ma ozoráról

jövök, holnap ozorára megyek, közben hazanéztem,
mikor a szülők nincsenek itthon,
hogy nagyanyámmal még egyszer (és aztán, ha még lehet, még egyszer, és még egyszer...)
beszéljünk arról, miért is szép az élet,
mit fontos megtanítani egy gyereknek,
mikor égett le először a válla,
és hogy képzeli a halált.
megnyugodott,
teljes békében van,
bár a hazugságban-tartás külön energiákat emészt - könnyebb lenne nélküle. de mindenki nyomja a saját forgatókönyvét,
körbeaggódva a másikat,
értelmetlen, mégis van benne sok (félelemmel teli) szeretet.
értem, érti, elfogadom, elfogadja, lemozgom a forgatókönyvet, lemozogja a forgatókönyvet,
de igazán nem ez a fontos.
nemsokára már nem fog élni. jó ideje ezt várja. jó volt itt,
de elég már, mondja, fárasztó már csak, és nyűg.
szomorú nyugalom ült a vállamra,
de nem nehéz.
lehet őszintének lenni, ha a szavaink hazudnak is. nem az a lényeg.
a lényeget most kicsit jobban értem.

... pécsen

mindeközben meg megint POSZT van, nem is emlékszem, mikor voltam utoljára izgatott emiatt. mondjuk most is jobban felizgatnak a pesti barátok, kik emiatt jöttek alapvetően, de igazából meg mégis inkább együtt lenni a fontos. és együtt lenni meg nagyon jó, kimozdulok végre a király utca-végi gyilkos munkaháromszögből, bemerészkedek a mégbelvárosabba, ottan helyeken találkozások vannak régnemlátottakkal; egyszerűen szükségem van ilyen jellegű szeretetre, amit ilyenkor sokaktól megkapok. most tehát töltődöm, mutatom a régi kedvenc kocsmákat, a negyedet, iszunk söröket vagy vodkaszódát, az estét a színészbüfében zárjuk sok félrészeg celeb közt, de legalább itt is voltunk. darabra továbbra sem megyek, viszont van bennem elszánás, hogy régen feltett elv-lemezeket jövőre például levegyem. szóval 2013-ban még az is előfordulhat, hogy újra benézek a színházba, könyöklök jegyekért, és túllépek a sznob faszságaimon per kereteimen. nem tudom, de mondom, előfordulhat...

halkan

vagyok, tudom, van is bennem kérdés, mitől ez a csöndesség, meg persze vannak mindenféle magyarázatok is, de valahogy.

események szintjén volt egy kis utazás - berlin, te csodás! mindig csodás, még szomorúan is jó, egyszerűen más a lelkem ott, másik ember vagyok,

akit nem bizonytalanít el semmi és senki, 

még én magam sem próbálkozom. 

jó lenne egy értelmes metafora legalább, de nincsenek. befelé nézés van,

megértés van, elfogadás van, meg persze sok értelmetlen demiért. a halál ilyen. összevissza keveri az ember fejét, lecsattannak mázsás kövek, amiknek azért van hangja meg tömege. és mögötte fehéren zajló üresség van, a megértésre törekvés pedig egyszerűen nem mindig elég.

ida sincs elengedve. a gyerekek, kik jönnek-mennek sincsenek megölelve. és a nagyanyám haldoklása. 

egyszerűen nem tudom bizonyos helyzetekben, hogy mi a jó. mi az okos. mi a szép. mi a feldolgozható kinek és hogyan. talán nem is kéne bizton állnom, mint a cövek, bennem mégis akkora a felelősség-érzet, mintha mindaz az enyém lenne... pedig nem is az enyémek.

nem tudok szájalni biztos tudások nélkül.

ezt már az iskolában is így csináltam.