nem siettetem

ezt az idegösszeomlás-dolgot most, hogy szombaton egészen közelről láttam, milyen az ember utána. hanem csak számolok tízig, húszig, ötvenvalahányig, esetleg elbőgöm magam, és bocsánatot kérek, hogy tapló-köcsög és elviselhetetlen vagyok, szinte egész évben.

aztán írok levelet a pszichológusnak, ő ötödikére ad időpontot, az már csak tíz nap. addig valahogy majdcsak kibírjuk.

például úgy, hogy nem megyünk ozorára, hanem felszállunk egy ellenvonatra, és visszatérünk pécsre. nehogy baj legyen.

nem kezdünk ordibálni hétfő reggel az irodában, csak kimegyünk, rágyújtunk, és elbőgjük magunkat, meg közben számolunk tízig, húszig, akármeddig.

ki vagyok merülve igazából elég konkrétan. szóval mindenkitől elnézést kérek. és igazából értem is, hogy ez történik velem. csak tenni nem tudok semmit.

ezt a szülinapomat

nem ünnepli senki, még én sem szoktam tudni a dátumot... csak mindig így augusztus környékén, a kisszékelyi útban autózgatva szokott eszembe jutni, hogy ez is van. most például a stornyai vasútállomáson gondoltam rá, hogy milyen érdekes is ez az élet... hogy hét évvel ezelőtt mennyire meg akartam nézni, mi is ez az ozora, de nem futotta a hetijegyre. és hogy csak néztem a furábbnál furább alakokat az állomáson akkor is, miközben vártam a színjátszós gyerekeket, és közben nem gondoltam arra, hogy mindjárt meghalok és feltámadok újra, és arra sem gondoltam, hogy pár évvel később én majd az egyik fesztiválhelyszínt fogom álmodni, építeni, működtetni (persze sokmindenki kedvessel együtt, akiket szintén nem is ismertem még ekkor).

szóval a napokban lettem hét éves, igazából csak azt akartam mondani. meg hogy sosem tudhassa az ember, hogy mi fog vele történni.... mindenesetre érdemes nagyot álmodni, mert a történések sokszor még az álmoknál is messzebbre mutatnak. és most végre volt időm kicsit végiggondolni a 44 nap eseményeit is, és szeretném megjegyezni, hogy gecijó munkát végeztem, és hogy büszke vagyok nagyon magunkra és a magic gardenre. nemsokára lesz nagyfilm - úgy szeptember közepén - aztán majd ti is meglássátok, milyen ügyesek voltunk.

ilyentájt

ozorán már bőven vacsoraidő volt. néha sokan ettünk együtt, néha kevesebben, néha nem is ettem, mert pörgött a kantin rendesen. volt bor háromszázért - imre bácsitól hordtam a hazait, egyébként tegeződünk - meg pálinka kétezerért, meg sör, mikor milyen. az emberek munka után inni akartak és azért. bevétel az nem volt, ez szimpla komfortjavítás vagy puszta szükséglet, nem is tudom, minek nevezzelek. 

mint a vacsorák. azok is sokfajták voltak azon az összesen negyvennégy estén, mikor ozorán aludtam, bölcsőben persze egyszersem, pedig akartam. jóemberek voltak a szakácsaink, főzték bele a lelküket-szívüket minekünk a vacsorába. akár nagyüzemben a túrógombócba meggyszósszal (mit rohangáltam azért a kurva 20 kilónyi magozott meggyért), akár kilencünknek a kedves vaddisznópörköltbe főzte is bele, mindegy volt az, belefőzte. azt vettem egyébként észre, hogy mindegyik férfinak szomorú volt a szeme. már a szakácsoknak, tudodte. a huszonhároméves éppúgy a tenger fájdalmát rejtette barnamély szemeibe, mint a nagypapakorban lévő, sokattapasztalt. ebben nem volt különbség, vajon mitől ennyire szomorúak a főző-tápláló férfiemberek? gondoltam aztán.

a kantint egyébként nem én pörgettem végig - fesztivál alatt ilyenekre már nem futotta a drága idő. majd még mesélek máskor is, csak most randiban vagyok magammal, és nem illik ennyit várakoztatni senkit, nemhogy engem.

alig emlékszem,

hogy kell ide belépni, mit kell itt csinálni, és egyébként is... 

de ozorán olyan az élet, amilyen otthon, csak más a díszlet. most dolgozás van, nagyjából csak az van, meg persze sok tapasztalás, és sok tanulás, és gyönyörű naplementék, és akkora égbolt, amennyit a szem be sem lát, a szádba pedig csillagok lógnak.

mindenesetre úgy fogok emlékezni erre a pár hétre, mint csak a nagyon fontos/nehéz/szép dolgokra szoktam evör.