egyszerűen

semmi szépséget, szerethetőséget nem látok ebben a balaton parti kisvárosban - de tudom, hogy ez csak azért van, mert soha sem lélegeztem együtt vele, nem éltem benne, csakis kívüle.

persze azért van egy utca, ahol van egy boltocska... ahol nyaranta, kamaszkoromban a pénteki bulik után hajnalban, nem annyira mindig mosolyogva árultam a virágot. aztán minél több nénikém, bácsikám, alkoholistám a szembekocsmából, újságárus asszonykám, balhézó cigányemberem lett, annál kevésbé fájt a koránkelés. a végén megszerettem ez(ek) miatt az emberek-élet miatt az utcát... ahol évekkel később október végi napsütéses utaim lettek. akkoriban a nagyker arra volt, s oda rohantam, ha kifogytunk valamiből. legjobban dél tájt szerettem rohanni, olyankor a nap egészen fent járt a hatalmas fák között, és ontotta lefelé a sugarakat a színes levelek át, egészen rámig. ha gyengéd szellő kerekedet, fújta a fényes utcán körbe-spirálba előttem a színes kiskáoszt, viszonylag gyönyörűség volt. pillanatok, amikor nem fájt a fáj, mert azért októberben úgy szoktam intézni, hogy fájjon. azon olyan fájós (nem, többet nem írom le már a fáj szót :) ) hónap nekem - szakítok általában, elköltözöm vagy csak balhézok, de azt mindig.

na, mondom mit akarok ezzel: merthogy ezen az utcán jöttem délelőtt, és volt megint csodapillanat, és közben agyaltam erősen, mit is mondott nagyanyám tavaly a temetőben egy volt osztálytársának, akivel úgy 75 éve minimum ismerik-, de mióta öregek, alig látják egymást. nem jutott eszembe, anyám súgta meg, mikor hazaértem.

- szevasz, öreg harcos!

ezt mondta a kedves mamám 84 évesen. akkor is, most is borzongok. öreg harcos. öreg harcos. szevasz, öreg harcos.
ízlelgesd te is, kurvajó!

becézős

többször leragadtam már a témakörnél, mikor úgy elkaptam egy-egy szívemet, drágámat, gyöngyvirágomat kiesni a számon, de eddig nem jöttem rá, honnan jön elő belőlem azér' ez, igazán... namost megfigyeltem, hogy écsapám, ha borzasztó jó kedve van, akkor ilyeneket mondigál. persze évente csak egyszer van borzasztó jó kedve, szóval nem csoda, h eddig nem tűnt fel. ja, anyukámat meg hosszabban megölelgettem érkezésemkor. figyeldoda.
szóval a hangulat kiváló, az idő pompázatos, a virágok kelnek el, a kacsáról nyilatkozni sem tudok - az adokpéztmennyéfodrászhoz-okat, a neigyálannyikávék-at, a fésülködtélemár-okat meg simán eleresztem a fülem mellett.

ja, mígelnemfelejtem, ma vágyakozzék szépen mindenki megtalálni a helyét a világban. gondoljon ki magának szép kévánságokat, mert ma van a 10 millás nap (aki kér szakirodalmat, szóljon - én csak annyit bírtam megjegyezni, hogy a vénusz kokettál egyéb kisbolygókkal és kurvanagy az esély arra, hogy mindenki hazataláljon energetikai, rezgésteknikai meg egyéb sámános szempontokból.)

fel a hegyre

még éjjel egykor is jó menni, azzal a gyengébb kis fájással, hogy fogalmam sincs általában, hogy merre kanyarodjak a mikor. de szerencsére vannak rejtett tudásaim a bőröm alatt, és végül odatalálok. és aztán még bátor is vagyok, mert bár ég a villany, és szól a kossuth, és esküszöm, hogy egy fejet is vizionálok, mikor belesek az ablakon a világ vége utáni házikó teraszán, én azért bemegyek, mert tudod. aztán befűtök jól, teát főzök, tekerek, magamra veszek mindent, mi megtalálható és rámjön, és úgy ülök ki a mínuszok mellé a kávézóasztalhoz bámulgatni, hogyan fordul egyik oldaláról a másikra a város, szépen, egyenletesen szuszogva mély álmában. egy giccs, bazmeg, az életem, komolyan mondom.

a reggel pedig pontosan ugyanilyen - nincsenekszavaimaboldogságra, észre vetted?

nem vagyok

rádióba való személy, gondoltam ezt régebben is, de mos'meg már biztos is vagyok benne - valami egészen alapvető készség/képesség maradt ki, mikor összeraktak, semmiféle ilyenirányú közléskényszerem nincs, és szerintem nem is lesz. a kérdésekre röviden és tömören válaszolok, de max. két ember előtt, úgy hiszem... pedig mondtam r-nek, hogy én beszélek neki szívesen kaminórul is, civilségről is, cigányokról is, ha okosan kérdez és sokat, de volt már csávóm is az életben, szóval lelkizni is biztos tudok, ha nagyon muszáj - gondolom, ennél csak összetettebb figurák voltak a vendégei eleddig. aztán addig-addig csacsogtunk a bekapcsolatlan mikrofonok mögött, hogy a fátyolos hangú beköszönést órával később elbúcsú követett rögvest, mink meg nagyon jót beszélgettünk közben kettesben, a kedves hallgatók meg kaptak zenét, nem voltunk irigyek.
később kis kanta, ismét nemotthonalvás, kellemes-szép reggel, napsütés, dolgok gyors és ügyes intézése, sokjózene, sokmosoly. ja, kezd gusztustalan lenni ez a naaaaggyon állapot. (irónia)
és nemtom, mikor mondtam utoljára (biztos úgy öt perce), hogy pécs milyen szép, és az ősz is milyen szép, és be is fejeztem az ömlengést, kéremtisztelettel.

az egyik nap

beleszeretek valakibe, meg még ugyanazon a napon belehalok a szakításba is (igen, az illető nem vett részt a folyamatban), meg főzök közben és elszámolok akkora nyugalomban és békében, amilyet elképzelni sem tudtam.
eléggé levitálgatok, úgy néz ki.
a másik napon utazom egy igazán jót, majd találkozom kilenc gyönyörű, tehetséges, értelmes, kreatív nővel (igen, nővel), és röpke 8 órára elszakadok a saját valóságomtól, más valóságaiba lépek be, más érzései költöznek az enyimek mellé; rájövök, megérzek, megértek, elfogadok, kiszomorodom, beleszeretek, megölöm, megbocsájtom, megölelem.
a harmadik napon vissza-visszatér belém az előző napi csoda, leülölget bennem, körülnéz, teccik neki itt. fel sem rántom magam a hivatalos szervnél, ahol megint dicséretet kapok ugyan, de közben mélységesen felháborít, hogy vmi amerikai táplálékkiegészítő szarról kell hallgatnom kiselőadást. mert ezt mégiscsak már hogyan képzeli bárki?! elveszi az örömömet, a lelkesedésemet percekre is. nem vágyom vissza, mégis rohanok, nem akarok találkozni vele, ezért csak órákra kötözködünk össze nyugalom végett. a fenébe.
a negyedik napon a bázison ébredek. nem látom a napom, a feladataim, nem akarok kimenni innen, nem akarok cselekedni. csak ülni a hidegben, levitálgatni, és gondolni, hogy minden úgy jó, ahogy van, mert végül is úgy jó, ahogy van.

az elmesélhetetlen napon

meg annyi bajom van, hogy felsorolni sem tudnám. de majd mindegyik megoldódik szépen.

az éjjel

nézegettünk aznap készült vidámparkos képeket, vidijókat; hát, tudod milyen a pécsi vidámpark, na ahhoz képzelj verőfényes-színes őszt, fasza zenét, céllövöldét, művirágot, villantit és pomádét. ha ez megvan, tedd el, én is azt csináltam. aztán még álmodtam egy hasonlósat röviden hajnalban, kelni már úgy keltem, hogy ma aztán tavazás, ha süt a nap. megpróbáltam a találkozóimat behúzni a hangulatba, de csak a felszab szoborig jutottunk (igen, tudom, az is kurrvaszép és boldogságos volt, nem panaszképp mondom). aztán ahogy ereszkedtem lefelé, mégiscsak belémmászott, hogy jóvan, de a tavazás?! hamar lepakoltam, halálvéletlen cimbora is került, papírpoharas kávé, és helló dombai-tó. csendes csacsogás, levonuló nap, hirtelen hideg, de még mindig ne haza, mégmégmég szépet - el hát óbányára csigalassan fákba feledkezve, füstbe' sóhajtozva. akkor beérek a kicsiny zárt-sváb faluba, és nem céllövölde-e a kiskocsma előtt, meg ringlispíl?! itt már azért nagyon mosolyogtam. még kis ófalu, aztán visszafelé is anta-völgyek, aztán most eléggé telve vagyok széppel, örömmel. kéne egy fényképező, de más bajom igazán nincs!

olyan idő van,

olyan gyönyörűséges, hogy lesem a pillanatokat, mikor mehetnék ki megint, és megint és megint, pakolni be a bőröm alá az energiát, a meleget, a fényt - annyira kell az majd későbben, és közben annyira kell most is, hogy ne legyek végtelenül szomorú az este történtek miatt például, meg mások miatt is, amiről se itten nem beszélek, se másnak, csak nyűgöm magamban, ha van rá időm, vagy ha befoglalja a testemet-lelkemet stratégiailag jól betámadva, amikó' neki teccik, mármint a gondolat, ha érted, mire gondolok.
és most megint azt hiszem, hogy ne szeressen inkább annyira senki sem - se anyám, se barátok, se szeretők, se senkik, mert mindig azok bánnak el velem a legcsúnyábban, akik nem akarnak bántani. ők a legkevésbé megértőek, ők a legkevésbé figyelmesek, és ők a legönzőbbek.
szóval futkosson csak a meleg bennem-rajtam - a Nap legalább nem akar tőlem semmit, sosem, csak adja melegét, fényét...

el/nem el

gyengébb agyfaszt kaptam, midőn realizáltam, hogy hányadika is van és hogy is állok a dolgaimmal, úgyhogy kussolva bevonulok a sarokba jáccódni, és nem gondolok nagyon erősen bele, hogy akkor én most 2 héten belül elhúzok hathétre a világ elől a világ másik végibe. mármint ha elhúzok. áááááá.

és mielőtt

elhinnénk, hogy nincsen is magánéleti ügyem/problémám feljegyezném ide is, hogy van, csak jó szokásom szerint nem vettem róla tudomást, hátha elmúlik magától.
na persze.

már az ébredés

is igen érdekes volt szombaton, mivel p-re pont nem számoltam reggel 3/4 8-kor virággal a keziben és féligmeddig még italosan, de azért nagyon örültem neki, csakhát sokáig még dörömbölt a szívem a kisebb ijedtségtől, amit a hajnali érkezés álmom közepén generált. aztán jól megölelgettük egymást, szépen felöltöztem, és útnak indultam balaton felé... végig csodaszépen sütögetett a nap, anyukám isteni oldalast sütött, és egyáltalán, minden pont úgy volt jó, ahogy volt - sem a dünnyögés, sem a baszogatás nem volt olyan intenzív, hogy kedvemet vegye.
veszprémben aztán beleültünk a maricába, ahová gyakran jártunk süldőmadonna korunkban a drímtímmel - és lenge 3 órán át be nem állt a szánk, mondjuk jópár éve (8?!) nem találkoztunk így hármasban. szó esett a közben világra jött gyerekekről, válásokról, megcsalásokról, de már rendeződő életekről - hát, megmondom az őszintét, nem mindegyik programponthoz tudtam érdemben kommentet fűzni. de jó volt, nagyon jó, szeretnék még sokszor ilyent, és szeretem, hogy vannak dolgok, amik nem változnak - szeretjük és elfogadjuk egymást, történjék akármi a világban, és ez azért kurvajóóó.
kicsit hazafelé azért elpityeredtem - túl sokszor élem meg, hogy egyedül utazom, egyedül küzdök, egyedül vagyok a világban, mármint hogy társ nélkül.
pécsen meg ilyen meglepetés-buli volt, amitől annyira jöttem csak zavarba, hogy örülni meg teljesen elfelejtettem neki, pedig kedves vendégek voltak, és egy csomó kívánságom is teljesült, és miattam ilyen alkoholmentes-bulit hirdettek, és amúgy csípős volt a töklevestől kezdve a pizzán át a tortáig minden, és jelmezes volt a buli, megin'csak a kedvemre - szóval hajnaltájt, mikor már minden eljutott az agyamig, és nyugodtan kucorogtam otthon a kis biztonságomban, akkor már tudtam azon is pityeregni, hogy húde odatették miattam a kis pajtásaim magukat!
:mostisvigyorog:

akkezdet

phiai koncerten meg úgy nem voltam végül, hogy kétszer is odamentem, de épp mindig nem kezdődött, vagy olyan sokan voltak, hogy nem szerettünk ott lenni, ezért egyéb helyeken sörözgetés ment szívószállal például, és vad sóhajtozások, hogy azért a saját kocsmánkban volt a legjobb mégiscsak. és miközben sóhajtoztunk, eszembe jutott, hogy hányszor álmodtuk meg hányféle barátommal, hogy aztán nekünk ilyenolyanunk lesz ekkormegakkor, és hogy de jó, hogy egyszer ezt valóban megélhettem - biztos fogom még, de akkor is, dejó!

elengedni

talán csak most fogom. ülök a pult tövében, a torony már sehol, csak a kövek maradtak a helyén. néhány szalmaszál, a bika elégett, fekete pora. hálás vagyok ezért a kalandos nyárért igazán - minden fájdalmát, minden ideges percét megköszönöm, de eltenni a csodáit fogom csak. igenigen, a hála szót már mondtam. hát azzal van csordultig tele most a szívem, ahogy ülök a pult tövében, a torony már sehol... hallgatom, nézegetem, hagyom, hogy a nap felmelegítse az ujjaimat, és igen, boldog vagyok.

rendes krónikás vagyok

nem panaszkodhatik senki mostanában szerintem ebből a szempontból... most is van 3 szabad percem, meg is írom, hogy a nappalokat annyira nem szeretem, de a délutánok-esték viszont egész kedvesek így hajzutáge.
tegnap például kibicajoztunk p-vel a térre, ahol a kiöltözős népeket akartuk elsősorban megtekinteni, de a pógármester-beiktatás miatt a sok szép öltönyös - főleg gimnazista - fiúk a jókai térre szorultak, ahová nem követtük őket, mert a kiccsalád is megjelent, meg r. barátném is, meg pelegrina is, és inkább napoztunk pár percet és hallgattunk beszédeket. aztán volt kantika, meg csináltam a dolgos embereknek melegszendvicset, majd csendesülős házibuli volt p-nél, trafik, kantika és végül zöld volt a menet. a többiek élénken pálinkáztak, én meg rosszalkodtam a pöttyösbögrés kávéimmal és nevetgéltünk is egy csomót. pelegrinának tetszettek a kedves új pajtásaim, a kedves új pajtásaimnak pedig pelegrina, szóval szépen kialakult az este ilyen kedveses barátkozósra.
ma meg olyan lila bőrkesztyűt kaptam ilditől, hogy azt el sem tudjátok képzelni. gyönyörű igazán.

vendégségben

van nálam a pelegrina - mondjuk lehet, nem így kellene ezt hívni, mert úgy tűnik, hogy a sokbogárral teli, hideg, koszos lakás nem annyira jön be szegénykémnek, szóval nem igazán méltó meg ünnepélyes ebből a szempontból a fogadtatás, szégyengyalázat a fejemre. de a lényeg, h itt van végre. igazából nem tudom, h a száz kávétól ugrott-e ki a szívem, vagy egyszerűen csak nagyon izgultam, hogy jön, de kiugrott majdnem, az nem vitás.
ő kicsit másnapos volt, én meg ugye továbbra sem italozom, így a jól bevált programsémáink is kicsit megcsúsztak (vö. jól beiszunk, cigizünk és csúnyán beszélünk, azaz lelkizés finoman és nőiesen, ahogy csak mi tudjuk...) ilyen egyszerűbb teázgatás, mesélgetés, kedvenc helyeim megmutogatása irányába. sufni, szoba, kantika, szoba kör volt, meg még otthon kis képnézegetés - valahogy azt képzeltem, hogy annyit panaszkodunk majd, mint a szemét, ehhez képest nyugodt mosollyal a fejünkön ment a beszélgetés. mondjuk ennek én csak örülök, meg annak is, hogy ma is itten marad...

bé terveken

való rágódás, az van. amint azok megvannak, úgyis megvalósulnak az á-k, szóval nyugalom.
és nfg elkerült orvoshoz. közben megállapítottam, hogy milyen angyali nyugalommal tudom átcibáltatni ezt a drágaságot a fél városon, egy zen vagyok tetőtől talpig, nem vitás. erősen gondolok egyébként egy tepsi rízsfelfújtra is, még az sem kizárt, hogy nekilátok, majd gondolkodom közben a szerelemről úgy általában. valamiért fontos dolgokat kérdeznek tőlem e tárgykörben mostanság, én pedig rájöttem, hogy nem tudom a válaszokat, mert elfelejtettem végigrágni ezeket a dolgokat magamban.
szóval rízskók - ahogy a tóparti nagyanyám mondaná - és láv. deszép.

ha nem ülnék

konkrétba' munkahelyen, hol viselkedni is illik, gondolom hangosan sóhajtoznék, dünnyögnék, nyünnyögnék, hálaistenkednék, jajistenemeznék... buci fejem baloldalt remegve ráng, tornyosulnak előttem a dolgok, tenni meg nem tudok, fizikálisan is blokkolva vagyok, nemcsak lelkiekben. mesélem akkor, mi volt, hátha belelazulunk...

szóval a projekt elkészült, míg a társ elszaladt fürdőruhát venni (ne nézzél, én sem értettem), addig én a plázaposta felé vettem az irányt mindenki cuccával teli kocsiban feladás végett. persze lerobbantam, persze amit a taxis hozott benzin, az nem segített, persze elhúzattuk benzinkútra, persze hiába. aztán otthagytuk a tarlón - egyszer ilyen lesz nfg halála, hogy otthagy és én ott hagyom, de ez még nem most van - aztán visszamentünk érte, aztán áthúztuk a városon és most pihen a mártonyuccában, és várja, hogy kissé kompetensebb legyek annál, mint ami most konkrétba két napja vagyok (vö. áh, majd lesz vmi.) így például a brékbuliba nem jutottam ki, ahogy a zionos heppeningre sem, ellenben jártam végre a szobában szeretett kicsi livink kiállításmegnyitóján, majd hatalmas áhítatos körben eltüzeltük a bikát rituálisan is, meg mindenhogy máshogy is. többen pedig a pultot is kiitták, namost én nem, mert továbbra is rendes vagyok ilyen tekintetben. aztán még volt egy ilyen hüje késztetés, hogy szombat esti forgatagba menni kéne, menni, menni, végül inkább megtartottam a kis mosolyomat az arcomon, és hazahúztam aludni. emlékeim sincsenek, utoljára mikor fetrengőztem ennyit, ilyen nyugalomban - délután ötkor csak azért rugdaltuk ki magunkat az ágyból, hogy valahol ételt szerezzünk, lévén nekem olyanom nem volt otthon. és amint ez a kérdés (mármint a hol együnk és mit lehetőleg ingyér') megoldódott, ismét azonnal hazamentem, mert szeretek ott lenni, most is odavágyom egyfolytában.

...

pontosan ilyen volt a hangulat tegnap este - 3 vashordóban izzott a tűz, nyeltük néha füstjét, néha könnyünket. rengetegen eljöttek és velünk fagyoskodtak a periszkópos srácok zenéjére, LB kolléga (aki hasonló betegségben szenved, mint magam, azaz nem iszik!) nótáira, bulcsú dalaira, nomeg a punnanys fiúk fasza jó koncertjére és az fpt levezető tördeléseire. drága p. és b. meg sem állt egész este - gyönyörű kis kerettörténet ez, tán az első bulik egyikén volt ennyi sok nép a játszóterünkön. és akik meg nem jöttek, mert messze vannak, azokat felhívtuk/smseltünk/gondolós kávét ittunk a tiszteletükre, tm-et pedig egyszerűen elraboltuk 20 percecskére a trafikból, hogy pöttyet velünk is legyen...
még nem fogom fel, hogy hétfőn már nem kell bért számolnom, és nem iszom a világ legfinomabb kávéjából sem. majd talán valahol máshol, máskor folytatódik a történetünk. szeretném.

hajnalban meg 6-kor p. ráfeküdt a csengőmre, én pedig diszkréten szívrohamot kaptam - hiába, aki szem alkohol nélkül tolja és szombat reggel 9-kor kezd, az hamar kidől a buliból. szóval a zöldes after simán kimaradt - most ezt így nem is bánom, hogy friss vagyok és majdnem kipihent.

ma kiállítás-megnyitunk majd, bikát égetünk, zionban john lennon-emlékestelünk és hasonlók. ofkorsz a meló után.

istenkút

felé jártam tegnap (kétszer is!), hát szépen sárgállanak-bordulnak arrafelé már a levelek, ma meg biztosan még gyönyörűbb a mecsek, hogy a nap is reá süt... hihetetlen, mit csinál az ember lányával a napfény - hipihopi ragyogok magam is, máris...

vannak olyan

visszatérő motívumok a nosztalgiámban (érted, nekem saját nosztalgiám van) amik gyakran előjönnek, sokat mesélem őket, sokat gondolok rájuk, szóval topikon vannak.

de ma volt egy durva. zsoltimo szóba hozta, mikor helyesírást tanítottam a kelta dolgozóknak, milyen is volt... egyrészt hihetetlen melegséget éreztem szívtájékon, és jól szembedicsértem magam, milyen bátor-fasza kis csaj voltam, asztakurva. másrészt eszembe jutottak emlékképek abból a pár hónapból. neveket mormoltam, mosolyogtam, szinte leszalad mindenkiről egy kisfilmecske mi minden lett vele/belőle azóta. pedig csak pillanatokra méláztam el, amíg a kollega sztorizgatott tova. de majd most gyakrabban eszembe jut, hogy ideírtam ezt a kis célzáskát meg egyébként.

nem is boncolgatok,

hanem csak úgy felismerek mostanában; rácsodálkozok, h jééé erre meg arra. aztán nyugtázom békével, vagy kicsit ízlelgetem-továbbgondolom, esetleg mesélek róla embereknek, vagy álmodom róla éjjel. furafurafura.
távoli az egész énem/életem, pedig tökre én fájok, mikor fáj, és én nyugizok, mikor nyugvópont van, meg én nevetek, mikor nevet ez a nő - akire ugyanazon a napon mondják, hogy olyan, mint egy francia költőnő, illetve hogy hasonlít kim wild-ra. gondolom, ennek a két dolognak a párhuzamát is felismerem egyszer... remélem.

ha most augusztus lenne -

ahogy szűcsborka naptárja hirdeti bőszen a hűtőm fölött, és mondjuk így állnék a projektjeimmel, mint most, az elég jó lenne. mindenkinek.
akkor csak rábeszélnék egy deli legényt 4 nap vitorlázásra, esetleg többet ördögkatlanolnék, mint nettó 47 perc, kijárnék esténként orfűre úszni, és például itt a szobában sem lenne ilyen ordenáré hideg, mint most.
na mindegy, hát nyilván sosem szerettem az októbert, és jól jött egy-két perc álmodozás (mikor nézegettem a naptárt, meg amikor leírtam, haha), ennyi történt.
((emlékeim szerint én májusban fordítottam utoljára rajta. majd valaki keresse meg a releváns hónapot, ha meglátogat. köszi))

én végülis

nem szoktam szeretni, mikor az emberek össze-vissza hibáztatnak mindenkit, csak magukat nem bizonyos témákban... néha azonban előfordul - például most - hogy egyszerűen nem tudok mást tenni, mint felettes énekre és idegesítő szobrászokra fogom a becsúszásom, és nem nyugodtan ugyan, de lefekszem a viharba hamarosan.
mert arról én nem tehetek, hogy kórházba kell menni látogatni meg pizzás bureket vinni a betegnek; aztán az is alap, hogy vidám kiscsapatocskát elviszek sziviből buliba messzi ki erdőbe, ahol viszont lerobbanunk autóilag, mert nem figyeltem a benzinre (mondjuk aki rossz km órával és rossz benzintankkal képes észben tartani a maga és a mások (?) által be-betankol ezrér't, kétezerért tételeket, annak csókolom a kezeit mellesleg). mondjuk még ez sem volt kellemetlen, többen segítettek és közben a csapat pálinkát és sört is fogott, el nem hagyott a bajban, hanem. este aztán járt egy kis csacsogás éjjelbe húzódóan - igazi barátnőzés nagyon nagy témákkal, sok mosollyal, néha torz könnyekkel.
ma meg egyszerűen elment az idő - a film alatt például sokat nevettünk az idióta párbeszédeken, és a vénemberek is helyesek voltak azért, valahol. közben jött egy érzés - finom pillanatnyi átsuhanás - egy emberrel kapcsolatban, miszerint biztos tudásom, hogy ölelkezek én még vele nem keveset egyszer, valahol, valamikor. itt azért mosolyogtam szelíden és hosszabban egyet.
későbben levest tettünk fel aprólékokból, sok zöldséggel. a hús mellé fokhagymamártás került. másodiknak vasedényben babérral főtt krumpli tetején cukkinis paprika párolódott kis balzsamecettel, olívaolajjal a sütőben, majd a köretet fellocsoltuk a wokban sült kacsa zsírjával, combokkal és egyéb tartozékokkal díszítettük, és nyakon öntöttük fokhagymás mézes szósszal, úgy pirulgatott még perceket a cucc. legközelebb a petrezselyem helyett rozmaringágakat is a tepsibe ültetünk, de ezt leszámítva majdnem tökéletes lett az estebéd.
hát így lehet becsúszni másfél napot könnyedén - amúgy szerintem szóltak a fejemben, hogy illene ilyet is csinálni, nem csak pörögni meg idegeskedni mindig. jövő héten majd szopok rendesen, de most ez pillanatnyilag nem érdekel, mert jól (is) éreztem magam.

órák

óta béna fejfájással, rettentő vacogással ágyban kuporgok, és fűzögetem magam kikelésre. persze nehéz csaj vagyok, nem könnyű befűzni, még ha tudok is fontos információkat, amelyek bevethetők ilyen esetekben.
az este kávé-kakaó-tea kombó volt kantikában, aztán mint műpartiarcba, belém lett diktálva 2 sör. egyben volt szépen minden - megnyugtató, hogy az ikonjaink/haverkáink együtt öregszenek velünk - 15 év az 15 év. (mondjuk engem max 12 érinthet, abból is rendes asszony voltam vagy hatot, szóval nem teljes a kép közel sem, csak kibickedés)
egy arc azért nekem biztosan hiányzott onnan, de találtam egy másik arcot, aki ...

beszélgetés

volt ma hosszasan-csendesen, tea mellett, kapcsolatokról. jó az, mikor a sok félmondat egyszer csak összefüggő gondolatsort formáz meg, és kijelentetnek ki nem jelentett tények, ki nem mondott érzések (fájdalmak).
valami iszonyatos nagy türelem kell önmagam meg úgy általában az emberek elviseléséhez/szeretéséhez.
hit és bizalom nélkül meg lószart sem ér a világ, mondok. ezek a főbb csapásvonalak, ámen.