van bennem

egy kis félsz a dolog törékenységét (hm, törékenységről beszélek, _én_) illetően, de alapvetően nagyon is jól vagyok. és nem tudom, meddig lesz ünnep minden hétköznap (khm, mások ezért panaszkodnak, én meg mióta csak erre és csakis erre vágyom), de mindenesetre addig jó lesz nekem/nekünk(?). gondolkodom sokat ezen az átok női gondolkodáson (vagy ez csak az enyimé?), hogy ha ketten vagyunk, az már nálam mi, s olyankor megszűnik létezni az én meg a te, ami alaphiba, én azt tudom. soha nem tudtam okosan csinálni - illetve egyszer igen, de akkor el is múlt a szerelem hamar...
most akkor mire drukkoljak? az önállósodásra és a nemfeltétlenülmindenközösvágyra, vagy a közös vágyakra s azok beteljesülésére? abbahagyom, mert lassan én sem értem. az a lényeg, hogy izgalommal vegyes imádattal tekintek ránk, meg a mi kis kedves-békés mostani életünkre. és ez nekem is jó.

azért

- mert fel merem még venni a (régi, 3 számmal nagyobb) bársonygatyám, amíg a farmerom mosásban,
- mert meleg ételt eszem ebédre a 2 vajaskifli helyett,
- mert mosolygok és viccelődök,
- és mert szerelmes smseket pöntyögök munkaidőben
még nem kell hüjének nézni, jóvan?!

két dologra

szeretnék emlékezni a múlt hétből...
az egyik, mikor a bociszemű, szomor kedvesemet nfg-be csaptam és sétálni rángattam a malomvölgybe, mert az valami csoda volt, ahogy percről percre fogyott belőle a durc és a semmi és helyébe telepedett lassacskán a kedvesség meg gyermeki öröm...
a másik meg ahogy körömvágás közben 3 perc alatt megbeszéltük a jövőnket az este, amin egyébként vérrel-verejtékkel nyühögünk immáron 5-6 hónapja. (ha ez tényleg ilyen egyszerű és tartható és komolyan gondolt, akkor menjünk a picsába mindketten az elmúlt időszak baszakodásaiért, de ünnepélyes keretek között) meg az azt követő szorításra is emlékezni akarok persze, de ezek így összekapcsolódnak az én fejemben... csak úgy, mint az éjszaka félálma, amikor a kedves nyöszörgése egy kézszorításra meg egy "itt vagyok édes"-re egyszerűen megszűnik...
na. az egyebek meg monnyanak le. én kész vagyok újraindulni - és nem csökkentett üzemmódban!

Mint a filmeken

hallgatom (üvöltetem, bloggancsrádióban találtam és örülök) kora reggel az irodámban - kurva nosztalgia megint - még jó, hogy pénteken senki sem siet bejönni... szinte jókedvem van, és akkor besunnyog az egyik friss kolleganő elcsiripelni, hogy fel akar mondani, de ne mondjam ám el senkinek.
EL LEHET HÚZNI A FRANCBA - mondom magamban, neki persze meg hogy majd utána nézek, mit lehet tenni... picsába.

ha láttak

már balfasz embert, felejtsék el. nézzenek meg engem inkább.
két napja annyira felidegesítettem magam, hogy a házban majdnem rendőrt hívtak ránk a hisztériás éjszakában. aztán kirúgott a pasim. aztán átmásztam egy zsírüres panellakásba a halál faszába, ami annyira üres, hogy egy befőttesüveg teteje sincs benne hamutartós-használat céljából.
... és akkor ma elmentem moziba, és vártam negyed órát a sötétben, és szürcsöltem a kólát és percenként néztem, hívott-e (de nem), és akkor reklámok meg előzetesek meg miegymás, és elkezdték leadni végre a filmet. amire én nem vettem jegyet egyáltalán, mert másikra vettem. mivel nem szólt senki, úgy sejtem, én tévesztettem el a termet. még jó, hogy nem az i am legend-re tévedtem be, mer' azt már láttam, ugye, hanem a szerelem a kolera idején-re, amit amúgy meg akartam nézni, de pedig kár volt az akarat. az egyik kedvenc regényem, a film meg egyszerűen szar. csak egyszer bőgtem el magam, mikor a két - amúgy visszataszító - főszereplőcske dugni kezdett a végén, hetvenvalahányévesen.

hivatalosan

is átléptem a tragika szerepkörbe - nem tiltakozom, jó napot kívánok ezúton. jelenleg két hétiges megegyezésen vagyunk, alapja az én nem baszogatok, másik alapja ismeretlen. kicsit félek, hogy ebbe egészen egyszerűen belefulladok, de más megoldás nem volt.
emellett ültünk születésnapot - ez főképp filmek másolásában nyilvánult meg, meg főzésben, meg este jöttek vendégek is, akik elég unalmasak voltak ám.
a vasárnapot aztán a döglésnek szenteltem - kb. hatkor öltöztem fel utcaiba, akkor is csak egy kis munka végett, mert 8-ra annyira elfáradtam, hogy ismét ágyba kellett bújni. az ilyenek nekem nagyon kellenek, havi egyet fel is irathatnék receptre az üzemorvossal, talán.

a döglődés

még mindig jól megy - azóta szétvertem egy polcot, sírtam, ittam, kiabáltam munkahelyen, otthon - nem értem. egyszerűen nem értem az egészet - önmagamat, a világot és benne minket.

hosszabban

hát, különben nem lesz ebből itt semmi... pénteken tetőfokára hágott az izgalom a kedves munkahelyemen - mondjuk azzal kezdték, hogy politikásan szépen lebasztak, mert ne legyek már se érzékeny szociálisan, se okos, se kedves, se semmi, hanem fogjam be a pofám és úgy falatozzak... egész nap ment a rohanvás, étlen-szomjan-taknyom-nyálam-egyben, aztán kiderült, hogy a szerelemem is annyira beteg, hogy nagyon. egyedül vágtam hát neki a szülői házas útnak, és végtelenül csalódott voltam - kibaszottul megkérdeztem ugyanis, akar-e jönni, de akkor aszonta, hogy van kötelesség is a világon, meg miegyebek, meg kedv is, meg csuhajja. aztán másnapra elmúlt a kötelesség, kedv meg inkább a sörözéshez lett - értem én, csak nem bírom, ha belehazudnak a képembe.
és azt se bírom, hogyha ideges vagyok, egyszerűen nem is beszél velem, megvárja, míg elmúlik, addig meg dögöljek meg. ez biztos ilyen férfi mentalitás, vagy nem tudom - érdekes, hogy azért van néhány barátom, és másba is voltam már szerelmes, azok mégis tudtak RÁM is figyelni. legfeljebb későbben megkaptam, hogy hisztis voltam, vagy nem volt igazam, de ennyi. nos, itt nem.
és akkor ledöntöttem egy üveg pezsgőt bánatomban, és hajnalig olvastam a csók és könnyet (nem, csak nem találom itt az áthúzós vonást), hogy reggel aztán frissen-üdén tüsszentsek bele a döglött disznó képibe. az eseményről csak annyit, hogy tulajdonképpen mindig minden rendben van, csak ne szóljon az ember lánya semmit és ne is érezzen. ha nagy leszek, guminő leszek, ezt már így eldöntöttem.
este anyámmal a vacsorán nosztiztunk a gyermekkoromról, és egészen szép dolgokra emlékeztem, ő meg egészen meghatódott, és akkor nagyon kedvem lett volna megölelgetni, bár nálunk ez nem divat családilag.
a szerelmem továbbra is haldokolt, annyira, hogy még a telefont se bírta megemelni, és ez a tendencia csak még tovább folytatódott... úgyhogy a faszom tele van, guminő akarok lenni, érzéketlen, vágytalan szar - csak akkor meg az lesz a baj, mér vagyok olyan szomorú és kedvetlen.
na, a pályázatot meg megírtam. amúgy meg döglődök fejileg és torokilag és orrilag, de ezt csak titokban csinálom, mert a nők azok nem nyávognak ILYENEKEN.

"nem szerettelek

soha, soha/én igazán nem szerettelek" eztet énekelgetem egész nap fennhangon. igazából csak akkor akadnak ki a kollegák, mikor ahhoz a részhez érek, hogy "úgy jó ha mindig szenvedünk, igazán te sem szerettél, boldogok soha nem leszünk".
nincs aktualitás, mert igenis szeretem, nagyonis. csak ez a boldogok soha nem leszünk... ebben van vmi szomorság, bús félelmesség. na mindegy.
amíg idegesíti őket, addig szívesen csinálom. apró kis bosszúm.

három igazság

és itt a harmadik... 2 év bloggancsolás után úgy döntöttem, szakítunk az blogos-énem (shej) meg én. csak szomorúakat írtam már, csak a panasz ment, azt meg minek. zavaromban elvesztettem a hangom...
ezt majd megint azok tudják, akiknek én megmondom. és ez nagyonis jó. legalábbis egy ideig.