ozorán már bőven vacsoraidő volt. néha sokan ettünk együtt, néha kevesebben, néha nem is ettem, mert pörgött a kantin rendesen. volt bor háromszázért - imre bácsitól hordtam a hazait, egyébként tegeződünk - meg pálinka kétezerért, meg sör, mikor milyen. az emberek munka után inni akartak és azért. bevétel az nem volt, ez szimpla komfortjavítás vagy puszta szükséglet, nem is tudom, minek nevezzelek.
mint a vacsorák. azok is sokfajták voltak azon az összesen negyvennégy estén, mikor ozorán aludtam, bölcsőben persze egyszersem, pedig akartam. jóemberek voltak a szakácsaink, főzték bele a lelküket-szívüket minekünk a vacsorába. akár nagyüzemben a túrógombócba meggyszósszal (mit rohangáltam azért a kurva 20 kilónyi magozott meggyért), akár kilencünknek a kedves vaddisznópörköltbe főzte is bele, mindegy volt az, belefőzte. azt vettem egyébként észre, hogy mindegyik férfinak szomorú volt a szeme. már a szakácsoknak, tudodte. a huszonhároméves éppúgy a tenger fájdalmát rejtette barnamély szemeibe, mint a nagypapakorban lévő, sokattapasztalt. ebben nem volt különbség, vajon mitől ennyire szomorúak a főző-tápláló férfiemberek? gondoltam aztán.
a kantint egyébként nem én pörgettem végig - fesztivál alatt ilyenekre már nem futotta a drága idő. majd még mesélek máskor is, csak most randiban vagyok magammal, és nem illik ennyit várakoztatni senkit, nemhogy engem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése