olyan szétesett,

olyan bizonytalan (vö.: olyan enyhes, vihartalan ma minden) mostanság a világ... nem rosszabb, sőt, nem is rossz, csak nem is jó. tudnék bármikor sírni is, nevetni szívből már kevésbé. programozom az agyam és a szívem az átmenetre - van erős öt hónap karácsonyig, addig még alakulhat akár jól is az életünk. nem elmenősen. nem szakítósan. értem ezt közösségileg is, szerelmileg is. szóval csak várni kell. meg bevizionálni, mit is szeretnék. (tán ez a legnagyobb baj egyébként, hogy nem tudom, mit is szeretnék. szóval ilyen ez - enyhes, vihartalan, elveszettke.)

két

dologban tévedtem nagyot, mikor fotóshoz kötöztem magam aktuálba' szerelmileg - hogy aztán mostantól lesznek képek, amin szép vagyok, illetve hogy lesznek képek, hogy illusztrálhassam amúgy eléggé unalmas blogomat. mindenesetre tévedtem ebben (is).

most sem lesz kép ozoráról meg a birkákról, pedig elkészítettem, istenbizony. a béke szigete jelenleg még ez a terület, ahova indulnék, amint az itteni kötelezettségek enyhülnek - mondjuk hét közepén. nekem az ott szülőhazám, máshogy dobog a szívem, akarok lenni most már ott sokat. néha azt is elképzelem, hogy hosszabbtávon ottélősen is. mert ahol máshogy dobog a szív (ld. még berlin), oda kell menni, nem? 

és még a művészetek völgyében is voltunk - gyakorlatilag autóztunk két napot esőben, az volt a hétvége - filmvetítés céljából, ami majdnem elmaradt, de a pasim csak elérte valahogy, hogy szűk keretek közt (mondjuk ötösben) megtekinthessük az alkotást. szóval nem mentünk hiába szélben-fagyban, azért az is valami. de fáradt vagyok. és energiám sincs semmi.

belvárosi,

kicsit romos belső kert - osztott tulajdon, majdnem minden az önkormányzaté, lehet itten bérelni szociálisan például. beton mindenhol, meg egy kis kupi - ide járunk ki cigerettázni, kifakadni, megnyugodni, projektmegbeszélni meg minden ilyesmit. egyik szomszédunk a zsófinéniék - nagyobb fajta cigány család hazudós kislánnyal. dolgoztunk velük - már nem, de nincs harag vagy ilyesmi.

a másik szomszédunk meg 60 körüli néni, jól tartja magát, van frizurája, divatos szemüvege, floridában 9 hónapos unokája, spanyolba' a másik fia. szkájpnagymama, aki ebben a betontömegben 10 literes műanyag vödörben paradicsompalántát nevel. meg betonvirágtartóban kukoricát. a gyerekei hitetlenek a növénykéivel kapcsolatban, ezért készít néhány fotót, majd elküldi ímélbe'. frankó. nevet sokat, ahogy próbálja kezelgetni a digitális fényképezőgépet. mondja, nem minden a jólét. élhetne floridában, de ott nem jó. 

itt a jó, az udvarban- elnevelgeti a kis palántáit, beszélget a szomszédokkal, itt itthon van. nem tudja, értjük-e. de szerintem értjük.

szoba-koncert

volt tegnap meg, ez is egy elég helyes kis kezdeményezés - a szigetesek civilebbik fele csinálja, nálunk most a ipszilonosok játszottak 40-50 embernek, és tök jó kis este kerekedett belőle. jó házigazdák voltunk, lett pár új ismeretség, a régieken bogoztunk még egyet, öröm, boldogság. képek és infók majd itten, addig is lehet gondolkodni házigazdaságon, ajánlom mindenkinek.

tudom, tudom

hogy nagyon fogom majd bánni, hogy baszok erőt venni magamon írás szempontjából. tudom. 

szóval veszprém volt, uccazene volt, balatonon csónakázás-ringatózás volt.. szeretem ezt a várost, szeretek ott lenni, szeretem a fiúkat, akikkel ilyenkor lehet sört inni és nőügyeket kitárgyalni. szeretem a benedek-hegyet, a szerelem szigetet, az állatkert furcsa bűzét, még a lakodalmasrockot is hiányolnám, ha nem lenne esténként... kerek, egész történet, csak pelegrina kollegina hiányzik ilyenkor. mondjuk ő nagyon.

ahogy kerek, egész történet volt A Találkozó is, amitől remegett a gyomrom előtte, de nyugalomba és békébe vonult közbe' a lelkem, és jelenleg is ott leledzik. egy éve láttuk egymást utoljára. azóta lettek belőlünk más emberek, osztottunk a szívünkből más szeretteknek - nincsenek kérdések igazából. és ezt senki nem gondolta volna rólunk, és én sem gondoltam volna ennyire felnőttnek magunkat. rendben van ez a történet igazán. tele van megértéssel, elfogadással és szeretettel. nagy vágyam volt ez, hálás vagyok, hogy  végül így alakult. pont.

a dunánál

meg egyrészt azért volt jó, mert teljesen más képzeteim voltak eddig pakssal kapcsolatban, és most lehetett nézelődni meg lelkesedni meg csendet hallgatni meg halszagot érezni, meg pingpongozni, meg kártyázni, meg sokat nevetni,

meg lehetett papírhajón üzenetet küldeni 50 km-re lentebbre...

másrészt meg azért volt jó, mert mindig megnyugtató nekem kilépni a saját kis köreimből, és működőképes életeket látni, hjaj, ez mennyire jó, de tényleg már.

esküszöm, engem már csak a hétvégék éltetnek, mikor útnak indulok valamerre. mert az legalább majdnem mindig tiszta és jó.

a lelkemben meg dúltak, dúltak... ez is, az is beledúlt. de most nyugvópontok vannak - kijelölt határok, kijelölt időpontok. és nekem így sokkal-sokkal könnyebb.

a nő,

aki ruhákkal álmodik, az is én vagyok. meglepő számomra is, de változik a világ, változom én is. (jelenleg viccelek).

szóval a veszprémi teleki blanka leánykollégium 321-es szobájában vagyunk, ott a fiú is, meg még egy lány, el vagyunk szállásolva uccazenén, tele vagyok nosztalgiával. nyitom ki a szekrényeket - valahogy az összes szekrényben csak én vagyok, a másik három lány úgy tűnik, kiköltözött '97-ben. mosoly.

rángatok elő sorban mindenhonnan mindenfélét. közben azt érzem, hogy jééé, meg nahát, tartom magam elé a ruhadarabokat, próbálom fel őket, mindegyik ismerős, mindegyikhez van közöm. valójában persze nem. kurvára nem hordtam rózsás szoknyákat 16 évesen. meg konverszdorkókat sem, nem volt akkor még se divat, se ismerős, aki nekem adja selejtezés után.

mégis azt érzem, hogy ez mind az enyém, bármelliket fel tudnám venni most is, meg milyen szépek ezek az emlékek, amik egyikről másikról eszembe jutnak.

csak tudnám, kiknek az emlékein felejtettem magam. álmomban ráadásul.

szerbia

meg érdekes volt nagyon - iszonyú sokat fáztam mindenféle értelemben.

de volt otthonérzés.

voltak ölelő karok.

van ez a két nő, aki akkor is ért mindent, ha szót nem szólok. és akkor is szeret.

a szállás mesés volt. a reggeli mennyei. a nyugalom kézzel fogható. az aranyló búzamezőbe csak hanyatt kellett volna dőlni. de valahogy mégse. vagy mégis.