a hatalmas

trust-hajrá után tegnap találkoztam a gyerekeimmel kicsit. és jó volt, persze, ölelgettem őket, és örültünk egymásnak, de este hazamenet azért elbőgicséltem magam a kocsiban. mint valami szülő, komolyan. hogy olyan hirtelen, három-négy hónap alatt mennyit változtak. konkrétan felnőtt az egyikük. és persze tudom, h ez az élet rendje, de annyira sajgott a szívem szomorú zenéket, de annyira...

szeretnék annyira gazdag lenni, hogy a házam nyitott lehessen mindig nekik. hogy legyen egy szoba, ahova ők hárman-négyen bármikor jöhetnek, hetekre-hónapokra akár. hogy jó helyen lehessenek. hogy könnyebb legyen az élet elkezdése. hogy... nem is tudom igazán, miezazegész. biztos öregszem csak.

a torkos

csütörtök egyébként elég jól odabaszott - azt hiszem, annyit ettem 2 óra alatt, mint máskor egy hétig... éjjel álmatlanul forgolódtam, égett a gyomrom, mint a negyvenéves sörhasúaknak hurka után, és egyáltalán nem tudtam arra gondolni, hogy valamit valaha még fogok enni... mint a farkas a kövekkel a gyomrában, na, ez olyan lehetett. tatárbifsztek, mi? meg kacsamáj lilahagymával, mi? meg borjúborda füstölt tarjával, mi???

pénteken aztán egész nap gyógyultam kábé, szombaton vettünk a pasimnak szép nadrágot a következő kétszázas-körből (és egyben megindult a gyűjtés a netbukom aksijához, csak bátran dobjanak az üvegembe kétszázast, csak bátran!), meg beteglátogattunk, meg voltunk h-val naplementét nézni,

és teraszon ment az ücsörgés, tavasz van, többször nem mondom. (nagyon szép volt mellesleg).

a fényfestésre és a nappali szülinapra nem mentem el, helyette megcsináltam a narancsos-fokhagymás céklasalátát (by tifi), hát, gyerekek... 

vasárnap henyéltünk egymással diszkréten több órát, voltunk a hegyen szaunázni, aztán négytől éjfélig lenyomtam egy siftet, pedig nem is volt munkaidő. trust-projektírás, érettségi-feladatsorok lektorálása és szerkesztése, közben agyalok a telepen folyamatosan,

ma abban lesz nagy ötletelés, várom már.

aktív napok, amiben néha elgurul a gyógyszer, de a pasim tök kedvesen mindig azonnal felveszi, és beteszi a számba. rendesgyerek. én meg odavagyok. érte is, meg a sok izgalom végett is, amiben mostanság vagyok.

nem emlékszem,

mikor, de biztos már vagy 10 éve volt, hogy találkoztam az éva nénivel. éppenséggel alig rémlik valami konkrétan, inkább csak érzések jutnak eszembe, meg tapasztalatok. azt hiszem, a nagyszüleimen kívül ő volt először olyan, hogy közelről nézegethettem, meg azt hiszem, meg is fogdostam az ezüstös fehér ritkás haját neki. hatalmas szemüvegén keresztül is sugárzott a melegbarna szeme, és mindig a tanításról meg a gyerekekről beszélt, de olyan szépen, hogy több órát is lehetett egyfolytában hallgatni.

egy buszmegállóban barátkoztunk össze, szerintem a zsolnay környékén. meleg volt és forróság, cipelt valami szatyrokat a négy kilójával, és megszédült, vagy ilyesmi. hazakísértem öregkertvárosba, aztán még többször meglátogattam, annyira jó volt vele lenni.

csak sajnos hamarjában elköltözött a fiához úgy 20 kilóméterre, és talán egyszer beszéltük végül telefonon. akkor jól volt. pár délután pakoltam vele könyveket - gyakorlatilag az egész lakása könyv volt, azt kellett összecsomagolni - és akkor azokról is beszélt nem kevésbé szépen, mint a gyermekekről. kaptam én is tőle nagy szatyorral, főleg klasszikusokat, főleg olcsókönyvtárosat, de pont azért is szerettem.
az előbb láttam egy videóban egy másik évanénit, szerintem arról jutott ez most eszembe. (és nem olyan jó, hogy linkeljem).

csináltam

tegnap egy nemhivatali napot, így napsütésben, mosolyogva végiglátogattam tökszabadságban a kínosabb elmaradásokat, és az jó.

(jó, hogy szeretem az összes könyvelőmet, akivel dolgozom...).

igyekeztem pozitív gondolatokkal teremteni, úgy délután négyig ment is, de aztán rám nehezedett a cselekvésképtelenség (a fiúé is), és a szokásos műsor alakult ki: minden más csinálása (borsóleves, elpakol, elmosogat, de aztán süti kéne, bolt, sütés, jó, de akkor vacsora, életem első rizottója, de gombás...) este 10-ig, akkor meg nyervogás és egyéb rossz gondolatok.

nem mindig sikerül a 6x60 perc aktívság, az az igazság. 

szóval ma jobban kell csinálni.

ps.: elindult a böjttéma (ma azért torkosozunk!). levágattam a hajam. voltam a pszichológusnál, nagyon inspiráló beszélgetés volt. erősebb vagyok, magabiztosabb és nyugodtabb mostanság. helóanta, hiányoztál.

a héten már

tavasz van tisztára. végül is mindenkinek ezt ígértem az elmúlt két hétben, szóval nem nagyon volt más választás... reggel úgy ébredek, hogy a matracról kilátok a havas udvarra, amelyet agyonsütöget a napocska. szépség, szerelem...próbálok csak jelen lenni, és csak a jelenben lenni. jól megy. ideiglenesen nem is akarok többet. a felhőket elsimogatja a homlokomról a fiú, akivel szeretek együtt aludni. 

és igen, egy kicsit olyan, mintha szaladtam volna egy erős, egy éves kanyart. elkezdtem félni valamitől, szorongani, elveszíteni magunkat, feszítettem sokat ellenállásban, és megteremtettem a rettegemtárgyat (kapcsolatképtelenség) a gondolataimmal. tudtam, hogy ez lesz, és mégsem nem tudtam megállítani. úgy érzem egyébként, hogy körbeértem, de ez mondjuk mindig változhat... mindenesetre jó most egy kis nyugalom.

vágyásom volt

tökátlag hétvégére, és meg is kaptam. szerintem senki nem sikongatott ennyit mostanában örömiben, hogy végre pakulhat/főzhet/moshat/takaríthat/süthet.

és itt volt t., 7 hónappal azután, hogy elhagyott bennünket és a csapot meg a papot... szép csöndesen volt távol, és most békével jött vissza. vele szívesen mentem karonfogva kantába korsi-szülinapozni, ahol a terv az volt, hogy szeretetben fogok kellemesen bepálinkázni, de végül csak a szeretetben-kakaózás valósut csak meg, nem tudok én már rendesen inni (hálistennek).

szombaton családoltunk, este meg kence-gyártáson voltam - készítettem körömvirág-krémet, meg ajakápolót, meg sajtoltunk hidegen kecskesajtos szappant (4 hét múlva lesz használható),

vasárnap meg vasárnap végre - ölelkezés, kávézás közösen t-vel, aztán összepakolás, ki a kertesbe, ott házimunkák és fahéjas süti, bakonyi és ölelkezés reggelig.

jóhétvége, jóenergiák,

szívem szerint nem engedtem volna vissza t-t, vele és filókával együtt visszatért a jobbik énem, ami

majd egy évig kujtorgott a semmi közepén,

de mostmár itt van velünk, érzem.

nyavaj

végül még hálás lehetek, hogy mindig van, akinek nagyobb a nyavajahegye, és szét kell azt talicskázni, elsimítani a földön, elgereblyézni, mittudomén - a kétkezi munka engem mindig megnyugtat, és hasznosabbnak is érzem magam rögtön.

persze jó lenne valahol nekem is elnyavajogni magam, lehet, megint egyszer-kétszer megengedem majd itt, faszkivan a sehollakással, a nemelegetalvással, a sokhüjeszabállyal, amikkel túlélek.
mindjárt szerda, az mondjuk vigasztal.

meg nézzél ozoraofisölt, biztosan szép, én még csak hallgatom munka közben, látni nem láttam.

igazából küzdök

az elemekkel, de nem vagyok esélytelen. például 1-2 hete végigolvastam direkt egy cikket, ami a női vezetőknek szól, hogy télen hogyanis kell vezetni, azt hittem, ezt majd jól elmagyarázzák,

de persze kurvára nem, szóval neked nem kell végigolvasnod.

a lényeg, h legyen nálad szűk kabátka és szexi magassarkú csizma, és termosz, és vodka, és elég üzemanyag, és bikakábel, és hólapát, és jégoldó spray és akkor minden fasza lesz, ha meg félsz, ne ülj autóba, helló.

amúgy egy dolgot azért tudtam használni - ez az elakadsz a hóban, pörgeted mint állat, hintára sem mozdulsz - és igazából tök menő, hogy a lábtörlőd a kerék alá. tudom, egyszerű, de nekem nem jutott magamtól még ez eszembe, viszont így, hogy olvastam, hát kábé minden nap legalább egyszer kell alkalmazni, és segít, és tök jó... hogy nem kell imádkoznom magassarkú csizmában fasziknak, h segítsél, mert így szépen meg tudom oldani. elegánsan, nőiesen, érted.
mellesleg szerelmes vagyok tisztára, sóvárgok és elfogyok, még az is van.

korizni

végülis nagyon jó volt - kaptam magam mellé 3 fasza csávót, átcsúsztunk a mecseken a zuhogó hóban, aztán megtaláltuk a tavat is a nagy fehérség alatt, nyalni pedig csak egyszer sikerült, azt sem a jégen... utána bejártuk tolnát-baranyát kettővel, láttunk nagy árokbaesést filmszerű kivitelben, majd mikor már mindenki azt hitte, vége az izgalmaknak, a ház előtt beletolattam az árokba, mert miért is ne.

a szánkóprojekt betegség miatt elmaradt.

azóta betegápolok főleg, esetleg pályázatokat írok.

ma úgy döntöttem, jó napom lesz - a reggeli kávé mellé tekertem egy jó cigit, aztán sétáltunk egyet a napsütésben, magamba bolondítottam a bélyegzőkészítő bácsit hobbiból, és még egyébként is van egy csomó dolgom.

megvan

a külső nézőpont végre. úgyhogy most nézegetem gyíkrafogyott testemet, a szobában tapintható hideget, meg a semmit körülöttem. nyugalom, béke, szomor, heló.

írtam anyámnak emailt. végigolvastam a gyász fokozatait és önreflektálok.
holnap korcsolyázok, holnapután szánkózok.
elképesztő az életem.

igazából sütött

a nap a felhők mögül, bár elég erőtlenül

(mondjuk -10 fokban én is elég erőtlen vagyok),

és azt mondja a mártika, sírjak csak.

eddig alig sírtam, pedig az jó. olyan, mint a tűz - letisztít, megszünteti a görcsöket, elvágja, porlaszt, helló.

mondom neki, elmúlik.

azt mondja, hogy nem mindegy, mikor.

mondom nem, az nem mindegy. bár teljesen mindegy mégis. elmúlik.

az a lényeg,

a jó is, meg a rossz is.

ha meg fiúügy, szarjak rá, mondja a mártika. nem érdemli meg, férfi.

mondom, attól még megérdemli. nő is, férfi is. mindenki megérdemli.

kicsit elakadunk, de azt mondja, igazam van.

ebben maradunk, meg abban, hogy elmúlik. 

és akkor

az elvárásoknak megfelelően - há elvárása ez épp - jöjjenek a vicces posztok pszichó-körben.

egyrészt az egy szép pillanat volt, amikor v. kollegám a reggeli napsütésben felemlegette egyetlen, de annál szürreálisabb találkozását vona gáborral, de ezt most nem mesélem el...

másrészt későbben az is téma volt, h mik azok a dolgok, amiket már késő elkezdeni/nem érdemes már, tudod. például informatikusnak menni 33 évesen, meg ilyenek.

akkor azt mondta v., keressek magam mellé egy clyde-ot, és legyek bonnie.

mondtam, hogy jó, csak előtte elmegyek az ideggondozóba, mer időpontom van.

v. azt mondta, rendben, menj csak, itt várlak majd...

meséli

a misi, hogy régen, a kommunizmusban százak söprögettek ilyenkor, mostmeg nézdmegbazmeg, biztos nincs pénz...

nem tudom, szerintem szép így a város, mindenki elbújik valahova, aligember, aligautó. be tudnék én is zárkózni valahova valakivel. ha már így kérditek.

a haj

a fontos. nem az ész.

hatalmas

adrenalinfröccs tökig érő hóban leevezni a hegyről kocsival. aztán felugrani a város másik végibe. esküszöm, elfáradtam a sok izgalomban. látszólag nyugalomban vezettem,

és nyugalmi állapotban van a szívem is.

erről jut eszembe a csajom, aki ma valahány éves, és igen hálásan szoktam megköszönni a létét gyakran.  

a legjobb csajom evör. éltessék az égiek tovább, nagy jóban.

a fiú,

akivel,
na ő ma debütált a szemlén, mint opera_tőr.
nem vagyok ott,
ahogyan a munkáiban sem sosem,
ahogyan most egyébként sem.

a fiú, akivel szeretek együtt aludni,
most dönt,
vagy holnap,
vagy jövő héten,
vagy jövő évben,
részemről várom,
mit,
mert amiben most, azt már máskor is,
de ami vele még eljöhet,
azt mással még sosem.
ilyenek vannak most. nyugalommal teliek a percek.
túlélni már túléltünk ilyeneket.
de azt még
sosem.