kis hagyaték...

A köves cementlapra rakta anyám először a nászajándékot. Egyet a fürdőszoba aljába – ez volt tán a kisebb, rózsaszínes -, egyet a konyha bejárata elé, kicsikét szintén, csak a narancsosat; a nagyot meg beterítette a család központi helyére, az ebédlőbe. Közvetlenül a padkás cserépkályha elé. Négy voltam akkor, vagy kevesebb. Szőke kislány, szép.

Későbben vörösre mázolt betonpadlóra került a szépség, egy garázsban berendezett konyha lett a helye. A helyiségben barátságtalan vastalpak közt ültek a falak, emlékeznek biztosan, préselt lemez, vagy olyasmi, mázolva fehérre. Ezzel volt megoldva a fürdő leválasztása, valamint a kamráé a konyha-étkezőből. A hatalmas szocialista-barna garázsajtó mellett meg előszobafal, tükörrel, műanyagból. Mondjuk volt rajta egy ülőpárna, biztos cipőhúzáshoz, na az mondjuk csodálatos volt. A keményretömött téglatesten cirádás madarak voltak szépen meghímezve, és virágok. Bordók például.

Aztán már a beépített szekrényben lettek elszállásolva a szőnyegek, mert a nagyházban már volt márványpadló és vettszőnyeg, oda már nem passzolt. A kék kádas minifürdőbe se. Meg a bézscsempés konyhába se, szóval fizetési nélküli szabira mentek az ajándokok. Voltam akkor talán hét is.

Legközelebb meg már tizennégy, ekkor vettem át a gondoskodást a szövetek felett. Kollégiumba költöztek velem – apám úgy mondta, veszprémi lány lettem. Aztán meg pécsi, a szőnyegek meg ott voltak mindegyik szobában, évről évre, szintről szintre, szobáról szobára, szívről szívre.(ezdeszar).

Mindegy is, ezután már úgyis az albérletek következtek, nem mondok sokat, vagy tizenegy. Szerelem is vagy három. Mindenhol ott volt, ahol én – mindent látott mindhárom szövet, amit én. Aztán tavaly húsvétkor a nagybátyám elmesélte, hogy akkor szőtte a szépségeket, mikor 2 héttel az esküvője után, valamikor a hetvenes években, elvált. Akkor beleszőtte minden fájdalmát, szerelmét, értetlenségét, dühét.

Nem tudom, végül hogyan s miért ezt adta anyámnak nászajándokba. De valahol szép ez, nagyon szép, és bátor is. Kicsit már szakadtak...

teljes megőrülés

van homeland-ügyben. reméljük, ma azért már reggel hat előtt is el fogok tudni aludni - lévén, hogy már csak két rész van vissza a szériából.

persze igazából nem emiatt nem alszom, de jobb erre fogni. olyan, mintha kicsit hasonlítanék önmagamra, vagy ilyesmi.

lászló ma megmutatta,

hogyan kell becsukni az ajtót. úgymond továbbképzést tartott.

oda lettem hivatva, meg minden.

miközben majdnem kiesett a szívem a helyéről, és kétségbeesetten kajtattam egy darab kávé után, hogy kapjak végre levegőt, hogy nem aludtam egész éjjel, na ekkor lettem kihívva a műhelybe.

a lászló szerintem amúgy mindig vagdosik szalagvékony szetteket a ruhákból fel. mást még nem láttam csinálni, de szerintem amúgy szereti a munkáját.

tavaly még úgy hívott, szépszerelmes lány.

máma meg megmutatta, mint a hüjegyerekeknek, hogyan kell becsukni az ajtót.

kell még gyakorolnom, mert nem megy hibátlanul, az is igaz.

mindig,

mikor az anyám hosszasan értekezik a sikertelen életemről, meg arról, hogy mit is kéne inkább csinálnom olthatatlan vágyat érzek, hogy magamba öntsek egy üveg bort. 

rendszerint ilyenkor szakítani is szoktam. most is.

hogy énnekem ebből mennyire kurvára elegem van. és mindenki másnak is, úgy érzem.
(jaja, tudom, h nem így kell. és nem is őt hibáztatom, vagy ilyenek.)

őszi gyerek

lesz - sértődékeny, túlérzékeny, döntésképtelen. pont, mint a nagynénje.

születésnap alkalmából

kissé másnaposan piskótát sütöttem meggyel, kicsit felemás lett. (gondolom lejt a sütő. vagy nem simítgattam vízszintesre, mittomén. az íze jóvót.) aztán vettünk virágot, rózsaszínt, szépet és útra keltünk. a kisvárosban kerestünk még húst, aztán megérkeztünk, mint meglepetés.

későbben lett vacsora, ettünk szépen, hármasban. a hús is jó lett, meg a krumpli is. nem kicsit izgultam - 89 éves tapasztalat mellett volt miért. (nemvolt.)

nagyon boldog volt nekünk. mi is neki. ez még csütörtökön történt.

közel kettő

hónap kellett ahhoz, hogy a máriagyűdön összeszedett új foglalkoztatómra úgy tudjak nézni, ahogy azt megérdemli. eleinte tudtam nagyon sajnálni a 67 éves bácsit, aki szegíny kitaszítva van gyermekei által, meg meghalt a felesége, meg egyedül mossa a gatyáit, meg a hollóházi porcelánjai ott állnak a nyakán,

de egy-két kifejezetten gerinctelen megjegyzéséből és sémájából arra következtetek, hogy nem annyira jófej és hogy nem annyira akarok neki hosszabb távon adminisztrálgatni. (az csak a hab a torkán, hogy ajánlatokat is teszeget, míg dolgozok neki vígan, hogyakurvaannya).

szóval végiggondolás van, meg pénzügyi tervezés van, hogy tudjak válaszolni olyan kérdésekre, hogy akkor én most micsinálok itt és miért?! azér.

(innejd)

repülni

voltam a hétvégén. siklottam a gyökerek közt, némelyikbe bele is akadtam néhány órára. a karom és a bokám szorításnyomokkal teli. 

ezeken kívül tökéletesítettem a holdlámpa-elképzeléseimet.

elkezdtem kettő mesét fejben - a szőnyegről, meg a barlangos kislányról.

termékeny napok. alig szorongok. 

továbbá

bíróságon is voltam ügyes, és olyan süteményt sütöttem, hogy na.

most jó.

olyan 150

kilóval lettem tegnap könnyebb... valami döntés született... este kb. ötször kérdeztem meg a fiúmat, hogy de ugye mostmár vége? mostmár vége, ugye?

ahogy így visszagondolok, 2010 augusztusában éreztem azt először, hogy most kéne abbahagyni, elfutni, elszaladni, de akkor még tartottam magam a vállalt kötelezettségekhez. aztán azok is teljesültek - nem volt már kényszer, csak a tisztes befejezésre vártam. szintén, bazmeg, majdnem egy évig... újabb és újabb határidők, amiket nem tartottam be, mert nem voltam rá képes. nem voltam elég önző.

az utolsó 3 hónapban meg már csak azon szorongtam, hogy de mikor, mikor mondhatom már oda, hogy nemááár, elég, nekem ez nem jó!

és még most sem tudtam személyesen odamondani, de legalább leírtam. a többiek pedig átgondolták. és akkor most tényleg vége ennek.

olyan 150 kilóval lettem könnyebb. és nem érdekel, hogy ezek után még mit kell elintézni és mennyit. csináljuk, amíg kell, csak le legyen zárva rendesen minden. az a fontos.

és az, hogy a jókat meg tudjam őrizni belőle. mert azt is kaptam, nem keveset. ang-ot például, meg az egész retek-ügyet... a fiút, akivel szeretek együtt aludni... barátot, mosolyt, ismerőst rengeteget. tapasztalatot, tudást, kitartást, ölelést - ezer és ezer jó van most, ami eszembe jut, és hálás vagyok érte.

és ha az ember hálás, akkor boldog is. hónapok óta nem volt ilyen könnyű a szívem, hónapok óta nem tudtam ilyen nyíltan hálásnak lenni, örülni.

és a szeretet is megmarad majd, tudom. idővel minden szakítás után helyreállnak a dolgok, és megőrizve marad minden, ami fontos. hát ennyi. asszem, most örömömben fogok bőgni.

mindig fura

visszatérni valami olyan helyre, ami rég a mindennapod volt. most épp a céh-be vagyok visszahívva helyettesíteni (alapból kitépem a hajam a felelősségtől meg az idegtől, de próbálok normálisan viselkedni, ofkorsz.), cigizés közben nézem a szembeházat, ahogy rég, és én már nem vagyok az a nő, már nincsenek bennem azok az érzések, mások vannak a szívemben, az eszemben. nosztalgiázok, persze, és közben gyűjtöm magamnak a megerősítéseket - a döntések gyakorlatilag végül mind helyesnek bizonyultak. úgyse jó megbánni utólag semmit. hálistennek nem is kell.
most tudok megint örülni a tapasztaltnak, az éveknek. és tudok örülni annak, hogy örülök. csak ennyi.

valahonnan

mindenképpen megkapod a napi egy ölelést. csak figyeld meg.

leszedtem

a címsorból az akasztott emberes lámpát, mert a csajom szirénázott végette. pedig szerintem jó. valahol, érted...

azért iderakom, hogy örüljek neki máskor.

mondjuk az örülésről akartam írni, hogy az milyen jó, mikor legalább 5 kedves, örömködő arccal találkozol... de közbejött a fiú, akivel szeretek együtt aludni, hogy igazíccsuk már be a nadrágját letevéshez, mert gyűrődős az anyag, és trottyosodik.

úgyhogy hagyjuk is a szeretetet. jóéjszakát nekünk.

évkezdés

nos, közeledik a 10-e, ez az én esetemben a hivatalos évkezdést is jelöli. (azaz idén is csak lézengtem meg nyaralgattam eddig, esetleg bőgtem)

próbálom felvenni a fonalat, és nyilvános helyen egészen meg tudom emberelni magam abból a szempontból, hogy ne lássa mindenki

- mennyire kurvára érdektelen vagyok

- mennyire kurvára motiválatlan vagyok

- mennyire kurvára nincs kedvem semmihez és senkihez.

mindezek ellenére svarcvald jó volt, kollegina beszámolója itten.

hazafelé beugrottunk bécsbe is barátkozni, sétáltunk a schönbrunn parkjában, ettünk tengeri herkentyűket meg ilyenek.

itthon munka volt - a hétvégén főképp házi. azt hittem, ha végzek vele, legalább majd én örülök, de semmi erre utaló jelet nem tudtam felfedezni magamban, mikor tennap este 10-kor befejeztem a mosást/hűtőtakarítást/szekrénypakolást. lehet, h sima téli depresszióm van, vagy valami.

2011

hasonló kezdéssel készült egy oldal a 2012-es tervekről, de előbb zárjuk le tisztességgel az előzőt...

- szóval nem akartam leszokni a dohányzásról, nem is szoktam le. a spórolás miatt novemberben csavarósra, decemberben meg a töltősre álltam át. mivel mindegyiktől gyengén agyfaszt kapok, elképzelhető, hogy idén ez is elmarad, bár nem szeretnék nemcigizni, az az igazság.

- adósságrendezésből ügyes voltam: bement az első (nagy!) apeh részlet májusban, kifizettem a kocsi tartozásait, lett rajta műszaki, biztosítás, sőt, hosszú út előtt rutinellenőrzésen volt (épp, mint amikor még rendes voltam!) emellett egy értelmesebb kölcsönből megszüntettem a hitelkártyámat, arra okos koncepciót dolgoztam ki - mármint az értelmesebb kölcsönre - és van tervem arra, hogy a maradékot az idén hogyan rendezzem (ún. hitelkeret.) és vettünk gépet is.

- ebben a nehéz gazdasági helyzetben sikerült mindhárom állást megtartanom és rommá dolgozni magam. mivel túlbuzgó, tökéletességre törekvő fasz hozzáállásom van, novemberben gyűjtöttem mellé még egyet. ezt majd valahogy rendezni kell az idén. kicsit sok.

- terveztem, h év végéig rendezem a lakhatási-, a párkapcsolati- és a laboros dolgaimat. ezek nem sikerültek. egyrészt, mert nem csak rajtam múltak. másrészt azért, mert béna vagyok. év elején pótolni köll ezeket is.

- voltam berlinben, beleszerettem. a fiúba is, újra meg újra. lett vágyképem, hogy ott élnék szívesen, és nyáron lett még egy ilyen - kisszékely képében - ahol el tudom képzelni magam egy félköbméternyi gyerekkel... ezeknek örülök, nem szoktam merni vágyni ilyenekre.

- voltunk lipcsében is, dolgozni is, csináltam én is valamit a közösséggel. kicsit erre büszke vagyok.

- arra is büszke vagyok kicsit, hogy a nagy ofaprojektet tisztességgel befejeztem. nem kis volt feladat.

- amit meg elbasztam folyamatosan: türelmetlenség, nyugtalanság, aggódás, szorongás, irigység, bizonytalanság, féltékenység. ezekkel sok szomorúságot okoztam a családomnak is, meg a szerelmemnek is, hogy magamról ne is beszéljek.

- és a baleset is mostan vót, augusztusban - talán tényleg sokat tanultam az esetből, és nem csak az önutálat marad belőle...

- és az is jó, hogy eljöhettünk svarcvaldba. hogy gyűjtöttük a kéccázasokat ügyesen, és a végén meg sikerült, amit akartunk.

szóval ilyenek voltak tavaly. biztosan sok más is, de igazából nem érdemes ezen már agyalni - aminek meg kell maradnia belőle, az majd szépen megmarad. mosmá' nézzünk előre...