maga az elnök

tartott ma látogatást szerény otthonunkban stratégiai egyeztetés végett - no nem a szövetkezetnek az elnöke, hanem a téeszelnök, tudod. a metronóm. az igazgató, kérlek. operatív vezető. baszogató és számonkérő. posztja szerint.

a feladatkörökről diskuráltunk, diktált szövegbe meghívót gyűlésre napirendi pontokkal, sonkát evett, pálinkát ivott, elmondta Az Igazságot, meg hogy hogyan lenne Jó.

szórakoztató este volt. a szomorú részét most nem figyelembe véve persze.

hogy/hogy nem

születnek a posztok, gondolkodtam el... jöttem rá akkor, hogy a blogom most valaki más. előbb mondom neki, mint pöntyögöm le; az írás el is marad. de majd figyelek.

de most megyek teregetni.
állandóan teregetek, pakolok, mosogatok, mint az idegesistennyila. értem én, hogy tavasz meg feltámadás meg rendezkedés, de faszomba már. kb. a nőiség földszintjén kiabálok a világgal, és még csak nem is csodálkozom az ostobaságomon. 

másik történet, hogy erről eszembe jut a zarándokút (nemkupleráj!), ott aztán semmi. a zsákod meg te, a pár szem morzsa a szemvicsed körül elszóródva, és helló. na akkor nem baszódol feleslegesen dolgokkal, tárgyakkal, emlékekkel - agyad van, szíved van, lehet takarítani ott. na mindegy, ez csak eszembejutott.

megyek teregetni.

eddig ösztönösen

titkolóztam az üggyel kapcsolatban, most már be is vagyok fenyítve, hogy fecsegés esetén az életemre törnek (ez vicc!) - szóval csak annyit mondhatok, hogy szépen vagyunk otthon. az otthon meg egyre otthonabb, ami meg biztos a jobbik felemnek is jó, de nekem meg aztán pláne.

amúgy hajtások vannak, nem meglepő ez sem - húsvétkor ide jöjjön, aki a közelben lesz; holnap este a k64-ben portfóliózunk-kiállításmegnyitunk, pénteken jutkánknak örülünk kantikában meg majd festünk fényt és szalszázunk, érted... jövő hét vége felé pedig hazajön végre pelegrina, és veszprém megyében valahol összetalálkozunk, és annyi szeretetet meg energiát töltögetünk majd egymásba, amennyit nem szégyellünk (ezt a szót továbbra sem tudom, hogyan kell írni). ezek az izgalmak. a nap süt, kábé minden elég jó, egyáltalán nem értem, hogy tavasszal miért kell dolgozni, mikor annyi minden mást is lehetne csinálni...

magyarázván

az előbbi posztot - főképp exekről szólt, nem másról, akik szerdán csőstül döngtek bele az arcomba, bár nem hívta őket oda senki. úgy tűnik mindenesetre, hogy az nem elég, ha énbennem rendben vannak a dolgok, ha én elengedek, vagy ha én tiszteletben tartok - kapcsolatokban kell a másik békéje is, a másiknak a tisztelete is, és nem kevésbé kell az ő elengedése is.
ezzel együtt is viszonylagos rend van, talán kicsit hagyom majd, hogy bennem is kitavaszodjon. talán abba tudom hagyni a fosást. talán tudok őszintén örülni a jómnak.

amúgy meg voltam ilyen buliban, ahol csomó ismeretlen volt, de végül nem lett rossz. nem éreztem, kinek kéne megfelelnem és hogyan is, így számos parával kevesebbem volt, szerencsére.

aztán meg rendeztünk át és ganyéztunk ki lakást éjjelbe húzódóan, meg drámáztam is, és kertrendezés is volt. talán a lokalizációim nem pontosak. talán tényleg nincs is itt semmi baj, csak nem merem én ezt elhinni. talán még mindig több a talán, mint kéne.

gondolok most livikémre, aki szerint nincs talán és nincs megpróbálom - csak tevés van, meg nem tevés van. ebből a kettőből meg simán tudom választani a cselekvést. (talán.)

határozottan

kijelenthetjük, hogy tavasz van. az emberek megbolondultak, agyament ötletekből fonnak kötelékeket újra és újra régmúlt idők pozitív tapasztalataira alapozva, tényeket elfeledve, semmisnek tekintve... jó egy napig törtem magam, míg ezt a viszonylag gagyi magyarázatot ki tudtam találni mások viselkedésére. fontos lenne írni az elengedésről egy szépet, hogy oda tudjam adni nekik segítségül vagy magyarázatul. most ezen gondolkodom.

meg a saját tavaszomon, hogy az enyim hol van? emlékszem, hogy januárban még határozottan tavaszban voltam, februárban az áprilisi szeszélyt éreztem, a hétvégén meg akkora volt bennem a tél, mint a befagyott balaton.
pár napja meleg van, aranyősz vagy indiánnyár - érett, megnyugtató szépségesség... nincsenek illúzióim, hogy sokáig fenntartható az állapotom, de a minitragédiáim hálistennek ebben erősítnek. ja. 

was mich nicht umbringt, macht mich stärker.                                         

holnap meg

majd atomkodunk itten, eléggé kíváncsi vagyok, meg minden. például lesz majd a számunk is, amit tisztára kevesen hallottak még a halandók közül, nekünk meg kedvencszámunk, menőéknél így van ez. és majd azok a cigányok táncolnak rá vadul, akiket pont jól kigondoltam pár hónapja, hogy de kellenének a számba (a tudodmelyikbe). és akkor ez lesz holnap.

a ma meg elég jó volt. a munka jó mindenre. meg az ölelés. ez a kettő jó mindenre.

...

átjött.

mondjuk amúgy is át szokott.

de én legutóbb akkor láttam; hazafelé a két amazonból (vagy kékamazon?), házuk előtti kis bájcsevejjel.
volt egy-két üzenet ide-oda, meg a hüje karácsonyi hívása, de látni nem láttam.

a bátyámat keresi, mondja anyámnak a teraszról, amíg az a konyhából felel, hogy nincsenek itthon, zolikám*.

én összeszorítom a combjaimat (ezt gyakran csinálom, ha találkozunk, elég szar.), először a képernyőre meredek, aztán körülnézek, hány ablakból nézett végig, mire megszólalt a teraszon? három. az végülis nem sok.

nem tudom, miről beszélnek odaki' (...)

anyám mindig tartotta a 2 lépést zolikámtól, 

a zolikámat is olyan hüjén mondja mindig, pedig semmit sem tud az egészről. biztos megérzi, h valami nem kóser, hiszen az anyám. (...)

még eszembe jut, hogy a kutyám mellett állhat most, és a kocsimat is végignézte, úristen, mivan, ha megkérdezi, hol vagyok?!

álljak elé az új frizurámmal - jabaszod, olyanom is van. elég menő. -  amivel úgy nézek ki, mint gimis koromban,

csak akkor még nem hordtam ilyen valószerűtlenül rövidke szoknyát, amit most is csak úgy, véletlenül sikerült magamraszednem?! (...)
búcsúzkodnak, fasza. 

abbahagyom az egér szorítását.

szevasz zolikám, mondja anyám; tudodhogyan mondja. aztán fél perc múlva beszól jó hangosan nekem, hogy
itt volt a zoli. ki se jössz?

nincs vele dolgom - mondtam vissza a konyhába viszonylag halkan.

anyám hallotta, mert sóhajtott egyet.

*nem ez a neve, csak költőizek.

képzeljük azt,

hogy a szívünk nála van. meséljük el a családunknak a terveinket, amiket még meg sem szültünk, biztosítsuk őket arról, hogy van hitünk meg szeretetünk egymásban és magunkban. most aztán lehet színezni, lehet vágyni, hellóanta, meg van engedve, hogy hazudj.

a kritikát

egyáltalán nem viselő, hiperérzékeny 33/6-os kedves kis személyiségem most aztán rendesen kap... néha a semmiből csapódik az arcomon egy-egy pofon, máskor meg elég hazamenni, és töri be az orromat egy nekembaszódó ajtó vagy ablak vagy akármi. minél jobban küzdök, annál nagyobbak a csapások.
nem értem. csak viselem. néha összeszorított szájjal, néha könnyekkel, néha dühösen, visszacsapva azt a kurva ajtót/ablakot.
kevés a türelem, és az alázat is fogy.
kedvem lenne elmenekülni megint. pedig nincs semmi baj - biztosan így kell alakulnunk egymáshoz, így alakul ki a rend, csak baszomnehéz már... azt hittem, március végére beáll valami rendszer, be tudom osztani az időmet, este hatkor fütyörészve szaladok a boltba vacsorához vásárolgatni, a hétvégéken csillog-villog majd a lakás, de egy nagy lófaszt.

még mosni sincs időm, nemhogy másra. meg helyem se. rá kell állnom a sarkamra, mielőtt elkopna teljesen. az van.