alig aludtam

valamit. elég valószerűtlen, ahogy ülök a labkonyhán, várom, hogy felébredjenek a többiek, rendet tegyünk, együtt karácsonyozzunk végre, örüljünk egymásnak.
sokat vívódom, hogy bőgjek-e egész nap, vagy pálinkázzak - végülis mindegyik illene az idei évhez. mindkét verzió. majd még alakulunk - mondjuk épp most landolt egy üveg jégerke a netbukom mellett... ó.

megint 3 napja

ezen görcsölök, és bőgöm el magam ötpercenként, kurvára nem is értem, hogy miért. nem félek tőle, nem érdekel, én igazából csak azt szeretném, hogy ne szóljon énhozzám már többet, karácsonyeste meg depláne ne hívjon fel!
tudom, hogy ezt nem ide kell írni, hanem neki megmondani. meg is fogom tenni, csak múljon el ez a ki...tt görcs és idegesség belőlem végre.
és ha túl vagyunk valamin, akkor legyünk túl, teljesen, visszavonhatatlanul. na.

a karácsonyokrul

meg írok szívesen, szavam nem lehet e témában. sem. mármint rossz.
szóval az idei szezont a lányos ünnepekkel kezdtük - apróságok és kis koccint a kedvenc helyünkön, mostanában ennyi jut nekünk egymásból, így ennyinek kell örülni. valójában úgy vezettük a beszélgetés fonalát, hogy a végén megállapításra kerülhessen, hogy a főbb vonalak faszán rendben vannak, más meg kábé nem is számít. akkor este egyébként nem a legjobb passzban voltam, de gondolom, ilyen van, főleg teliholdos befolyásoltság alatt - olyankor az ember (vagy én) bátrabban gondol még nagyobb hüjeségeket, mint egyébként szokott. ja, valójában hisztiztem, de még azt is normálisnak tartom - valahol én is nőből vagyok, ne feledjük el.
aztán meg volt olyan keltakarácsony, amilyen a mesében van az okos leány szatyrával/puttyonyával/gondolomegyikkelsem,csaknemjuteszembemijével, hogy van is, meg nincs is - nincs ezzel sem különösebben bajom, végülis a dolgok is, meg mi is változunk folyamatosan, nem lehet elvárni, hogy úgy legyen minden, vagy olyan legyen minden, mint rég. amúgy a bulika tiszteletére rendeztem lakóviszonyaimat, és jelentem, főzés is volt, igen, az én konyhámban, mondom, hogy takarítottam előtte nem kevesebbet. az ünnep fényéhez összepakoltuk Minden Idők Szándtrekkjét, amit azóta le is énekeltem, főleg autóban, és nem is pont egyszer. kellemes volt, kedves volt, szerintem nem baj, hogy egyik kocsmából sem dobtak ki bennünket szenkarácsony alkalmával - volt annak is ideje, el is múlt mostanra, érted.
az utolsó itteni napon meg fagyöngyökkel a kezemben végigjártam pár számomra fontos embert, ölelge meg boldogkarácsonyt, amiben pont nem a boldogkarácsony volt a lényeg, dehát ezt úgyis tudjátok.
otthon meg otthon. jójával meg rosszával együtt, de inkább jójával volt most - egyszer repült el csak az agyam, de akkor szépen kiléptem a helyzetből, elegánsan, és másnap már ki emlékezett az egészre. szerettem amúgy, hogy egész természetes volt minden, szerettem, ahogy anyukámék összenevetgéltek a köszöntéses koccintásos pillanatban, akkor pont azt gondoltam, hogy ilyen karácsonyt végülis bármikor szívesen bevállalok, mert minden jó úgy, ahogy van.
volt még nagycsaládos esemény is - tulajdonképpen én tényleg bírom ezt a fajta együttlevést, tök jófejek az unokaöcséim/nővéreim/nagybátyám, szavam nem lehet.
aztán volt kettesbenes karácsony is - ne szívd a fogad, még csak 25-e esténél vagyunk, szóval lesz még pár kör - a fiúval, akivel szoktam mostanában aludni. például olyan szép képet kaptam, hogy hjaj, meg ittunk likőrkét is, szóval jó volt, mitmondjak még. sajnos a másnapi keresztapa-forevör projekt simán befulladt, de megmondom, anyuék tekknikai beállítottságú szennapja után pont nem pörögtem arra rá, hogy ezt most mindenképp megoldjuk, mert különben... mert különben anélkül is el tudtuk heverészni az egész napot, este meg mentünk még egy karácsonyra, ahol csodák csodájára ismét hüjére tudtam enni magam, de még jáccottunk is mellette, és rengeteget nevettünk is.
a tegnapi este meg előfordulhat, hogy már nem a szent áhitat jegyében zajlott, bár kétségtelen, hogy szappant választhattunk ajándékképpen, meg a rend is nagyon feltűnt, karácsonyi italok és étkek is maradtak, szóval miért is ne sorolhatnánk ezt az esetet is ide. szépeste volt, nulltannenbaummal, ószépfenyővel, könnyesröhögéssel.
az idei karácsonyok sora a mai nappal szünetel, még 30-án várható ilyen esemény, tudósítok majd arról is.

a szentÉsestés

projekt előtti nagy pillanatokban épp arra gondolok, hogy mennyire sajnálom azt a szép papírt erre az öt percre összebaszirgálni.. marad hát a színes szalag, azt máskor, másra is, tudod.
nem tudom amúgy, illik-e megszólítani a k. olvasókat, mindenesetre szép meg jó estét maguknak, köszönöm, hogy velem vannak/voltak. én a magam részéről elmormolom a gagyi kis karácsonyi nótácskámat - idén ez a sláger, ne szóljon be, szentimenTéL van, ha már tavasz nem lehet pont ma - aztán majd nekiesek a teknikás dolgoknak, mert idén a jézuska ismét úgy hoz ajándékot, hogy a programom is meglegyen egyben. akcijó, hehe.

háromig

húzodott az éjszaka... nem mondom, hogy többet nem fogadok, mert úgysem tartanám meg. meg kinek van kedve nemfogadni, ha a fogadás meg ilyen.
eléggé szeretek és eléggé boldog vagyok, nem is emlékszem ilyen állapotra. valakiknek meg gyerekük lesz, el sem hiszem, jééézuska...

tények szintjén

meg sok apróság, nem egyebek - készülgetés a karácsonyra, apróbb ajándokok és főzetek, nagyobb pénzügyi manőverek, pályázatleadás, szaladgálás... közben szövögetek mindenféle terveket, persze csak esetlegesen, jobban nem tudom. alig van pár nap végiggondolni a januári restartokat, a hol lakom majd és mennyiértet, a miből fizetem majd a májusi penzumot, ha itt maradok pécsinek, maradok pécsinek különben, egyelőre az látszik. ami meg pont jó, mert mostanában eléggé szeretek pécsi lenni, eléggé szeretek úgy egyáltalában is, eléggé szeretem a munkahelyeimet, eléggé örülök, hogy lesz még egy, amit szerethetek - gondolom, most jó helyen vagyok épp és jó emberekkel, elég hálás vagyok ezért az érzetért a sorsnak, vagy univerzumnak vagy jóistennek - persze a vagyok helyett és-t is használhatok, alapvetően tökmindegy. majd még összegezgetek, a kalendáriumnénik az összegzésekre születtek. majdmajd, mondok.

tejeskávésan

nézem a világom, virágom... kurvahideg van amúgy, de nem érzem. van lila selyemszoknyám, randim holnap délre fenyőfaárussal, fagyöngyöm és házi tejes-dolgok (sajtok, túrók, vajak, értedte), van kazalnyi béke bennem meg szeretet, nem kell szomorú dolgokkal lenni egész nap. elmélázgatok ezen, ma ilyen nap van, fájnak dolgok, fáj a hasam is erősen, valami nőibaj, érzem, meg fáj a szívem is, olyan eltűnt életek-érzésem van, majd írni kell erről egyszer egy novellát, de nem most, csak majd egyszer, mert most meleg a tejeskávé, és hideg a világ, és elég idegenség, hálistennek bemosolyog egy bordó sapka az ablakon mesebarna szemekkel, hiába idegen, mégis békés meg biztonságos, bírom, mikor így egymásramosolyognak az emberek, pedig sose látták egymást, mondom én, hogy beszélhetnékem van mostanában csak nincs egy helyem hozzá, most is kávéházban pöntyögök csak, 20 perc egyedüllét a sokmindenki közt.

(írta a zanta 2010. december 17-én délután, csak nem volt nettye publikálni)

jobb lenne,

ha tudnék néha kicsit írni vagy legalább sírni, mert olyan, mintha bennem ragadna egy nagy csomó minden, az meg nem tesz jót a vesének vagy minek. persze nem lehet, mert cs. imre kolléga épp valami virslis megoldást mesél ezerrel, mondjuk az sem hangzik rosszul. és karókám is itt volt; jött a parfümpénzér' - kétezer volt az illat, amit meg véletlenül egész szeretek, bár eszemben sem volt most ilyet vásárolni magamnak, csak a karó végett mentem bele a piszkos ügyletbe. azt meséli egyébként, hogy csúszik bele valami depresszióba, nincs embere, akit szeretgessen, meg munka is jó lenne - ehelyett csomókat szerelgetnek le az orvosok a lábáról, és különben is, jó lenne már valami kis jó, nem? ezen így elmerengtünk, mondta, hogy a szép hó sem vidítja fel, pedig az már baj, mondtam neki én, és fújtuk tovább a füstöt a gőzölgő tea felett. akkor még bepróbáltam ezt, de csak egy halovány mosolykát bírtam kicsalni belőle, ezért inkább megölelgettem a kicsi asszonyt, és az elég jó érzés volt. mindkettőnknek. mondta.

végre az, az amit akarok

dudolászom már reggel óta, hogy idetalált végre mihozzánkba is a sok hó, megmaradósan, fehéren, gyönyörűen, jaaajistenem, de boldogság is ez.
meg még az is boldogság, hogy faszán lement a záróellenőrzés is, senki se' látta rajtam, mennyire nem aludtam egy percet sem izgalmamban meg munka végett, hanem minden jó volt. és már csak azok a sok pénzügyi gondok, amik nyomkodják a hülye vállamat, elég tetemesen különben, de olyankor meg rám szok' nézni a szép szemeivel, megsimogatja a buksimat, aztán elmerülünk pár órára egymásban.. hát így nincs időm sokat aggódni ilyenkor, mert akkor is tisztára boldogság van inkább. sok.

mint valami

kis gyengeelméjű gyerekecskére, úgy nézek ilyenkor magamra - volt már az utálat, meg a pörlekedés is, próbáltam a szégyent, meg a bűntudatot is, de még mindig ez bizonyult a legreálisabbnak... nézem magam, mint egy kis gyengeelméjű gyerekecskét, és próbálok türelmes maradni akkor is, ha barnára festem a hajam, ha egész nap csak lébecolok, ahelyett, hogy, ha még most elmegyek inkább festegetni 1-2 órát, ahelyett, hogy, aztán majd hajnali hétre pont végezni is fogok, azzal, amivel. akkor majd iszom egy kávét fáradtan, túlesek az egészen, minden rendben lesz, ahogy mostanában szokott, aztán kész.
mostanság így működöm, nem máshogy, ezt köll békésen és türelemmel viselni, és nem azon rágódni, hogy mindezt tegnap este is tökéletesen megcsinálhattam volna, ha nincs ennél sokkal-sokkal jobb szórakozásom.

a kiállításról pedig csak annyit szeretnék mondani, hogy nem tudom, kívülállónak mennyire volt éles és csodálatos és gyomoraljában turkáló és büszkeséggel eltöltő és más boldogságának ilyen tisztán örülős élmény (na ennek se sok értelme van, de mindegy), mint nekem, de mindenkinek csak olyat kívánok, mint nekem jó volt, ha erre eltéved. tévedjen el erre.

egyszerre

esett szépen szállingózva a hó, és vert erősen a nap sugara. néztük ezt előbb a kis kávézó ablakából, aztán a köves terecske közepére álltunk, megölelgettük egymást és nagyon mosolyogtunk. kicserélték az életemet valakik, lehet, h a zoNbik, nem vágom. de most nagyon más, szép, izgalmas, kedves, energiákkal és szeretetekkel teli. hálabála, nem kérek más karácsonyra sem.

egy kicsit most

minden elég jó, jutott eszembe, ahogy toltam kifelé a bicajt Az Átkozott Kapun* ma délután, amikor úgy sütött a napocska, mint október elején szokás, és gomboltam ki a kabátot is, pedig elég fagyos vagyok, tudja ezt mindenki.
és igen, tudom, hogy holnap indul a turbóhideg, akkora szelek lesznek állítólag, hogy szakad majd el az ég, de hát nézünk elébe, mást sem tudunk tenni, ugye.
na, visszatérve a minden elég jóra így univerzálisan érzem ezt a jót, kerül mindenféle dolog a helyére, rendeződnek viszonyok meg ügyek munkailag is, nemcsak máshogy, másnál is, nemcsak nálam, azért ez megnyugtató érzés.
meg akárhogy is, csak mászik befelém ez a karácsonykodás - megleltem a kedvenc angyalkás bácsimat a térre települő kézművesek és forraltborosok közt, meg találtam ajándékos könyveket is, égetem az adventi- és más gyertyákat feszt, és a koszorúmat is illőbbnek látom most az ünnepre, mint a tavaszra, szóval.
meg így a reménnyel együtt költözködnek az apró kis csodák is mifelénk - majd' minden nap jön egy ilyen kis hűha, eeez de jóóó! dolog, ma például egy kedves kis email, amit már vagy ötször elolvastam, és úgyis kívülről tudom az egy mondat tartalmát, de akkor is jó újra meg újra átszaladni visszasimogatva szememmel a sorokat. mondani rá nem tudok érvényeset - ha jól forogna a föld, bizony egy reggel kocsiba szállnék, megölelgetném g. anyut, főznénk csokilikőrt, írókáznánk mézeskalácsokat, közben gyakran összemosolyognánk, csacsognánk mindenféle élményeket, állítanánk fel nagy bölcsességekből szép elméleteket, még az is lehetne, hogy boroznánk és énekelnénk halkan, esetleg pityeregnénk, vagy ilyenek. (...) remélem, hogy egyszercsak majd jól forog a föld, és akkor elmúlik az előbbi mondat összes feltételes módja.
és csodajó volt ma kantában lopni el félórát és megint olyan volt a vacsora is, hogy még, viszont most hazamegyek és az is nagyon jó lesz majd.
nagyon.
ó.

*ha megint lesz olyan, hogy angyalok laknak majd nálam pár napig, és lehet kívánni, akkor biztos azt fogom kérni, hogy ne legyenek zárak a világban, vagy legalábbis békét kérek kulcs- és ajtószárak frontján. (persze a legszebb világ akkor lenne, ha nem is léteznének zárak meg kulcsok egyáltalán, mert az azért alapjaiban terelné új alapokra a földi létet, de nem tudom, hogy ekkorát szabad-e kérni angyaloktól vagy aranyhalaktól vagy bárkitől a világon.)

a pótanyám

ismét meglátogatott a kedves munkahelyemen - mondjuk eléggé meglepődtem, hogy abban a narancssárga kabátban tolta, amit Elvileg Nekem turkált, nehogy megfázzak. különösebben nem zavarta a dolog, szerintem vethetek rá pár keresztet, aztán jónapot, ennyit a meleg kabátomról meg a gondoskodó pótanyámról. zárójelben megjegyezte, hogy 2 liter víz per nap, meg renol, költözzek be végre a városba és egyébként is, a szerelem az nem más, mint egy újra írható dévédé. ennél azért leragadtunk kicsit, de nem sokat, nem vagyunk mi olyan érzelmes lények, hogy.

az előbb

azon gondolkodtam a fürdőkádban, ami tele volt forróbbnál forróbb vízzel, és nagyszerűen lehetett benne sziszeregve a égő csípéstől fetrengeni, hogy most azért eléggé megszűnt ez a magamban-levés élmény, jobbára nem is emlékszem, mi volt azelőtt, hogy ez meg ideszületett helyette. ez az élmény, hogy benne vagyok valakiben aki bennem van tulajdonképpen.
á, ha ezekre a napokra nem emlékszem nyócvanévesen is kristálytisztán, akkor soha, semmire. mindennélmásabb és gyönyörűbb.

például

elég hideg van már a bringázáshoz nekem, de ma valahogy mégis azzal mentem a mézeskalácssütésbe meg a keresztgyerekláthatásba meg a egyesületisbe be, és ki is ezekből. az arcom égett a csípős hidegtől, a karom meg majd leszakadt, de azért mosolyogtam, mert tök jó különben meg hidegben bringázni.
szóval miközben bringáztam a hidegben (érzed) hát perszehogy összetalálkoztam az ilikével, és imígyen beszélgettünk: jajdrága, dejóhogy látom, hát jónapot, mondta az ilike, én meg lefékeztem és jajcsókolom, hogytecciklennikeztem egyet nevetgélve. hát minden rendben, jól vannak, épp színházba készülnek, így folytatta az ilike és a kisztihandos bácsi ekkor csatlakozott be közénk természetesen egy laza kisztihanddal, meg az aggodalmaival, hogy elüt az autó. ilike eközben azt feszegette, miért is nem lát mostanában, hát higgyem már el, hogy szabályosan hiányzom neki, pedig kb. két hónapja is összetalálkoztunk hasonló keretek között, szóval nem mondhatja. és akkor újra elmondtam, hogy már nem itt dolgoz, hanem máshol, de perszehogy jövök látogatóba, szerettem itt dolgozni, hjaj, hátpersze, akkor pedig az ilike arra zendített ismét, hogy esküszik, hogy szokott rám gondolni, esküszik, de akkor el kellett indulni a színházba, mert nyugdíjas a matiné, ők ilyenkor szeretnek járni... hát mit nem értesz, nekem ez annyira pécs meg láv...

akarnék

már mindenféléket beszélni, de nem nagyon vannak érvényes szavak/kijelentések jelen állapottal kapcsolatban. némagyereknek még az anyja se, tudom.

jé

most meg olyan, mintha hazataláltam volna.