alattam

csücsül csendesen pécs, a tücskök húzzák rendületlen, az orgonabokrok rügyezni kezdtek, bolond ez a világ. mindenesetre azt mondtam ma nagyanyámnak, hogy itt vannak már érte az angyalok, és hidd el, nem hazudtam. láttam őket magam is. a levegőt percenként vettük - én négyet, míg ő egyet. de már nem tudott mondani semmit. 

mondjuk nem baj ez - megbeszéltünk mindent rég. azóta csak szorítom a kezét, mesélek neki a mennyországról, a kegyes istenről, meg a szüleiről, akiket sosem láttam. azóta anyámat is csak ölelem, mintha a gyermekem lenne, mondom neki minden nap többször, szeretlek. és csak akkor zuhanok atomjaimra, ha ők már nincsenek a közelemben. 

várom, hogy kizöldüljek, mint ozorán a fű, vagy rügybe fogjak, mint az orgonabokrok. és rettegem a halált, ami mindezt megelőzi. 

és az nem nagyanyám halála lesz.

nem is a kapcsolatomé. az is megvolt tegnap. vagy tegnapelőtt. vagy fene tudja, mikor lesz.

az az enyém lesz. és az a halál egyszerűen megkerülhetetlen és feldolgozhatatlan egyelőre. most csak egyedül ülök, és várom. hogy eljöjjön, megtörténjen végre.

régimódi

vagyok, de nem bánt. ennyi idősen már mit is akarhatnék...
mindenesetre a 2 éves évfordulómra (aka nem vedelek) visszaolvastam. és én ehhez még mindig ragaszkodom:

majd elmúlik ez is.

gyöngéden ölelem

jobb kezemmel a derekadat, mindjárt eltűnünk... ez megy a fejemben napok óta, melengetem a szívemet, és más is igyekszik, amiért nagyon hálás vagyok egyébként.
és még az is történt, hogy a héten bekerestek az önkoritól, és lehet, hogy kicsit mégis tudok majd telepelni. nem a nagyprojektben persze, és nem az energiáim 120 százalékával (merthogy az a főmunkahelyé), de mehetek terepre, ha minden jól megy. havi 10 napot, és sok pénzért, fél éven át. és egy fasza szervezettel kell dolgozni együtt, egészen másfajta a szemléletük, mint nekünk, új módszertant tanulhatok, érted e. persze van pályáztatás, és ilyenkor még a politika a végén mindig közbeszól, de ez most nem érdekel. az érdekel, hogy valaminek tudtam örülni végre, valami fel bírt pozitíve izgatni, valami elindította az agyamat távlatilag, és most nem csak a tegnapot látom, ami szar, meg a mát, ami szar, meg a céltalan holnapot, hanem van perspektíva, érted. így már az egyéb dolgaimhoz is jobban van kedvem, a főmunkámhoz is, az élethez is.
a cv-met órákig baszkodtuk, az előbb elküldtem, és most izgulok, kábé október végéig. de jó kis izgalom ez, édesistenem! mosoly.

és ha már mosoly, mondok még jót: lassan elkészülődünk az új hellyel. lassan enged a fagy szervezeten belül. lassan találok biztos pontokat, ahonnan elkezdhetem magam újrapozicionálni. lassan, lassan, de ölelem magam. tartom a derekam. kezemben tartom a szívemet.

légüres

térben mozgok, nincsenek valódi kapcsolódások - néha úgy csinálunk, mintha lenne közünk egymáshoz, hiszen régen volt, és holnap is lesz, megszoktuk már, gyakoroljuk, kábé mindenkivel. de csak mert az agyam tudja, a testem meg lemozogja, a szívem attól még ordítozik a szájbakúrt elszigeteltségtől, a legtökéletesebb magánytól, melyet a szikla szélén érzek.

legalább az tökéletes. a magány.

legalább le tudnék esni.

de nem, bazmeg. ahhoz gyáva vagyok.

most arra gondoltam,

olvasod az életem, vagy szerepelsz benne, szóval biztosan kérhetek ilyet én tőled, hiszen szeretsz. és ha szeretsz, akkor meg segíteni akarsz

elaludni valakinek,
a mennyekbe költöztetni őt,
hagyni megpihenni,
megnyugodni,
elszenderedni,
békében mosolyogni és fentről vigyázni minket,
hogy egyszer majd megifjodjon
bölcsessége és szépséges lelke
egy új életben

egy imával.

mamikám szerint ez segít.
hogy megkérjük a jóistent. hogy meghalhasson végre.
ne fájjon már neki semmi, én ezt kérem, imádkozom minden este.

esténként

a teraszon szoktunk üldögélni, 1-2 napja van csak hidegség vagy nagy szél, egyébként szép ott. szemben a domboldal mögött egyszercsak eltűnik a nap, aztán a lámpák is meggyulladnak, mint pici pontocskák, csillagok az égen. autó kevés jár arra, szóval az este tényleg csendes. és nyugodt is, ha nem viszek haza tengernyi feszültséget. 

de viszek. 

és olyankor vagy ömlik kifelé a szó-szaráradat, vagy csak hüppögök csöndesen. 

így ami jó, az sem tud jó lenni. 

kerestem rá hasonlatokat is, de a fiúmat az sem hatotta meg. nehezen visel. én is nehezen viselek. ez az év ilyen, a fejjel lefelé lógó-egyensúlyozó, nem mozduló szenvedésé. a partra vetett halé, aki mindent megpróbál, megtesz, de víz nélkül csak vergődik. 

szóval várom a szülinapom, talán életemben először. azt mondják, akkor fordul egyet minden. jó lenne, mert néha komolyan rettegek tőle, hogy most már mindig így maradok. így meg nem kellek majd senkinek. még magamnak sem.

sokat nem változott

a helyzet, továbbra is inkább hasonlítok egy bőgőmasinához, mint egy emberi lényhez... de mondom, értem. annyira sokminden nehézség volt itt tavasz óta. olyanok főleg, amiket eddig még nem éltem meg, és sokszor azt sem tudtam, mi a helyes vagy a jó döntés/mondat/gondolat/viszonyrendezés, bármi. nekem most ment el az első igazi háziállatom, ennyi évesen... és most találkoztam az angyalgyártási kisiparossággal fésztufész először; apám először kapott 60 éves kori megmürnyedést és hisztériát, anyám anyjának elengedését meg próbáljuk-szokjuk lassan 3 hónapja; és az ozorai nehézségek-stresszek is villannak még egyet-egyet, az ottani végtelen fáradtságot, kimerültséget meg már nem is mondom.

szombaton robbantam egyet - utána olyan volt, mintha a lélek is kiszállt volna belőlem... de nem. hálistennek még mindig vannak sárga pillangók körülöttem, akármerre járok. és bőgni is tudok 

- érzek, tehát vagyok.