a hagyományok

úgy kívánták, hogy elfájjam októberben, amit el kell, végiggondoljam - éljem, amit év közben nem volt időm/energiám/lehetőségem, aztán ha ez megvolt, kezdhetünk mindent elölről. biztos a születésnapom miatt is van ez az évértékelő-helyrerakó attitűd, meg nyilván az is segít, hogy ilyenkor - akárhol is vagyok amúgy az életben - anyámékhoz mindig hazajövök 4-5 napra virágozni, máshollenni, meg gyakorolni az egyéb hagyományaimat.

így aztán elfájtam a két mamát, újraéltem a négyévvelezelőtti szerelembeesést, elfájtam az egyedüllétet, a TAMOP projekt minden nehézségét, veszélyét, idegességét, paráját, elfájtam egy családi kört, elszenvedtem egy újra lángra kapott irigység-féltékenység támadást a kolleginától; ünnepeltem magam, életemben először talán olyan örömmel és méltósággal, amilyent korábban nem képzeltem. a többit meg szépen, szomorún, szeretetben csináltam, nem kiakadva, nem hisztizve, nem szétbaszva magam.

szóval most mindez megvolt. kimaxoltam az októbert rendesen, nem mondhassa senkise', hogy nem.

ezzel együtt helyére került, minek hogyan volt értelme ebben az őrült, stresszel, munkával, kalandokkal, költözésekkel teli időben. mondhatni megértem arra, ami vagyok, amit csinálok, ahogy csinálom. és ez meg egyébként kurvajó dolog, azt érezni, hogy pont annyi éves vagyok, amennyi, pont azt csinálom, ami a legtöbb örömet adja nekem, amiből a lehető legtöbbet tanulhatok, amiben a legjobb vagyok, és jó dolog végre nem görccsel nőnek lenni, így észrevétlenül egyszer csak ez is megtörtént (a sors fintora, hogy ezt nem értékelte túlzottan senki). szóval alapvetően jó dolgok vannak, azt hiszem.

és lett megint egy nyugalmam azzal kapcsolatban, hogy minden rendben van. úgy, ahogy van, meg majd ahogy alakul. 

kértem

háromnegyed órát*, belülről bezárkózva kucorgok a világ közepén, a babaszobámban, fesztiváltörténés kellős közepén. nem tudok elmenni sehova megnyugodni, egyszerre hatan lógnak rajtam akkor is, ha szarni megyek. nincs reggel, nincs éjjel, nincs isten, nincs ember. bírom persze, nem az, sőt,

miden sokkal szebb és jobb, mint eddig bármikor,

és megint kibaszott büszkének kellene lennem, és örülnöm a sok csodának és szépségnek, amit megépítettünk, amit működtetünk, szinte profin, szinte csak szeretetben,

és bazmeg, nem megy.

idegen emberekkel öleltetem magam, hogy ne sorvadjak bele a skorpió szurkálásába és végtelen fájdalmából engem ridegentartásba,

a másik nemszeretésébe,

a Másik nemszeretésébe,

és megint nem tudni, mi a faszhoz kezdek, és hányadszorra kezdem újra ezt az egészet. nem akarok rágondolni sem, nincsen énnekem ehhez már elég erőm, egészségem, kedvem.

de mondom, ozorán minden jó, és minden szép, 

csak ne lenne az embernek szíve, magánélete, fájdalma, betegsége. akkor egy kicsit jobb lenne. szerencsére jó vezető vagyok, egyre ügyesebb, és egyre kevesebben észlelik, hogy valami mégsem kerek.

*fél percen belül már kopogtak.

az elmúlt két hónaprul

meg a pikírt kis megjegyzéseimet a tunblimra véstem, valahogy oda most többet irkálok, ide meg nincs annyira kedvem. 

de mégis ünnepélyes pillanatok ezek, szóval pár dolgot azért itt is elmondok. hogy például ma már önkéntes alapon jöttem be dolgozni, van fasza kis szerződésem is, meg minden, mivel a TÁMOP-unk hivatalossan is véget ért. volt záróesemény, teljesen felesleges monitoringolás, és most még itt van az a 60 napocska, amíg záróelszámolunk, de már engemet ide napi 8 órás szerződés nem köt. persze visszajáró vendég leszek, mert az alakuló szociszövit nem akarom magára hagyni, meg a kis szállítós csapatomat, de ez már tényleg csak az örömzenélés-rész, és nem is akarom máshogyan csinálni, csak örömből... szóval van még némi stressz a lezárások környékén, de napról napra könnyebb a szívem meg a lelkem, és szuper, hogy most már lehet látni a végét.

így aztán most 1-2 hónapig főállású vállalkozó vagyok, szabad időbeosztással... van lehetőség minden elmaradt szar bepótlására, amiket tologatok hónapok óta magam előtt, és mindig csak bűntudatot okoztak. közben persze beindul ozora is, nagyon is be kell indítanom, mert eddig arra eléggé nem figyeltem; illetve a következő nagyprojektek előkészítésén is dolgozom, amik majd elindulnak nyáron, a nagy teleprehabok.

lelkiállapotilag voltak súlyos napok, órák, percek, aztán mikor anyáméknál helyettesítettem a kertészetben majd egy hétig fullegyedül, meghoztam egy-két fontos döntést, és azóta megint kicsit könnyebb. elkezdtem rendesen enni a gyógyszereimet, elkezdtem hízni is, és már kettőször is nagyon örültem az elmúlt 1-2 hétben, szóval van remény, hogy a döbbent némaság helyett egyszer csak érezni, vágyni is fogok.

közben nyomom a szokásos dolgaimat; telepen időkapszuláztunk, szemetet szedtünk, toljuk a munkacsoportokat, a két új terület embereit is megnyertem a lottón 3-4 hónappal korábban, mint ahogy számítottam rá, de igazából nem teher ez sem, vagyis látom, miért lesz ez így jó, és akkor tudom is csinálni gond nélkül.

és tolom a fogorvos projektot, közben volt tüdőgyulladásom, és nagyon vágyok pelegrinához a svarcvaldba - remélem, júniusban lesz rá alkalom hogy odaszaladjak hozzájuk. hát, ilyenek vannak erre. és ti, hogy vagytok? 

tavaly nyáron a ensz

a mai napot nevezte ki a boldogság világnapjának, úgyhogy ezt én sem tudom szó nélkül hagyni... egyrészt muszáj elmesélni és iderögzíteni, hogy pelegrina barátném március 7-én egy csodás leánygyermeknek adott életet! sajnos a tényeken túl alig van infóm, így a távolba energia- és szeretetküldésen kívül csak egy-két képem van, aminek biztosan nem örülne, ha ideposztolnám. de majd mesélek, ígérem, ha ő is tud mesélni nekem.

a másik ünnepelni való pedig az anyukám meg az apám, akik épp e napon, 38 évvel ezelőtt, szeles-esős napon ugyan, de mondtak egy határozott igent egymásra, amit azóta is bőszen tartanak - egészségben, betegségben, örömben, bánatban. ma egyébként épp végeztek az idei levendula-ültetéssel, úgyhogy még az is előfordulhat, hogy pezsgőt bontanak. ők ilyenek, és én meg ilyennek szeretem őket!

jóegyhete

állandó a remegés, félelem, szorongás,

jajmennyire sok ez már,

meg a fájdalom is sok, meg az eszem és az érzéseim végtelen kuszasága,

kérek erőt valahonnan, nagyon fogy.

közben küldeni kéne erőt, szeretetet svarcvaldig - jön egy kis élet, mikor zárok egy másikat. de szép ez.

anta vagyok,

munkamániás, szervusztok. 

épp mániás szakaszban - az összes projektom ellenőrzés vagy kifizkérelem vagy zárási fázisban van, emellett 3 nagy teleprehabost írunk-tervezünk; szövetkezetet alakítunk, tréningezek katalizátorként, meg a kisfaszom. konkrétan kilóg már a belem, de tartom magam ügyesen, mert a fejemben már körvonalazódik egy egészségesebb, koncentráltabb leosztás - és egyelőre mindenki, akivel a terveimet (és majd a kapacitásomat) megosztom, pozitív és támogató, és ez nagyon nagy segítség.

tavaly januárban - egészen más élethelyzetben - kitaláltam ezt az őrült tempót, de akkor is úgy voltam vele, hogy max. 1,5 év, amit ilyen körülmények között kibírok, és bizony az utolsó órákban már nagyon érzem, hogy ez tényleg a maximum. szóval most sokat gondolok arra, amikor már (mondjuk októbertől) hivatalosan csak egy munkahelyem lesz (azaz 2-3 szerződést/feladatot össze tudok olvasztani!), ozorát (2013-as nagyfilm itt) szeretném megtartani emellett (ha ők is szeretnének engem) és még önkéntes munkát akarok végezni a szövetkezetben, mást már semmit. tudom, h most vagyok fiatal, és most kéne pénzt keresnem dögivel, amikor van rá lehetőségem, de egyszerűen fizikailag és agyilag sem lehet ezt bírni hosszútávon, én legalábbis nem akarom kipróbálni, meddig lehet elmenni a hüjeségben. szóval fékezek egy kicsit, és próbálok időt hagyni magamnak/magunknak is. majd októbertől. szmájli.

na, még egy videócska a hétre a telepi szekcióból, hajdú d. andris munkája, szeretem. meg mondom, hogy közben a bandázást is nyomom rendesen, vissza kell térnem valahogy a közösségi életbe (ami alatt most nem a telepi közeget értem és munkát). slam-est, ltj bukem-buli, budapesten gólyázás-barátkozás - most ezek voltak a programok, hétvégén meg kolbásztöltő versenyt tolunk a szállítókkal, és házakat is akarok nézni, ha szép lesz az idő.

aztán jövő héten költözöm 1. fázis...

pöttyös lány

vagyok víder: vettem egy gyönyörűséges nadrágot, ami szürke-fehér pettyes, pont, mint ez a blogocska, és persze képet nem találok, de majd egyszer... 

szuper dolog, ha van egy méretben megfelelő gatyám, ami nem nagy például, mint az összes többi. persze az is megoldás lenne, ha végre kiköltöznék rendesen a hegyről, magammal rángatva életem eddigi darabjait (mindenesetre biztosan olcsóbb lenne ez hosszútávon, mint nyakra-főre venni valamit, mert nincs nálam a sajátom). egyszóval költözni kell, nem húzható tovább. 

leválasztás van, elengedés van, eltávolítás van, fájdalom van ezen az oldalon,

a másik oldalon meg befogadás van, meg közös tervezés van, meg sok szeretlek és ölelés és megértés és elfogadás, és a nehézségek mintaszerű kezelése; belátással, okosan, érzékenyen. kicsit olyan, mintha magammal találkoznék néha. ez néha kurvajó, néha pedig fejbecsapós, kijózanítós, megijesztős, tükörtartós,

de az biztos, hogy nem mostanában mondták nekem, hogy minden rendben lesz, nyuszika, úgy, hogy azt én el is higgyem. most meg de.

amúgy türelemmel, alázattal lépkedek az úton; ha fáj, hagyom, ha jó érzés, hagyom, ha dühít, hagyom azt is. olyan, mintha meglódult volna az életem, egyszercsak annyi idős lennék, mint amennyi tényleg vagyok, koromnak megfelelő feladatokkal és felelősségekkel, szitukkal és viszonyokkal. és ez nagyon idegen még nekem, miközben meg nagyon természetes is, szóval szerintem tökre van mit beszélgetnem a pszichócsajommal csütörtökön, aki ki akart dobni már, de én nem hagytam. kell még ez nekem, még ha csak havi egyszer is.

teljesen nemnormális

vasárnapom volt, jegyezzük föl kérem, délig alvással. 

aztán igen kényelmes tempóban kávé, kettőkor séta a napsütésben a halálba kiürült király utcán (ahol minden üzlet eladó/kiadó/bezárt/meghalt, és ez kurva szomorú), és alig találtunk nyitva helyet, ahol ebédet lehet kapni,

de végül malájtésztát ettem chiliscsirkével, mellé rozét ittam, aztán hazaséta, tervezés-csacsogás, semmi para, majd kávé a nappaliban réglátott drágalánnyal (akinek egészen hasonló a futuckája, és hatalmas ölelése van). este főztem rendes vacsorát, sütöttem mézes-diós körtét, összebújás, film.

ezentúl mindig akarok ilyet, egy napot, amikor nemmunka, nempara, nem az elmaradások utáni futás. és az sem érdekel, ha ezért ma éjfélig kell nyomnom, mert ez bazmeg egyszerűen jó és jár és kell. most már nekem is nagyon kell, különben meg fogok őrülni nemsokára. 

vasárnapot mindenkinek. nekem is.

azt mondjuk

biztosan nem gondoltam pár éve, hogy egyszer majd az anyámnak előbb írok őszintén arról, mi van velem, mint a blogomnak, de végül is nem bánom. 

persze anyámnak van helyzeti előnye - ő ha kíváncsi, azonnal ír levelet a titkos e-mailcíméről, amit másik böngészőből nyit meg, mint a családi mail-t, mert anyám okos is, meg a korral is halad*... és olyankor kérdez, és hosszasan aggódik, és a véleményét is odaírja rendesen, ami mind végül is kurvajó dolog**. nem hagyja, hogy ne gondoljam végig, nem hagyja, hogy ne válaszoljak, és ez nekem is jó. valahol.

szóval majd évek múlva, ha ezt a pár hónapot keresem az emlékeim közt, a mailboxomat kell nézegetni. mert most oda írok a legtöbbet. meg néha támblizok is azért.

most ilyen ez a zélet.

*és mert apámnak nem kell mindent tudni.

**érdekes, a minden mondat végén negyven felkiáltó-jel jelensége - eddig azt hittem, ez a mi korunkban a tinik ismérve, de nyilván nem vagyok tájékozott a világ dolgaiban.

hej, amikor bankokról meg

gyógyító levesek receptjéről, hivatalos ügyekről, borítékokról, gázszámlafizetésekről üzengetünk egymásnak a fiúval, akivel szerettem együtt aludni. hej, mintha megint nem akkor / vagy nem azzal osztanám meg a mindennapokat, aki mellett élek.

persze ez nem ilyen sarkos, meg nem is erről akartam írni, csak eszembe jutott,

miközben elméláztam, milyen jól tolom én ezt az egészet, persze van segítség bőven,
de hogy egyszerűen nyugodt vagyok.

alig parázom, alig valamit (magamhoz képest).
alszom. olvasok szombat délután, mint az állatok. 12 óra munka után nem érzem, hogy még muszáj lenne további négyet lehúznom, pedig van dolgom bőven. szóval szerintem egészen jól nyomom, és csak néha sírok, akkor is csak titokban.

tudom,

hogy nagyon beszélnem kéne, de még nem megy.

vagy már nem megy. de ez egy másik kérdés.

mindenesetre észrevettem, hogy egyre dúsabb a hajam. és a futuckáim egyre lazábbak. 

még soha sem szerettek ketten. még sohasem szerettem kettőt.