, mint a szemét, ehhez képest nyugodt mosollyal a fejünkön ment a beszélgetés. mondjuk ennek én csak örülök, meg annak is, hogy ma is itten marad...

bé terveken

való rágódás, az van. amint azok megvannak, úgyis megvalósulnak az á-k, szóval nyugalom.
és nfg elkerült orvoshoz. közben megállapítottam, hogy milyen angyali nyugalommal tudom átcibáltatni ezt a drágaságot a fél városon, egy zen vagyok tetőtől talpig, nem vitás. erősen gondolok egyébként egy tepsi rízsfelfújtra is, még az sem kizárt, hogy nekilátok, majd gondolkodom közben a szerelemről úgy általában. valamiért fontos dolgokat kérdeznek tőlem e tárgykörben mostanság, én pedig rájöttem, hogy nem tudom a válaszokat, mert elfelejtettem végigrágni ezeket a dolgokat magamban.
szóval rízskók - ahogy a tóparti nagyanyám mondaná - és láv. deszép.

ha nem ülnék

konkrétba' munkahelyen, hol viselkedni is illik, gondolom hangosan sóhajtoznék, dünnyögnék, nyünnyögnék, hálaistenkednék, jajistenemeznék... buci fejem baloldalt remegve ráng, tornyosulnak előttem a dolgok, tenni meg nem tudok, fizikálisan is blokkolva vagyok, nemcsak lelkiekben. mesélem akkor, mi volt, hátha belelazulunk...

szóval a projekt elkészült, míg a társ elszaladt fürdőruhát venni (ne nézzél, én sem értettem), addig én a plázaposta felé vettem az irányt mindenki cuccával teli kocsiban feladás végett. persze lerobbantam, persze amit a taxis hozott benzin, az nem segített, persze elhúzattuk benzinkútra, persze hiába. aztán otthagytuk a tarlón - egyszer ilyen lesz nfg halála, hogy otthagy és én ott hagyom, de ez még nem most van - aztán visszamentünk érte, aztán áthúztuk a városon és most pihen a mártonyuccában, és várja, hogy kissé kompetensebb legyek annál, mint ami most konkrétba két napja vagyok (vö. áh, majd lesz vmi.) így például a brékbuliba nem jutottam ki, ahogy a zionos heppeningre sem, ellenben jártam végre a szobában szeretett kicsi livink kiállításmegnyitóján, majd hatalmas áhítatos körben eltüzeltük a bikát rituálisan is, meg mindenhogy máshogy is. többen pedig a pultot is kiitták, namost én nem, mert továbbra is rendes vagyok ilyen tekintetben. aztán még volt egy ilyen hüje késztetés, hogy szombat esti forgatagba menni kéne, menni, menni, végül inkább megtartottam a kis mosolyomat az arcomon, és hazahúztam aludni. emlékeim sincsenek, utoljára mikor fetrengőztem ennyit, ilyen nyugalomban - délután ötkor csak azért rugdaltuk ki magunkat az ágyból, hogy valahol ételt szerezzünk, lévén nekem olyanom nem volt otthon. és amint ez a kérdés (mármint a hol együnk és mit lehetőleg ingyér') megoldódott, ismét azonnal hazamentem, mert szeretek ott lenni, most is odavágyom egyfolytában.

...

pontosan ilyen volt a hangulat tegnap este - 3 vashordóban izzott a tűz, nyeltük néha füstjét, néha könnyünket. rengetegen eljöttek és velünk fagyoskodtak a periszkópos srácok zenéjére, LB kolléga (aki hasonló betegségben szenved, mint magam, azaz nem iszik!) nótáira, bulcsú dalaira, nomeg a punnanys fiúk fasza jó koncertjére és az fpt levezető tördeléseire. drága p. és b. meg sem állt egész este - gyönyörű kis kerettörténet ez, tán az első bulik egyikén volt ennyi sok nép a játszóterünkön. és akik meg nem jöttek, mert messze vannak, azokat felhívtuk/smseltünk/gondolós kávét ittunk a tiszteletükre, tm-et pedig egyszerűen elraboltuk 20 percecskére a trafikból, hogy pöttyet velünk is legyen...
még nem fogom fel, hogy hétfőn már nem kell bért számolnom, és nem iszom a világ legfinomabb kávéjából sem. majd talán valahol máshol, máskor folytatódik a történetünk. szeretném.

hajnalban meg 6-kor p. ráfeküdt a csengőmre, én pedig diszkréten szívrohamot kaptam - hiába, aki szem alkohol nélkül tolja és szombat reggel 9-kor kezd, az hamar kidől a buliból. szóval a zöldes after simán kimaradt - most ezt így nem is bánom, hogy friss vagyok és majdnem kipihent.

ma kiállítás-megnyitunk majd, bikát égetünk, zionban john lennon-emlékestelünk és hasonlók. ofkorsz a meló után.

istenkút

felé jártam tegnap (kétszer is!), hát szépen sárgállanak-bordulnak arrafelé már a levelek, ma meg biztosan még gyönyörűbb a mecsek, hogy a nap is reá süt... hihetetlen, mit csinál az ember lányával a napfény - hipihopi ragyogok magam is, máris...

vannak olyan

visszatérő motívumok a nosztalgiámban (érted, nekem saját nosztalgiám van) amik gyakran előjönnek, sokat mesélem őket, sokat gondolok rájuk, szóval topikon vannak.

de ma volt egy durva. zsoltimo szóba hozta, mikor helyesírást tanítottam a kelta dolgozóknak, milyen is volt... egyrészt hihetetlen melegséget éreztem szívtájékon, és jól szembedicsértem magam, milyen bátor-fasza kis csaj voltam, asztakurva. másrészt eszembe jutottak emlékképek abból a pár hónapból. neveket mormoltam, mosolyogtam, szinte leszalad mindenkiről egy kisfilmecske mi minden lett vele/belőle azóta. pedig csak pillanatokra méláztam el, amíg a kollega sztorizgatott tova. de majd most gyakrabban eszembe jut, hogy ideírtam ezt a kis célzáskát meg egyébként.

nem is boncolgatok,

hanem csak úgy felismerek mostanában; rácsodálkozok, h jééé erre meg arra. aztán nyugtázom békével, vagy kicsit ízlelgetem-továbbgondolom, esetleg mesélek róla embereknek, vagy álmodom róla éjjel. furafurafura.
távoli az egész énem/életem, pedig tökre én fájok, mikor fáj, és én nyugizok, mikor nyugvópont van, meg én nevetek, mikor nevet ez a nő - akire ugyanazon a napon mondják, hogy olyan, mint egy francia költőnő, illetve hogy hasonlít kim wild-ra. gondolom, ennek a két dolognak a párhuzamát is felismerem egyszer... remélem.

ha most augusztus lenne -

ahogy szűcsborka naptárja hirdeti bőszen a hűtőm fölött, és mondjuk így állnék a projektjeimmel, mint most, az elég jó lenne. mindenkinek.
akkor csak rábeszélnék egy deli legényt 4 nap vitorlázásra, esetleg többet ördögkatlanolnék, mint nettó 47 perc, kijárnék esténként orfűre úszni, és például itt a szobában sem lenne ilyen ordenáré hideg, mint most.
na mindegy, hát nyilván sosem szerettem az októbert, és jól jött egy-két perc álmodozás (mikor nézegettem a naptárt, meg amikor leírtam, haha), ennyi történt.
((emlékeim szerint én májusban fordítottam utoljára rajta. majd valaki keresse meg a releváns hónapot, ha meglátogat. köszi))

én végülis

nem szoktam szeretni, mikor az emberek össze-vissza hibáztatnak mindenkit, csak magukat nem bizonyos témákban... néha azonban előfordul - például most - hogy egyszerűen nem tudok mást tenni, mint felettes énekre és idegesítő szobrászokra fogom a becsúszásom, és nem nyugodtan ugyan, de lefekszem a viharba hamarosan.
mert arról én nem tehetek, hogy kórházba kell menni látogatni meg pizzás bureket vinni a betegnek; aztán az is alap, hogy vidám kiscsapatocskát elviszek sziviből buliba messzi ki erdőbe, ahol viszont lerobbanunk autóilag, mert nem figyeltem a benzinre (mondjuk aki rossz km órával és rossz benzintankkal képes észben tartani a maga és a mások (?) által be-betankol ezrér't, kétezerért tételeket, annak csókolom a kezeit mellesleg). mondjuk még ez sem volt kellemetlen, többen segítettek és közben a csapat pálinkát és sört is fogott, el nem hagyott a bajban, hanem. este aztán járt egy kis csacsogás éjjelbe húzódóan - igazi barátnőzés nagyon nagy témákkal, sok mosollyal, néha torz könnyekkel.
ma meg egyszerűen elment az idő - a film alatt például sokat nevettünk az idióta párbeszédeken, és a vénemberek is helyesek voltak azért, valahol. közben jött egy érzés - finom pillanatnyi átsuhanás - egy emberrel kapcsolatban, miszerint biztos tudásom, hogy ölelkezek én még vele nem keveset egyszer, valahol, valamikor. itt azért mosolyogtam szelíden és hosszabban egyet.
későbben levest tettünk fel aprólékokból, sok zöldséggel. a hús mellé fokhagymamártás került. másodiknak vasedényben babérral főtt krumpli tetején cukkinis paprika párolódott kis balzsamecettel, olívaolajjal a sütőben, majd a köretet fellocsoltuk a wokban sült kacsa zsírjával, combokkal és egyéb tartozékokkal díszítettük, és nyakon öntöttük fokhagymás mézes szósszal, úgy pirulgatott még perceket a cucc. legközelebb a petrezselyem helyett rozmaringágakat is a tepsibe ültetünk, de ezt leszámítva majdnem tökéletes lett az estebéd.
hát így lehet becsúszni másfél napot könnyedén - amúgy szerintem szóltak a fejemben, hogy illene ilyet is csinálni, nem csak pörögni meg idegeskedni mindig. jövő héten majd szopok rendesen, de most ez pillanatnyilag nem érdekel, mert jól (is) éreztem magam.

órák

óta béna fejfájással, rettentő vacogással ágyban kuporgok, és fűzögetem magam kikelésre. persze nehéz csaj vagyok, nem könnyű befűzni, még ha tudok is fontos információkat, amelyek bevethetők ilyen esetekben.
az este kávé-kakaó-tea kombó volt kantikában, aztán mint műpartiarcba, belém lett diktálva 2 sör. egyben volt szépen minden - megnyugtató, hogy az ikonjaink/haverkáink együtt öregszenek velünk - 15 év az 15 év. (mondjuk engem max 12 érinthet, abból is rendes asszony voltam vagy hatot, szóval nem teljes a kép közel sem, csak kibickedés)
egy arc azért nekem biztosan hiányzott onnan, de találtam egy másik arcot, aki ...

beszélgetés

volt ma hosszasan-csendesen, tea mellett, kapcsolatokról. jó az, mikor a sok félmondat egyszer csak összefüggő gondolatsort formáz meg, és kijelentetnek ki nem jelentett tények, ki nem mondott érzések (fájdalmak).
valami iszonyatos nagy türelem kell önmagam meg úgy általában az emberek elviseléséhez/szeretéséhez.
hit és bizalom nélkül meg lószart sem ér a világ, mondok. ezek a főbb csapásvonalak, ámen.

pesten

jó volt: a kisrohamban mindhárom szőke bekammerolt egy férjet, hogy ne zaklassanak ajánlatokkal a becsiccsentett férfiemberek bennünket - persze a becsiccsentett férfiembereket az ilyen alapvetések ez egy idő után nem érdeklik, ugye.
mindegy, isteni volt a borsos paprikáskrumpli ilditől, és az este is csacsogós volt eléggé.
reggel fosás-hányás-izgulás, aztán ellenőrzés - ezt jóérzés, és kis ideig tartó önbizalom-teli boldogság követett. fasza, mikor így idegenek aszondják, hogy jó veled dolgozni... későbben d. barátommal jaffáztunk egy félórát, s. barátnőmmel kiállítást néztünk a duna-parton (melba, róthanikó, jóhogy) és annyi pénzért ittunk sört (kettőt), amiből egy hétig szoktam vajaskiflizni, de kell néha ilyen élmény, én nem tagadom. és kávéztunk is a szatyorban, meg aztán még a vittulát is megnéztük - finn tudásom alapjai valahol onnan gyökereznek, mint tudjuk.
aztán a vonaton már bőgtem - egyrészt anyám volt igen kedves üzenetben, másrészt meg rámtelepedett valami általános, egyedülvagyokavilágbanteljesen-magány-érzés, amit a közösségbe való megérkezés csak még tovább erősített. jó velük, de nem enyém ez a hely, én azt hiszem... ennek tudatában és valós átérzésében aludtam el éjjel, szintén bőgve.
úgyhogy most csomózok egy drótkerítést sűrű szálakkal a szívem köré, kussolva nekiállok, hogy mindent helyretegyek, amit még kell és lehet, és nem hagyom, hogy fájjon az én szívem a labért. nekem így lesz a legjobb.

utazol arthur, letelt az évad

kicsit olyan most (énekelem is), pedig semmi sem telt le, se évad, se lófasz, sőt, dübörög a rossz gazdaságom ezerrel, mégis más. látom a végét, látom magamat benne, mint őrült, ki letépi láncát, úgy küzd, hogy elnyerje a békéjét. mostanság megint összegezgetek - mondom, nincs okom - és amit biztosan megtanultam, és jó, hogy megtanultam: kérni. odamenni, s aszondani, ölelj meg/beszélni akarok veled/szeress egy kicsit/segíts ebben... nem fordulok ki magamból, maradtak a napokig magamevések, de ez már egy lépcső megint - felfelé.
most meg örülök, hogy utazom - nem gondolok a fosós holnapra, nem! - csak tolok egyet a napszemcsin, belevigyorgok a vonatablakba, és nézem, de kurvaszép itt. itthon. vidéken.

csöndes,

szorongós vagyok, szerencsére ez nem annyira látszik, vagy arra a világvégére fogjuk nyilvánosan, hogy nem iszom napok óta. igen, én is úgy fogom fel, hogy vége az életemnek, 32 évet sem értem meg rendes-tisztes emberként, eztán már csak sóhajtozni fogok a vesémre meg a szives bajokra, és várom, mikor lesz vége a létnek. jó, nem, csak vmiből drámát kell csinálni, hogy ne az igazi dráma legyen napi 24 órában a fejemben. emellett a jók (nagyonjók):
- kedves kantikás este, majd "rendes" házibuli r-nél. olyan élet volt ott, amit nagyon szerettem, szerettem látni az örömét, jókedvét és hatalmas szeretetét ennek a lánykának - az év egyik ajándéka biztosan ő. köszönet és hála érte, akárki is küldte őt az utamba.
- korai öröm koncert, húsleveske, jégkrémke, csáj. ajándék-józan-lányos este a baszott drámai nap után.
- sikeres kelta-projekt. nehezményezem, hogy nem adhattam véremet a cégért, dehát akinek rendezetlenek a személyes iratai, az rohadjon meg, ne adjon vért, azt mondták az amúgy imádnivaló vöröskeresztes nénikék.
- családos este vidéken - szeretem őket is nézni. olyan fiatalok (hozzám képest mindenképp), és mégis annyira okosak meg ügyesek... ha valakiknek elhiszem még, hogy van szép élet és megértés, akkor azok ők, a kedves ercsikémék. (...)
szóval ilyen a hetem, ha épp összedől a világ körülöttem. ja, ne sajnáljatok, nincs miért. és ez nem irónia!

új bejegyzés

nincs kedvem felfázásról írni, sem a krumplistésztáról, pedig mindegyik jó történet lenne. magamról akarok inkább beszélni – ja, tényleg, ne nézzél ilyen hülyén, én sem nézek.
hanem hogy figyelgetem, hogyan nyílok ki/meg, és mindegyiknek örülök külön-külön most, tudod?

például annyira el voltam foglalódva a labos szarjaimmal, hogy alig vettem észre, mennyire nagyon jót tesz nekem, hogy visszamentem a keltákhoz. nem az, hogy nem örültem neki, mert de, egy csomószor boldog voltam egy-egy kis pillanatocskára, hálásan megállt az agyam egy pöttyet, megjegyeztem, hogy defasza, dehálás, jééédejódolgom, hátdemáhogyhúúú, de ennyi. nem meséltem itt sem, pedig néha ízeseket kacagunk, néha nagyot nosztalgiázunk, folyton be-beesik egy arc jórégről, örülés van, megtisztelés van, bizalom van, és ez valójában kurvajó. nem tudom, megérdemlem-e, de nem is érdekel. kis sziget ez most, ahol egy kicsit megint olyan vagyok, vagy lehetek, mint amilyen voltam régebb. énnekem nagyon hiányoztak ezek az emberek, és most tisztára jó, hogy van egy ilyen kis távolról rátekintés az egész viszonyrendszerre – arra, ami volt, meg arra, ami most van. nem úgy jó, de nem is úgy rossz – nem tudom, érted-e. ilyennek képzelem az osztálytalálkozókat – sokon nem voltam, azért nem vagyok biztos benne, hogy az ilyen.

a másik meg, ami jó, hogy bújik vissza belém az érdeklődés – mások iránt is, magam iránt is. megint van bennem nyugalom, türelem, tiszta figyelem. hajlandó vagyok megint magamra meg magamba nézni, meg rád és beléd is nézni... hálás vagyok ezért, főleg, hogy hosszú hetekig úgy hiányzott nekem ez, ez a jobbik énem, tudod.
nem lett jobb semmi sem különben, csak én látom valahogy kicsit máshogy a mindent, és örülök neki. maradjál itten, jobbik énem, többet ne mászkálj el ilyen hosszú időre, végül is csak ennyit akartam mondani.

globálisan

jobb a helyzet mindenképpen - egy ideje kevesebb a bűntudatom és lelkiismim, és több a nyugalmam. persze ez a sok fos eső nem segít - állandóan betegesen, nyűgösen vonszolom magam mindenfelé, és hét halálom van a reggeli feltámadásig minimumilag.
esemény szinten volt egy igen erős péntek este-éjjel nagyon sok pálinkával, aztán egy másnapos állítás, ami viszont lelkileg emelt meg legalább 10 centivel. aztán melóztam pultban csepergő esőben sok részeg orosznak dobálva kifelé a pálinkákat, és volt ágynyugalom, mosás, hajvágás teával, meg hogy a pénteki malomvölgyet a békéjével ki ne hagyjam.
el vagyok a gondolataimmal, az van. jövök rá dolgokra, s nyugszom meg mindinkább. fedezem fel a teljes vágytalanságomat, a motiváció mindennemű hiányát. de tudom, hogy elmúlik majd ez is.
béke.
kevés fájdalom.
alig düh.
semmi harag.
most ilyen ez. fogadom el.

csajos

este volt megint, p. becsúsztatott rendesen. valójában nagyon szomorú voltam, hogy t. barátnőnk hazaköltözik a németbe, ezért muszájok voltunk a kantában kicsit beszélgetni, iszogatni bérszámfejtés helyett persze. aztán már csak egy röpke telefont kaptam, hogy menjek csajozni, és máris el volt döntve az est sorsa.
most fáradt vagyok és teljes mértékben motiválatlan. viszont melegen süt a nap - elő is keresem a napszemcsimet a délutáni bérszámfejtéshez.

az események

sodra meg úgy hozta, hogy szerdán megérkezett kacsalaki barátunk, nem kevés pálinkával és megpucolt állattal - így aztán főzés történt a vezényletemmel, igen sikeres különben. mivel szülinap is történt, meg valahogy mindenki megérkezett/egybegyűlt, a varázskerti pultosok pedig tartották a bázis iramát, végül hajnali ötig szórakoztunk a zöld intézményében. tánc is volt, ne kérdezd meg, pontosan hol, mindenesetre a fotókat még nem láttam.
azután másnap következett és sok munka, majd pénteken újabb szülinap esett taggyűléssel összekötve - itt torták készültek, és orosz vodkák fogytak különféle halakkal és apróbb falatokkal. magam nem voltam oda, mert odavoltam torokilag és fejileg, ezért alig kettő magasságában már felelősségteljesen haza is mentem, rápihenni a szombati eseményekre.
akkor déltől pályázati megbeszélés, majd egy kisunikum jött szembe, végül négykor megérkeztünk A Cigánybuliba. azt hiszem egyébként, hogy arról majd máskor írok részletesen, mikor például már fotók is lesznek melléje - itt csak annyit jegyeznék meg, hogy a 20 ember helyett kb. ötven gyűlt össze, a húsok egymás hegyin-hátán a tortákkal, a viszki konkrétba' mindenhol folyt, de sportszerűen én már este 10 után csak üdítőztem, így sikerült elkerülni a szemétrészeg-kategóriát. az est fénypontja mindenképpen az volt, mikor a 80-as évek diszkófílingje lepte be a kis nappali tömegét, és MINDENKI, ismétlem, mindenki ropta sziszikeccsre meg ehhöz hasonló boldogságokra. merthogy ilyet én még cigánybuliban nem láttam soha!
boldogan és otthonérzéssel vonultam hát át a kinó-intézménybe, ahol 1-2 órát még zenehallgattam és táncoltam, mert eszméletlen jó muzsikát toltak az fpt-sek, majd gondoltam egyet: én most itt nagyon boldog vagyok, de otthon is ugyanilyen boldog lennék, hát hazamegyek. és így is történt - mértékletesen, okosan mentem aludni, így egy egész kellemes vasárnap jött ágyban heverészéssel, filmezéssel, és csak este pár óra munkával.
a hetet a kantában zártuk almafröccsökkel, végül p. hazajött velem, kiszomorkodtuk magunkat a szerelem tárgyában, majd aludtunk, ahogy szoktunk, családilag.
most meg kellemes az idő és süt a nap is, jön-e az indián nyár végre?

mindennapi

reggel meg kurvarendesen felkeltem, hogy tengernyi dolgom után nézzek, erre persze csakmost, csakén hagytam bent a netbooktöltőt. jóvan, mondom magamnak, hát akkor bemegyek a bázisra, úgyis üres, tízig mennyimindent elintézek ott, aztán majd elkezdek rohangászni az előkészített cuccokkal. hát lófaszt, aluvás van a bázison, egy ideig tibláboltam ottan halkan, aztán inkább átjöttem a keltákhoz. itt semmit sem tudok csinálni legalább, csak netezgetni, ebből pedig most azt vontam le tanulságként, hogy a faszom fog két órával előbb felkelni máskor, de komolyan.
más téma meg, hogy mióta van ilyen számláló, és látom mennyien olvasnak meg kábé honnan, egyáltalán nincs is kedvem írni. amíg így nem láttam hozzá arcokat, addig ilyen bajom se volt. na jóvan, abbahagyom, megint ilyen kis pampogós vagyok.

a jobbik

na, nevessél te is kicsit, milyen kis ostoba vagyok: fűzöm itt egy-két napja a szavakat mondatokba, topikban a jobbik részem jelzős szerkezettel. néha még gondolom is, micsoda költőiség bujkál bennem, aztán már mikor dallam is társul hozzá, rájövök, hogy azér' ekkora spíler nem vagyok. kicsit csalódtam, de nem nagyot.

olyan furán

hat rám ez a hideges esős... egyszer jól, mert bevackolódom sufnizni, és a meleg tea mellé be-betekint egy-egy kedves arc, lehet időtlenül idétlenkedni és komolykodni, lehet univerzálisan nagyokat mondani és gondolni. másszor kergetne haza, de az most olyan kongósüres, hát szembetalálkozom néhány kisvodkával és csendes hidegbe vonulok, mert ilyenkor dolgozni is lehet. nem hív terasz, sem bicaj, sem feszt, sem gerbera a hajamba. lehet dolgozni.
majd lesz olyan is, hogy jó lesz hazamenni. majd lesz olyan is, hogy otthon meleg van, vacsora van, társ van. ha nem hinném, baj lenne. de valahol azért hiszem, ha nem is az agyammal, tudatosan. mert ott most tagadás van. de valahol biztosan hiszem, nem lehet, hogy ne higgyem.

most egyszerre

sokat akarok mondani, feljegyezni, megjegyezni...
hogy, kicsilány, akkor a legjobb felkelni, ha már végképp fizikailag is fáj a megmozdulás. akkor kell a legjobban.
akkor a sok pampogás és önharc eccercsak semmise lesz. persze kellenek hozzá Ők - ők nagyon kellenek; akit viszel orvoshoz, mert szereted; akivel bevásálsz és ételt kérsz tőle, mert lehet, és mert szereted; aki ledorongol, de közben meg simogat is (mert szeret és mert szereted), akit elengedsz ezres kilóméter-távlatban épp, mert szereted; meg akit elengedsz magad mellől, mert... ja, mert szereted.
univerzális elengednélek/visszahívnálak magány. hetek óta nyugalmasan-szépen-jó magány először, másodszor, harmadszor.

(haccázadiknak ez pont jó poszt.)

a lányebédről ugyan

lemaradtam, de azért elég csajos esemény maradt még tegnapra... például voltunk menyasszonyi ruhát próbálni, ami azért egy durva szetting, bazmeg, azt el kell mondanom. ercs édes volt és körültekintő, mi, csajok pedig lelkesek és könnyezni is tudtunk volna a meghatottságtól és a szépségtől, de aztán visszafogtuk magunkat. ebben segítségünkre volt a két borzasztó műpicsa, akik ott fontoskodtak még rajtunk kívül. például mindkettőnek láttam a bugyiját többször is, és a mellét is, annak ellenére, hogy egyáltalán nem voltam azokra kíváncsi, és még csak nem is vetkőztek. aztán meg flegmák is voltak, és szőkék is, és teljesen hüjének néztek bennünket, amit nem értettünk alapból, mert kettejüknek nem volt annyi esze összesen, mint az én idámnak egyedül. szóval nem vágom, hogy máshol is ilyen-e a hangulat (fos), de ha igen, én többet nem kívánok szálonba menni.
előtte egyeztetés, utána haboskakaó, kuttyséta és megindulás csendesülős, könnyed italozásba. az egész este majdnem olyan volt, mint rég... a sufniban például rajzoltunk a falra, mert szabad, a kantában pedig ittunk bodzás fényt, mert szeretjük néha. és otthon még gumicukroztunk is egyet, és a hahó a tengerre aludtunk el, amitől meg egész éjjel mosolyogtam álmomban szerintem.
az pedig egy másik dimenziót nyitogat nekem, ha a reggelem nyugodt és lustulós - ágyba vizesen visszabújós, kutyával nagyot sétálós, zenehallgatós, várakozós, szemkifestős, megfésülködős, összekacsintós, értemjövős, megdicsérős, pinkesen színes.
hahó, hétvége... légy üdvözölve!

mindig mondom, hogy

jaj, csak férfiember ne legyen beteg körülöttem... az új verzió szerint meg még azzal egészíteném ki, hogy jaaj, csak az anta se legyen beteg! olyan elviselhetetlen vagyok ettől a gyengébb megfázástól, hogy ha seggbe tudnám rúgni magam a nyervogásaim miatt (amit azért jórészt fejben folytatok), akkor megtenném.
este volt még kis kanta, kis ölelés, de inkább hazaszaladtam hangosan sóhajtozni, hogy jajnekem, jajnekem - éjjel meg már el is szántam magam, hogy elmegyek vmi fejfájás-kivizsgálásra, mert embernek annyit nem fáj (gyakorlatilag napi szinten migrénezek lassan), mint nekem, most már több hónapja.
na, közben elkezdtem írni egy nagyobb projektet. és készülünk jövő szombaton egy jó kis cigánybulira is. és ma meg esküvői ruhát megyek próbálni a legkedvesebb erccsel, melynek a jutalma aztán kiöltözős városbancsászkálás lesz - ha elviseli a nyervogásomat, persze csak akkor.

spagócát

meg megbolondult asszonysorsom idején heti rendszerességgel főztem mind a nálam gyakran étkező évfolyamtársak, mind a messzi örömére.
most hónapok óta gondoltam rá igen gyakran, de minden labos vacsinál valahogy máshogy alakult. tegnap este viszont nem engedtem a negyvennyolcból - csináltam jó 2,5 kiló húsból meg négy zacskó tésztából egy nagyobb, óvodás-félét (ami ugye nem erős), meg egy kisebb lábas mérgesest. jó lett, szerettem, szerették. kicsit lenyugodtam hát a témában, most el kell kezdeni vmi másik örökbecsű speckómra vágyni.
a vacsora után azonban hazaszaladtunk a nagyonrendestisztaantalakásba egy üveg borral, és hajnali kettőig beszélgettünk. szerettem azt is.
a mát viszont nem szeretem. taknyos vagyok, köhögök, fáj a fejem, és egyáltalán. milyen szeptember elseje ez?! hol vannak a térdzoknis, rakottszoknyás, szandis kiscsajok elsőnapaziskolában?
esőkabát meg 10 fok, az van csak.

esett, hideg volt,

alig tizenvalahány fok... én meg fogtam magam, belementem a boltba, hipót vettem (sokat), szalvétát, zsepiket meg egyéb ilyen háztartásos dolgokat (fene sem emlékszik, mikor csináltam utoljára ilyen igazi bevásárlásszerű bevásárlást - vágod, még kenyeret is vettem!), hazaszaladtam, és nekiestem... összeraktam a ruhákat a vasárnapi teregetésre (cserélünk nemhasználós ruhákat egymással, labos csajok), mostam szőnyegeket, plédeket, terítőket; elrámoltam a március 20-án hazaköltöztetett céhes papucsokat, papírokat, szemeteket, amik csak úgy be voltak baszva a sarokba azóta is; letöröltem a polcokat, mindent széthipóztam, és egyszer csak szép lett a lakás. nem ilyen simán összerámolt, hanem igazis, rendeses, tisztás... ember így még nem örült takarítás után, szerintem.
aztán vittem gyógyszert a betegnek, ott kaptam teát és mesét, majd kialmoltam a macskák alól is (mondtam, hogy macskákat etetek 2-3 hétig? na majd ez egy külön sztorri lesz), és 10 tájt tisztán, üdén bevackolódtam és elindítottam egy epizódot... akkor még hívtak pálinkázni, de én csak mosolyogva ingattam a fejemet, hogy mit képzeltek ti, mikor otthon lehetek, egyedül lehetek, nyugizhatok, hát hogy mennék én vissza a városba, az esőbe, a hidegbe?!
és még egy igazi dicséretet is kaptam blogilag.
szóval fasza kis nap volt, igazán!

az igazi sztorit

meg nincsen kedvem elmesélni. ha valaha nem érteném, mitől van annyi dac, makacsság, bűntudat, lelkiismeret-furdalás, hiszti, baszogatás, szomorúság, elégedetlenség, szeretet-éhség bennem, szóljatok csak, hogy család.
ültem ebben az egészben, és szokás szerint jöttek a felismerések. néztem őket, láttam magamat, és annyira, de annyira szomorú voltam, hogy elmondani azt nem lehet.
nem tudom, meg lehet-e gyógyítani bennünket, de azon leszek. ez végül is egy egész értelmes életcél, ha már új, saját családot nem építhetek.

mit csináltam a hétvégén?

- fogalmazás marika magyartanárnéninek szeretettel -

egy napsugaras péntek délutánon a kedvenc kutyám - az ida - meg én beleültünk a kedvenc autónkba, és egészen a varázskertig utaztunk hármasban. akkor csatlakozott hozzánk az egyik legjobb pajtásom, a p., aki hasonló irányba kívánt közlekedni, csak ő nem a családjához tartott, hanem a barátnőjéhez a fővárosba. de mivel szeretünk együtt utazni - barátilag nyaralásnak hívjuk ezeket a sztorikat - ezért a balatoni fővárosig együtt utaztunk a csúcsforgalomban. közben egyszer álltunk meg gumicukrot venni (sásdi benzinkút), és egyszer üdittőt inni (iregszemcse előtti szokásos büfé-falatozó).

amikor a p. továbbutazott vonattal, akkor ismét hármasban folytattuk tovább az utunkat a családi birtok felé, ahol megérkeztünkkor a kislány (unoka) homokozott, a dédike, a szüleim (ópa, óma) és a külföldön élő testvérem és neje (papa, mama) pedig nézte az eseményt, és fotózott és videózott. csöpi kutya idakutya láttán elbújt, és két napig utána nem láttuk. homokozás után vacsoráltunk sült oldalast dinsztelt káposztával és krumplival, ettünk süteményt, locsoltam magamnak egy italt, és kezdődött a diszkó. ez a nappaliban történt, a család minden tagja ült és tapsolt, az unoka pedig táncolt, főképp erre, meg erre, meg néha szerencsére erre is.
azután már csak egy kis sütit kellett enni, tortát és gyümölcsöt, illetve olasz slágereket letölteni az internetről, mert az óma meg az ópa már unja az autóban a sok magyarnótát (amit karácsonyra kaptak.)
a következő napon reggel nyolckor volt reggeli - azon fejfájásra hivatkozva nem jelentem meg - majd tízkor kávé, sütemény, torta és gyümölcs, ebédkor hús és sütemény, háromkor torta, gyümölcs és kávé, majd hatkor a vacsora következett (3 fogásos). az étkezések szüneteiben diszkó volt ismét, illetve mosogattunk rengeteget, meg terítettünk a következő étkezésre.
az esti órákban ópáék vendégségbe mentek, ezért a tesóm barátja és barátnője látogatást tettek nálunk - akkor zenehallgatás történt (pémobil, meg illés, meg omega, meg aztán a külföldre szakadtak honvágyaként kiszakadó különfajta himnuszok és egyéb magyarkodós, érzelmes számok). én ettem csipszet, mert eléggé ráértem, és fogyasztottam némi citromos üdítőt. amire elfáradtunk, addigra megérkeztek ópáék is, ők a zenehallgatás keretein belül fúvósokat közkívántak, akkor én fejfájásra és fáradtságra hivatkozva a bátyám szobájába mentem aludni (ott tudok jól aludni, micsinájjak.)
vasárnap reggel megint nem jelentem meg a reggelinél, emiatt ópáék keveset beszéltek velem, vagy semennyit. ezután kávé következett, torta és gyümölcs, majd ebédfőzés 14 személyre és terítés. közben természetesen diszkó. ebédre a tágabb értelmű család érkezett meg, vadpörköltre, sertéspörköltre, tarhonyára, krumplira, savanyúságokra illetve kávéra, süteményre és gyümölcsre. velük társalgások is voltak - a távol maradt unokatestvérek sikertelenségeit vettük sorra, illetve az enyémek is szóba kerültek. közben természetesen volt diszkó, és délutáni kávé és sütemény. öt órakor melegvacsoráztunk, majd diszkó és mosogatás volt még, illetve a vendégek távoztával tűzrakás és szalonnasütés volt a program. ennek méltó lezárása a 10 órakor feltálalt torta, illetve más, gazdag, sikeres és boldog emberek esküvőjének megtekintése a jutyubon, fotók nézegetése az iwiwen. ezután sajnos mindenkinek aludnia kellett, mert véget ért a hétvége.

nagyon jól éreztem magam a hétvégén, remélem, hamarosan hasonlóan boldog és étkekben gazdag találkozásra kerül sor, amikor a testvéremék újra látogatást tesznek magyarországon.

az igazán

felelősségteljes, ennyi idős nők ugye elmennek ingyenmoziba a pultosfiúkkal, és magukkal viszik a 13 éves kislányokat is, akik aztán nem mernek egyedül otthon aludni - mondjuk az ennyi idős nők se mernek, szóval tiszta nyereség egy ilyen, amúgy szar mozi.
persze tök jó mindeközben kapuccsínózni, meg fiatal fiúk és lányok kezeit szorongatni, és végül a kiscsajt hazavinni, körömlakkokról és a csávókról beszélgetni (még ha neki több is ezekről az infója, mint az ennyi idős nőnek).

délután aztán

megbeszéltük, hogy este kimenekülünk. fel a hegyre. nem kell majd beszélgetni, csak nézzük a várost alattunk, főzünk tésztát, bámuljuk a holdat és hallgatjuk a csendet. aztán kb. 4 óra leforgása alatt 28 emberrel találkoztunk, egyik közléskényszeresebb volt, mint a másik. szinte menekültünk előlük, fel a rengetegbe.
végül beszélgettünk is, de főképp bámultuk a holdat, hallgattuk a csendet, és néztük alattunk a várost.
reggelire túróstésztát ettünk szalonnával, hagymával, kávé is volt, tea is. a nap melegen sütött, és egyáltalán nem volt kedvem eljönni onnan.

az asztalos

mentésektől egyszerűen elrepül az agyam... magamban kicsit mindig megvetettem azon személyeket, akik ezt csinálják. aztán valamelyik este észrevettem, h nem fér el a sok szar az asztalomon a vidóz alatt, mert elmondanám, hogy mióta nem tudok belépni az ubuntuba, itten baszakszok. meg a mobilnetem is csak innen megy, szóval 2-3 hete gyakorlatilag win7-et használok ÉS asztalra mentek (mivan?!?!)
ettől annyira megijedtem, h hajnali kettőkor nekiálltam elpakolni. és akkor láttam, hogy március óta eszembe sem jutott háttérképet cseréni, hát még csak fel sem tűnt, kurvára nem is érdekelt a nagy vindóz logó. és akkor gondoltam, cserélek, hát miaz.
hát hosszas utánaolvasás és külön program letöltése, az!!! mert hogy linux alatt az az eljárásrend, hogy utánaolvasgatok és letöltögetek mindent, az oké. de win7 alatt külön program kell a háttérképcseréhez?! miafaszvanmár?!
mindegy, túl vagyok rajta.
de azért fel vagyok háborodva, kérem vissza az amúgy nemszeretem ubunturemixemet legalább.

valahogy sejtettem,

hogy amint akad 4 lazább napom, megjön a szél meg az eső, nehogy ám történjen velem vmi strandolás jellegű esemény, esetleg békés, teraszos, napsütéses borozás...
nagyon fáradt, nagyon nyűgös, nagyon lestrapált vagyok.
de küzdök a jókedvért, kis barátkozásért becsülettel.

feljegyezném még, hogy megírtam, kiszámoltam, lemásoltam, összenyűglődtem, leadtam. munkailag aug. 2-től vadállatság volt, de vége. legalább 4 napig nem pörgök ilyeneken, csak más dolgokon esetleg.

mai poszt újraírva

azt szeretném mondani, hogy nagyon rossz, hogy még mindig ide vagyok zárva le/be/ pécsre a sétállóutcának a végére/be, és van egy csomó dolgom, ami miatt aggódhatok bőven, DE
nyugodtabb vagyok sokkal már. és hazajött az ölelős pajtásom is, hozott nekem igazzi, kézzel készült szappant, még jó, hogy előbb szagoltam, mint haraptam, mert valójában medvecukornak hittem elsőre...
NAMEG
már nagyon vágyom arra, hogy kicsit másokkal és máshol is lehessek, valahol, nem tudom, igazából hol meg kikkel, mert tisztára elfelejtek itt vágyni már, annyira bele vagyok sokszor szomorodva a nemjókba. de majd kitalálom, ki bizony, ki én, hogy mire mehetek, százféle tervem legyen és a lelkesedés is megint belémköltözzön kicsit, hiányzik már ő is, nemcsak magam.
tisztelettel jelentem, kicsit még jókedvem is van. felháborító.

5 éve

ilyentájt közel 20 tizenéves vett körül a kisszékelyi művelődési házban... drámatáboroztunk. az egyik legszebb, legnyugodtabb hét következett eztán - sokat voltam tóparton, egyedül. gondolkodtam, miért történt a baleset, mit kell abból megtanulnom. szerintem rájöttem, de
néha még mindig elfelejtem. olyankor jó, ha eszembe jut/vagy eszembe juttatják azt a kanyart... amikor először gondoltam komolyan, hogy itten dolgom is van, ebben a világban. meg hogy nem mindegy, élek-e, halok-e, s hogyan.
mostanában megint nagyon nem figyeltem magamra. úgyhogy tessenek csak gyakrabban emlékeztetni arra a kanyarra!
legyek már önzőbb kicsit.
szeressem már jobban magam, meg az életem.
fontos lenne.
nagyon.

idegenek vagyunk

- énekelném, de úgyis aki olvas, tudja, hogyan folytatnám...
mostan épp arra gondolok, és közben vagyok büszke, hogy ha kevésnek is érzem sokszor a türelmemet/figyelmemet, most azért nem kell!
tegnap meg ma valahogy az lett a vége, hogy ezeknek van helyük meg értelmük. ha nem is sok, de van.
szeretem, hogy még ilyen körülmények közt is. vagy hogy így meg depláne!
(fáradtantakoránkel, nemcizellál, csak fel akarta jegyezni kisörömét.)

a rengeteg

utcai szülinap pedig olyan volt, hogy negyed kukoricák úszkáltak a paprikás, cukkinis, paradicsomos, káposztás lében néhány kolbász és szalonna társaságában a szabadtéri tűz felett, amelynek tövében meleg volt és nyugalom. és alattad csillogott egészen a kulturálisan, szemetesen, évszázadosan, (...) meg kivilágítottan a te pécsed, a mi pécsünk, az ő pécsük, aminek szemlélésébe egy következő alkalommal kívánok majd jobban elmerülni, ha mondjuk ketten leszünk ott, s nem húszan. ééés a túrótorta, hát az mennyire egy zseniális ötlet zselatinolt gyümölcslevessel a tetején... és a liv pedig mennyire szigorú már, hogy az ünnepelt nyelvgyakorlásának érdekében nem és nem engedte - még az agyonkontrollált személyeknek, így nekem sem -, hogy ne angolul kommunikáljunk, pedig istenbizony én olyat csak nagyon sok pálinka után teszek, akkor is nagyon nagy a szégyen másnap (1. a nagyon sok pálinka miatt, 2. biztos nevetségesen szar ugye az angolom), mostmeg autóval voltam és szörpöztem vadul és mégis beszéltem angolul, hát nem ülhetek kukán egész este, ugye. és a biciklik az ágyikóban feküdve igen romantikásak voltak, a csendes beszélgetések meg a beintegrált szülők pedig otthonosak, és pont annyi elég is volt, amennyi végül lett, mert aztán még dolgom akadt a bárral, hát ilyen ez a hét.
az a vad baloldalbénulós fejfájás meg az ürülő szenny - ami miatt aludni sem, mosolyogni sem tudok őszintén, mert fááááj - tulajdonképpen eszembe juttatja, hogy nő is vagyok, szóval még ennek is tudok örülni így egy hónap elteltével, mikor utoljára pont ilyen okból észleltem magamból ezt az apró részletet.

hát az alapállapot most ilyen. nehéz kimozdulnom az ágyból, de vár a pult, szóval szevasztok.

jófajta görnyedés

volt délután/este... az ablakon néha a hiphop zene helyett koósjani füttyentett be; aztán a számlarendezgetés közepette tm két kispálinkával a keziben fölszaladt hozzám egy nagy ölelésre, az is jófajta meglepetés; beszéltem röviden, de annál tartalmasabban a kapitánnyal - felskicceltük egy szeptember végi tánczzenei rendezvény körvonalait; és hogy mindeközben a szobrász mit motyogott az orra alatt, azt nem tudom, de karinthy előszavából néhány részlet biztos kiesett a száján, hogy a netbukomnak végül el kellett szavalnom az egészet, nem úgy van ám az, hogy nem. az este végén még vízszintesbe helyeztem a vendégelőadó dj urat (maga ilyesmire nem volt képes), megbízási szerződést kötöttem a reggeli ébresztése tekéntetében az egyik kollegával, és már egy órakor ott is hagyhattam a terepet, miután mindenki békében megkapta, ami neki járt.
nem lennék igazából üzletvezető, még annyit szeretnék elmondani ezen hét megjegyzendői közt. mától pedig estelente pult, nappalonta írás-másolás-sakkozás-idegeskedés a program. szóval mindenkit utálok, aki most láblógázni fog - persze érted, mennyire! még lehet, olyant is fogok mondani az érintetteknek, hogy rohadj meg. de majd nem gondolom komolyan, jó?

a nyáron

most érzem kb. harmadszor, hogy olyan vagyok, mint aki megbukott hetedikben matekból, jövő héten pótvizsgázik, és nem mehet se táborba, se nagymamához, se nyaralni a szülőkkel, mert tanulnia kell... nem engedik a zannyáék.
mert nem engedem magam el sehova, közben meg lehet, ebből több a kár, mint a haszon, hisz már annyira utálok magam körül mindent és mindenkit, annyit füstölgök, szorongok, bűntudatolok, hogy alig érek rá közben tanulni (úgyértem dolgozni).
emellett az érzelmi életem is egy nagy nulla. mosódik ki belőlem az összes rejtett tartalékom, és kurvára kellene egy töltő, különben kisülök a fenébe. mindegy, erre most nincs idő, tanulnom kell. csak nótolom, hátha jövő héten tudok majd ezzel is foglalkozni.

vituttaa!!!!!

ez asszem kb. azt jelenti a finnben, hogy neszóljálhozzám, bazmeg, kurváraelegemvanmindenből.
letiltva, kihúzva, kitörölve, gyűlölve.
hát kérjen segítséget, barátságot ezután az, akinek kettő anyja van!

fasza volt az elmúlt pár hét, de ez már csak úgy tűnik, romlani fog. nem tudom, meddig lehet lefelé menni, de baszottul unom már.

párííí

mióta r. elmesélte, milyen vágyat álmodott meg nekem - ti. párizsba akartam repülni másnap délig, kissé reneszánszosra skiccelt, fekete, gyönyörű tüllruhában haboskakaót inni - tulajdonképpen én is tudok vágyni erre. érdekes ez.

vidám dolgok

pedig estek meg velünk pénteken - nevezetesen elloptam másfél órát délután és nyestem magamnak új frizurát, aztán pedig h-ékkal varázskerteltünk hosszabb lépésekben egészen hajnal hasadtáig. hiányzott ez már nagyon, és boldog voltam, hogy ottan vagyunk együtt, ahol másaim is jelen, egyébként meg ahol amúgy én éjjel-nappal jelen. és szombaton meg józan-napot tartottam, igyekeztem kivenni a részem a maratoni retextil buliból - mondjuk az továbbra is igaz, hogy semmi érzékem és türelmem az ilyen kézműves dolgokhoz... amíg csak fötörni kellett meg az abroncsban így keresztbe-kasul fűzögetni a dolgokat, nem is volt bajom, na de a szövés rész, aaaz kivitte az agyamat rendesen.
vasárnapra meg buszos kirándulás volt tervezve balatonilag pelegrina rövid hazatérése alkalmából, de valahogy a busz sokkal előbb indult, mint ahogy én magamhoz tértem, így maradt az nfg-s utazás, az se volt rossz mondjuk.
kicsit lengedeztünk a kék vízen csónakkal - most jobban vágyom arra a vitorlázásra, mint valaha életemben! - aztán feszengtünk is a családi-baráti találkozás megpróbáltatásain, majd megkóstáltuk az új svarcvaldi pálinkát, daloltunk fodrásztól jött sárgahajú nőkről és krokodilokról, végül horkolásos bulival zártunk - nehéz lenne eldönteni, ki aludt a legkevesebbet. én csak azt bánom, hogy nem volt alkalom pelegrinával kettesben "csúnyán beszélni", mert azért az nagyon hiányzik, vagy annál is jobban. szóval most vagy kivárom, hogy hamar megint idejöjjön, vagy be kell iktatni egy németországi kiruccanást a lelki életek mihamarabbi megtárgyalása végett.
és akkor szevasz hétfő, szevasz hét - hozzuk ki a sok munkából most akkor a lehető legjobbat!

van egy barátom,

vízirigó az illető, aki megtanít majd, hogyan kell rohangálni az árban, és aki jól megígérte, hogy mindennap megkapom, ha kérem, azt a nagy ölelést. örülök ám én ennek nagyon ám.
na most ha ez ilyen egyszerű, hogy az ember lánya csak kigondolja, kéri és megkapja, akkor kéne nekem egy ilyen izé is momentán.
na köszi, csá.

amióta érzem,

és mondjuk 1-2 napja meg tudom is, hogy mi a fene történt itten január óta - nevezetesen adtam egy nagy pofont a szarnak, mert gyáva vagyok! - és azt is érzem meg tudom, hogy mi fog történni, valójában sokkal könnyebb a dolgom.
nem volt hiábavaló (nem mondom egyáltalán, sőt!), és ez a pár hónap, ami vissza van sem lesz az, ha meg tudom fordítani a sors szekerét, és nem szaladok el gyáván, amikor nem szabad elszaladni, hanem majd okosan futni kezdek, amikor ideje van, és pont futni kell.
gondolom, megint nem ért senki semmit, majd egyszer megírom rendesen.
mostan akkor a nemszaladunkel van, hanem a megoldunk. és tudjuk, hogy meddig tart, és bármily fos is, az azért segítség és támasz., hogy addig és nem tovább. (...)
tegnap meg voltam a kockában - egész nyáron kb. most harmadszor - ahol még mindig tudják, hogy ki vagyok, ahol az ida imádott, ahol kiülök a lépcsőkre, beszélgetek, és azt érzem, otthon vagyok. ahol eszembe jutnak a páfrányos évek, ahol nem jutnak eszembe a berzés borzasztóságok, csak a hely van, meg én vagyok, a helyben meg az otthonom - amit majd jól itt hagyok megint, ha futni kell, vágod.

még mindig

baszott fáradt vagyok, és az alaphangulat is a szomor, de jobb azért a helyzet, a következőkben:
- listát írtam a délelőtti henyélés után (henyélést értsd: reggeli zuhany utáni visszabújás, félóra szundi, telefon, negyedóra szunya, telefon, telefon, telefon, telefon, kis alaszka, szunya, telefon stb.), majd a hatalmas árkokkal a szemem alatt elindultam, és csak pipáltam, pipáltam, pipáltam.
- ettem ebédet, találkoztam közben jóemberekkel
- mondtam nemet - nem sokat, de mondtam
- voltam a város tetején teázni, lánycsacsogni röviden
- sétáltam nagyonnagyot a kuttyal, és úgy szédültem alvásba, hogy észre sem vette. aludtam, nem felriadva, hanem mélyen és az eddigiekhez képest jóóó hosszan.
ennyi.
egyelőre.

kiszakadt

azért tegnap sokminden. a könnyfelhő például - csendes remegéssel a délutáni napon szomszédkocsmateraszán, aztán bővízzel t-nél, aztán este meg a sok ölelésnél a varázsos kertben - kaptam tegnap egy jócsomót.
valahogy mindenki megjött - az ozoraiak és a bánki tavasok fáradtan és barnán és igenrezignáltan, a svédországi követ lemeditálódva, s. finn barátnőm pedig vidáman, szerelmesen, izgatottan, szakítósan. fura egyveleg volt a tegnap, na. kellett hozzá egy csomó pálinka, 40 órányi talponlét, türelem magammal és mindenkivel szemben, nyitottság meg önuralom, ami azért néha kifogyott.
az a helyzet, hogy leginkább t. ölelése nyugtat meg - mostanában azt hiszem, napi szinten kérek majd belőle.
mától meg egy új folyamat indul, úgy döntöttem - nincs megtervezve, de nagyon figyelek. nem vissza akarok valamit állítani, hanem új irányú útra akarom azt tenni. nem látom, csak érzem, hogy merrefele van - mindjárt el is indulok megkeresni azt az utat, aztán ráállok.
szeretném még jegyzőkönyvbe mondani, hogy nagyon jó itthon aludni - nagyon!!! szeretem az ágyamat, annak szagát, az ida mikor nyalogatja a lábamat, ahogy újraindítok egy filmet éjjel félálomban, szeretek itthon lenni, itthon akarok lenni sokat!
csak most elindulok mégis. dolog, dolog.

(lófasz költőiség sincs bennem, sajnálom. szebben is mondhatnám el nektek és nekem, mi az istenis van itt)

egy kiadós

bőgésre, felszabadító zokogásra vágytam, de már ez sem megy nekem. csak csöndben potyog a könny, ida bűzlik a lábaimnál szuszogva. tulajdonképpen tényleg szép életem van. volt. lesz.

az meg

a legrosszabb, hogy már írni sem akarok róla, nemcsak beszélni. egy lebénult, magatehetetlen öregasszony vagyok, mögöttem ül az elbaszott életem mindegyik kis és nagy bűntudata kicsit meggörnyedve, nyitott szájjal, mint ahogy gyerekek a mese alatt szoktak a óvónénire nézni. úgy. és tényleg ezt érzem.

ízlelem

szagolom, motyogom, megsimítom, eldugom, hallgatom, keresem, megtaláltatok általa... aztán hagyom, hogy átszaladjon csak a fejemben, anélkül, hogy megfogalmazódna képben, tettben vagy egyáltalán, egy szóban is akár.
ez most az elmenésé, az angyallá levésé, meg a gyászé - ez, hogy hetek óta mindenféle szituációban ott bujkál és/vagy belekiabál a mindennapjaimba. hullámzik a testemben emberek emléke, majdnemodalevés rettegése. és tegnap is meghalt valaki. a büdöskurvaéletbe.

nem kevés

dolgon méláztam el, amíg bejártam tolnát-baranyát (igazából somogy is benne volt, csak azt nem tartja a mondás), lenne is kedvem posztolni a felismeréseimről meg a fogadalmaimról, csak hát időközben ida kuttyunk fürdés áldozata lett, a lakáskát pedig a vizes ida áldozta fel a kupleráj oltárán... így most nem esik szó a félelmekről, hogy ugye nem lettem tudatom alatt szerelmes, ugye nem?!, meg arról sem, micsoda hét vár rám munkailag. és nem mesélem el, milyen az élet a cigánytáborban és hogy hol basztam el az ida nevelését, na arról sem beszélhetek, pedig ezek fontos témák, bárki megmondhassa.
hiányzik ez a blog, meg a zéletem, legyen elég ennyi. most pedig megkeresem a felmosóvödröt, a kutyát meg békén hagyom, eleget stresszelt ma.

a héten

főképp agysejtrombolásban jeleskedtem - egy szerencséssütinek köszönhetően például egész éjjel remegtem és gyűlöltem magam egyszer, tegnap meg tibikénél volt a lecsókísérő fröccs és pálinka olyan kapós, hogy hajnali hatig kellett még után töltögetni. nem vagyok büszke magamra, nem azért mondom.
mintha édesanyám valamit érezne a sztoriból - ma reggel olyan nyolcódalas ímélt küldött, hogy mindegyik sor után legalább kétszer állt ketté a fülem. szegényem, semmit sem vesz/tud a világomról és teljesen értetlenül szemléli az életem borzasztós alakulását. pont nem kívánok most egy találkozást, de már lehetetlen tovább húzni a dolgot.
aztán még az is volt, hogy a májusi kaland hivatalosan is lezárult. az én gondolataimban ez már jóval korábban megtörtént, de úgy tűnik, annyira nem kommunikálok mostanában, hogy fel sem tűnt ennek a dolognak a hiánya. mosolyogtam szépen, nem szakadt meg a szívem, sőt. olyan van, hogy az emberek nem szeretnek egymásba, és ez még valahol jó is, legalábbis a mi esetünkben ez most szerencsés alakulás volt. kis hiúságom volt ebben, de az is elmúlt már rég.

mondjuk volt még pár óra a héten, amikor h-nál kicsit a régi érzések jöttek vissza, az meg nagyon jó volt. de asszem, ez az összes pozitívum mostanában.