ilyenkor már

esett a hó pesten 29-én. a vékony tornacipőmben szétfagytak a lábaim. délután még felsétáltunk a hegyre, ott nagyobb volt a hó, és találtunk egy rózsabokrot, ami még csodaszépen virágzott. nagy volt a zsákom, a nyakamban külsőgumik lógtak, több is. a vonaton már annyira zizegtem, alig bírtam megülni a seggemen. az állomáson meg sem öleltük egymást. aranyváros meleg volt és barátságos. éjjel egykor már mondtam, hogy feküdjünk le, vagy hazaviszem. lefeküdtünk. akkor azt mondtam, mostmár öleljen meg. megölelt. úgy is maradtunk 32 órán át. abban az évben elmaradt a november utolsó napja. lehet, hogy sohasem voltam annyira boldog, mint azon az elmaradt november harmincadikán*.


*dátumok utólag javítva - énisrosszulemlékeztem :D

ahhoz képest...

ahhoz képest minden jó. a ködfelhő felett csillagos az ég. láttam. de így is kurvanehéz, mitnemondjak. néha el kell szaladnom, fixpontot keresve a gondolkodásra, hogy aztán hetekig-hónapokig TUDJAM, mi a dolgom, s hogyan...

most az van. most várok. aztán ha mindenki érti, mit akarok - már könnyebb.

pelegrinával

és veszprémi barátainkkal MINDIG jó találkozni (még akkor is, ha ebben a szutyok világban még ebben a társaságban is előkerül a politika, pedig eddig nem szokott!), a Nivegyvölgyi Borok Házában mindig jó bort inni, norbikánál mindig jó aludni és ébredni - szeretem veszprémet és ezt a társaságot, na. és alig egy hónap múlva belemegyünk majd a havas svarcvaldba, ha addig okosan összegyűlnek a kétszázasaink, és akkor meg lesz módunk biztosan kettesben is inni-cigizni-csúnyánbeszélni a pelegrinával, mert az most azért hiányzott kicsit.

aztán anyukám adott sülthúst, az is mindig jó, meg egy fél autónyi kaját, az se' szar. itthon aztán suvickoltam vagy négy órát, hogy a cuccokat el lehessen pakolni valahová, de legalább a konyha most látszólag rendben.

vasárnap meg majdnem kirándultunk, de egyrészt kurvahideg volt, másrészt öt percen belül ismerőssel találkoztunk, és inkább továbbképzésen voltunk méhészkedésileg. a továbbiakban szokásos család-kör, pihenés és kettesbenlevés tehát nulla.

akkor lettem végképp ideges, amikor tennap este fél tízkor a pasim még rákezdett a legújabb faszságra, mert ettől azért viszonylag a falnak megyek. ki_akarok_vándorolni.

elmegyek,

és veszek egy farmert ma. kerül, amibe kerül. én ezt így nem vagyok hajlandó tovább csinálni. (a tavaly szerzett télicuccok leesnek rólam, a 3 éves csizmám és a lábom közt öt centi kandikál kábé, és jelenleg egy, azaz egy nadrág van, ami hordható ebben a konstrukcióban, télicipő nélkül. faszomki. VÁLASZTANI akarok MAGAMNAK ruhát/alsóneműt, kurvára elegem van a levetett/kapott cuccokból, amik jók, persze, úgy kábéra, tudod, dehelyesmegminden.)

minden reggelt kiakadással és csapkodással kezdtem a héten. elégmár.

a balognéninek

meg szép, hosszú, ősz haja van. minden áldott nap megjön, néha többször is. kicsit megmelegszik, iszik egy kis meleg teát vagy kávét, kibontogatja a nájlon'acskóit, megnézegeti az új ruhákat... a karitaszból szedi őket, állítólag 35 forintért adják a ruha kilóját. egy ötvenesért továbbadja nekem a szoknyát, ha akarom. rendszerint nem akarom, van elég, de azért az ötvenest nem felejtem el odaadni. 

a balognéni egyedül van már - régebben a péksoron lakott, lent a rigliben (cigánytelep ez rendesen), akkor még élt a sanyibácsi is, a férje. mindketten ölég vékonkák, sose volt semmijük (vagy ha volt, az elvették tőlük a gyerekeik azonnal eladásra). annak idején rendeztünk nekik bútort, ingyenebédet, a gyerekeim feljártak hozzájuk kimeszelni, kitakarítani, lenyírni a füvet, vagy csak beszélgetni. a balognéni egyszer nagyon kiakadt, emlékszem. nem találta a személyijét, és az fontos dolog. úgy feltételezte, hogy a gondozója lopta el... mondogattam neki, hogy mit csinálna azzal bárki, neidegeskedjen má', de annyira felzaklatta magát, hogy a nyílt színen megszaggatta a ruháját és megtépkedte a haját.

azóta más kitörését nem tapasztaltam. csak tolja a köreit minden nap - pár ismerős, karitasz, mi, meg az utca. diskurálni ott is lehet, otthon nem várja senki úgysem.

bárhányszor találkozunk, mosolyog, és azt mondja, szép vagyok. szép. meg fiatal.

kell egy

téli címke, egyértelmű most már*. egy hét alatt átrendeződött a világ, ha minden jól megy, hamarost sikítozni fogok örömömben az első hóesésnek. addig csak tündérkert mindenfelé, vizesedő orrok, lefagynikészülő lábak. ma megint gyalogolni kezdek. 

*tanácstalanság, nagyhiba. mikor az ember nem tudja, mit szeretne. na az a baj.

őőő

lemaradás megint, de azért mondom, amire emlékszem.

hétfőn például majdnem elmentünk szaunába, de inkább nem, csak este vendégségbe. ugyanekkor megszületett matyink - többiek szélesebb kedvvel, mink diszkrétebben ünnepeltünk.

szerdán vonatoztam pestre, hogy a nagy utazás előtt pakolásszunk kicsit - itt igazán csajos pillanatok voltak: meleglakás, összesruha ki és fel, szortírozás, közben sok mosoly és néha kis sírdogálás, nem könnyű ám ez az egész, még ha elsőre hiperjól is hangzik. örülök, hogy ott lehettem, és folyamatosan áramoltatjuk azóta is az energiákat - egyelőre budapest és pécs közt, aztán majd becsatoljuk szingapúrt is. nagyonnagy szeretet van bennem azért, a sárga pillangók ezóta is cikáznak köröttünk, bizonyám.

itthon további aktívkodások - az öreggel dolgozunk heti 2-3 alkalommal (fizetésről még nem beszéltünk, persze, és már most megértem, ha nem fog végül tudni, max. aranyban vagy hollóházi porcelánban, bakker), az adventi koszorúk első köre* lement szombaton este (mondjuk német minimáltechnóra a karácsonykodás jegyében, ofkorsz), meg sütöttem tökegyedül, ezúttal csokidarabos, gyömbéres-meggyes piskótaszerű izét, elég profin, új tepsiben, tudod.

a vasárnap a családnál volt - és most mondom a lényeget: akkora takarót s huzatot kaptunk, hogy nagyobb, mint az ágyunk... innen képzeljetek el mindenféle jóságot/ugrásszerű életminőség-javulást és a többit.

*max a sajátomat tudom lefotózni, a többit már szétosztottuk. csilipaprikás adventikoszorú?! na?!

nehéz a szóértés,

legszívesebben elmenekülök. tettem ezt pénteken is - átautóztam a tündérkerteken, ercsikénél meleg bizonyosságban kortyolgattam teát rummal, aztán még vívódtam hajnali 6-ig. szombaton keltünk, kutyával a karunkon hosszú kirándulásra mentünk, zsebünkben pálinka, ridikülben melegszenyó és fotógép. kint az erdő szélén, meg a határban nem érezni mindebből (amiből nem akarok érezni semmit) semmit. ott csak a végtelenség van, ott csak a napfény van, és a kihűlni készülő tappancsaink. este még gyorsan megtanultam gyorsansütnifinomat, néztünk raklapnyi részt az anyátokból, és mélyalvás reggelig.

vasárnap húslevesfőzés, ofkorsz. itthon ölelés, kávé a hegytetőn és nemgondolás a munkanapokra-bajokra. így könnyű. vagyis ha szeretetben van az ember, úgy könnyebb mindenféle fájdalom.

eleinte

még azon is felrántottam magam (ahogy kb. mindenen!!), hogy egy párkapcsolathoz hasonlították az ügyet, ami szakítófélben van már mióta... aztán most arra vagyok kényszerítve (magam és mások által is), hogy folyamatosan foglalkozzam a kérdéssel, néha ránézzek felülről, néha beletekintsek oldalról, néha meg üljek a közepén könnyek között iszonyú megfáradtságban, tehetetlenségben, néha dühben, néha egyszerűen csak mély, elfogadhatatlan szomorúságban, fájdalomban. és látom, hogy ez tényleg rengeteg mindenben olyan, mint egy viszony megszakítása.

igazán nem tudom, milyen lesz valójában. de ahogy nézem a körülöttem lévők szakításait, ismerem fel magamban is az érzéseket, a kérdéseket, a fájdalmakat. és ha ez tényleg olyan lesz, ahogy a szerelmeimmel is szakítok, akkor még mindig nagyon hosszú idő kell hozzá, hogy a helyére kerüljenek a dolgok... ahogy eldöntöd, hogy nem csinálod magaddal, ami rossz neked... ahogy eljutsz odáig, hogy szavakkal és tettekkel meg is teszed a lépést... és ahogy utána hetekig-hónapokig hullámokban még vissza-visszatér a döntés jogosságának kérdésétől elkezdve a te mindent megtettél-e kérdésen át az elvesztés puszta fájdalmáig minden, egészen addig a pontig, ahol már érzed a szíveddel, hogy elengedted, és ez így JÓ.

nekem ez nagyon sok idő. én nagyon nehezen döntök. és nagyon nehezen is engedek el. 

és most még csak döntök.

hogy legyen-e ez az egész lab-dolog az életemben, vagy ne. ha igen, milyen forma az, amiben nem félek, nem szorongok, bizalommal vagyok... van-e egyáltalán ilyen forma. vagy egyszerűen csak engedni kell, el a kezeket, és védeni a kis gyászmechanizmusaimat és magamat, eltávolítva messze-messze magam attól a szitutól, és azoktól az emberektől, akikkel az elmúlt 1,5 évben együtt lélegeztem.

közben hasonlóak a dolgok bennem, ha hazamegyek, és látom a fiún is, hogy ugyanazokkal a kínokkal él, mint én... lab-szempontból is, együttalvás-kérdésben is.

szakítós napok, hetek ezek. látszik rajtam, a munkámon, az íráson, mindenen. talán azért is vagyok csöndesebb, szomorúbb, elkeseredettebb, mint máskor.

toltam

fel képeket ide is, meg ide is - x hét után sikerült lementegetnem az ősz fotóit. nézegetem őket szomorúan, nézegesd te is.

mondjuk

tavaly is nagyon szép volt az ősz, de azért az idei is eléggé odabasz. tegnap voltam rózsafüzér végett gyűdön gyalog. és gondolkodtam, hogyha csak elképzeltem volna otthon, milyen ez, akkor képzelni sem tudtam volna ennél szebbet.

menjetek napra, erdőbe, parkba, tóhoz, mittomén. jó a léleknek is.

vasárnap

reggel fél nyolckor a konyhában cigizgetni és sírdogálni kifejezetten nem normális dolog. azt hiszem, visszasunnyogok egy évvel a röptetés után a pszichológusomhoz, és ráhányom, hogy nem sikerült a megszerelésem, folytassa, kérem!

az élet

meg most olyan, hogy szépen, fegyelmezetten csinálom a dolgomat (ami nem dolgom, arra azt mondom, nem, jórészt), naponta jósokszor megfürdünk a fiúm dicsfényében (aminek meg nagyon örülök, teljesen helyénvaló dolog ez), és nagyjából ennyi a kifeleség.

befelé meg viselem a szembesítéseket - magamét, másét - és továbbra is nagy magányban, szomorban és tanácstalanságban, tehetetlenségben vagyok magammal. szívás, toporgás, visszalépés.

képeslap...

kedvesek, ezt a szépséget meg az a fijú csinálta, akivel együtt szoktam alunni. az elmúlt 10 hónap sok szépsége benne vagyon, meg pécs szépsége is, meg a fiú szépsége meg főleg. nézegessétek, mondom, szép.