fáradt szomorúság,

szomorú fásultság ül mostanában a szemekben, közösségileg meg vagyunk rogyva, mürnyedve, szottyadva. némelyikünk túl sokat alkalmazkodik, némelyikünk sokkal többnek érzi a kompromisszumot, mint amennyi valójában, és némelyikünk meg észre sem veszi, hogy süvítenek néha a fájdalmak a levegőben.
tudom, hogy nem könnyű ennyi embernek szinte mindent együtt. tudomén, csak néha annyira nehéz mindent megérteni és elfogadni.
hallgatni a sok panaszt... hagyni kiesni a számon az én panaszaimat. féltem magunkat egymástól meg a világtól, aztán meg úgyis megoldjuk.
há barátném, juteszembe, mégis hiszek valamiben!

hát a csülköt

úgy csináltuk, hogy megfőzikéztük rengeteg babérlevéllel, borssal, fokhagymával... aztán megsütöttük rengeteg fokhagymával, borssal, majorannával, sörrel. tettünk mellé ubisalit és hagymást is, nomeg fűszeres burgonyát. aztán megnéztük, ahogy befalta a nép. nekünk a szakácsné-társsal pont a szar része jutott, de maga a nézés is boldogsággal járt, nem vagyunk telhetetlenek. legközelebb 2 dolgot majd máshogy csinálunk, állapítottuk meg, majd utána küldtünk némi pálinkát. az est további részét a kinóban töltöttük könnyek és verejték közt, hajnalig.
a szombatot meg az ágyban.
a következő éjjelt meg a kinóban, könnyek és verejtékek közt. közben volt tinidal, áltisis lassú, nagy tánc, kis hazaséta.
és vasárnap is volt, de akkor már megint csak szomorú voltam, arról pszt.

varázslatos

este a varázskertben - ez volt tegnap. először p. csobbant egyet orfűn, mi addig néztük a vizet erccsel és voltunk nyugodtak meg boldogok. aztán jégkuckóztunk, és görcsöltem vadul testileg és lelkileg, ezért a tükezoo alatt már leküldtem 3 kicsi pájinkát, hátha, és végülis hátha. és elkészültek végre a padok, sok jó ember többféle társaságból kis helyen is szereti egymást, konstatáltam, míg ugribugriztunk vadul a zubolyra. és tulajdonképpen olyan volt ott lenni, mint amikor az angyali aptrik mellett ültem azon a kedveses születésnapon - most fasságot mondok majd, bocsesz, de nem tudom máshogyan megfogalmazni fáradtságos másnapból adódóan - hogy így áradt a szeretet. és tűzrakás is volt, akartam volna ugrani egy igazi szentivánéjit, aztán lebeszéltem magam - aki nem tudja, mit kívánjon és kivel, az menjen zöldezni és aztán bőgicséljen a sarokban otthon. he.
de majd ma. ma csülök lesz, azt meg szeretem.

álomkór

ül rajtam, megbabonázott valaki, nem tudok másra gondolni... sejtettem én, h közel egy év stressz/feszülés majd ivás/bulizás után egyszercsak nem szabad olyat csinálni, hogy két éjszaka is alszom egymás után 7 óránál többet, de egyszerűen csak megesett, úgy egy hete. azóta jórészt csak arra tudok gondolni, hogy legközelebb mikor mehetek már oda bele, abba a szép kis ágyamba, reggel meg azon agyalok, kinek mit hazudjak, hogy ne kelljen otthagyni azt a szépet. nehéz lesz így visszazökkenni a kalandos nyárba, én mondom.
és akkor most utánatekintek, hogyan csinál az ember lánya fasza csülköt. felkészül a holnapi projektre rit és ant!

kicsit unom ezt az esőt

gondoltam az este két hosszúujjasban, sapkában, gumicsizmában pöntyögve a kutyával. az embernek fos lesz tőle a kedve, maradnak el a programok, húzódunk be a lyukainkba szomorkodni, egymás nélkül. nem jó ez így.
még az is eszembe jutott, hogy ilyenkor a szív még hidegebb lesz - az eső sokkal lassabban mossa át rajtunk a nyomort/bántatot, mint ahogy negyven fokban köpködi a bőrünk az izzadsággal azt ki. ki. ki. ki.

jáccunk olyant,

hogy csak a szépre emlékezem, hm?
pénteknek délutánján két kedves, ha nem a legkedvesebb feszült együtt velem a toronyban. nekem ez fontos, hogy szeressék meg ismerjék, ahol annyit vagyok, meg akikkel annyit vagyok - sajna inkább tényleg feszülés volt, mint bármi más - de legalább ezen is túl vagyunk.
szombaton volt kis munka, aztán móka a kedvenc hűtőtakarító-brigádommal - csak akkor realizáltuk, hogy FoO-n más emberek is lesznek, mikoron odaértünk. addig szentül hittük, hogy nekünk áll a világ. amúgy én még nem jártam ezen a feszten, csak egyszer nyaraltam a panoráma kempingben pár éve, és nagyon kedves kis helyszín, azt kell mondjam. budapest bár és paso és kvimbi és colorstar nagy pipa, végre rophattam erccsel egyet, és másokkal is, többet is. a hajnal már a kinóban ért - néha gyűlölöm, hogy ennyire makacs vagyok (...)
a vasárnap csendes: két kedves-kellemes koncert a varázskertben, kacsahúsleves-főzés (életem első húslevese, pszt!), kenyérsütés, nyugalom.
ezek mentek így, meg a felhők.

hümmögés

szóval nagyon nem volt jó ez a hét - szokásos semmire sincs idő, reggeli nemakarokbemenni-görcsök, elkésések, lógások, bűntudat, miegymás. meg az ügy. feszkó, idegesség, nemtudommitakarok, nemtudomkitakarok, még h-val sem találkoztam, botrány az egész. állandó para, kész leszünk-e, rendben lesz-e minden a kerttel...

szóval nagyon jó is volt ez a hét - az elején megjelent kedves labosunk rövid látogatóba, durva, h alig 10 napig nem láttuk, és mégis hogy tud hiányozni. a csapat igencsak odatette magát, dolgozott éjjel-nappal, és úgy, ahogy, de megnyitottuk a kertet. a koncert kurvajó lett, szt-vel nagyon jól fogok tudni együtt dolgozni, ez is könnyebbség valahol. voltam éjjeliőr, maradt ki egy éjszaka a héten egy az egyben, de most abban sem a hanyagságot látom inkább, hanem h megoldottuk. azt is.
kéne pihenni. és kéne rengeteget dolgozni, mert nagyon el vagyok maradva. kéne szereznem pénzt, listát írni a dolgokról és elkezdeni tolni a szekeremet. kéne dönteni, maradok-e mh1-ben, vagy keltázok a továbbiakban.
kéne fürödni egyet a dombay tóban, ercsiékkel énekelni sok kvimbiszámot, orfűn és kéne az a rendszer, tudod, ami nem mozog...

mindenféle borzasztóságokon

pörgök, és közben ostobaságok esnek ki a számon, nem újdonság, tudom.
e csodálatos új sablon például lehetőséget adhatna arra, hogy végre megírjam a kb. 50 hónapja kifelé buggyanni akaró gondolataimat a kinti wécéről, és látod, mostmeg mégsem nem írom meg.
ahogy a szüleim sem kerülnek terítékre, bár a poszt kész, a szekér meg halad.
meg a nyaralás, robogó, ősz cimke sem hasad már tovább ma, pedig nagyonis kellene, csak olyan kibaszottul közhelyes, hogy nem mondhatom el senkinek.
- na és maga merre? - lassan pécs felé. - akkor lassan várom.
az ebédnek lesz ma is a legtöbb értelme. szerintem.

kalandos nyár

lesz ez, még az is lehet... mindenesetre pelegrina tegnap azt mondta, szép életem van, ne merjek panaszkodni. és végülis szoktam én ezt gondolni mostanában, nem is keveset, bár megmondom, h ez a sok szépséges esemény néha szétszedi a testemet-lelkemet.
az elmúlt napok kalandjairól akkor:
szóval volt drága tibikénknél halászlevezés, délután négykor a lugasban - két tányértól meg három freccstől úgy sikerült fejreállnom, h azt tanítani kellene. szerencsére nagy erőkkel épül a varázskertünk, ahol a fiúk nagy erőkkel dolgoznak, és estére nagyon meg is éheznek, így bepityókázva aznap este még megfőztünk úgy 12 személyre, és azóta is, minden este. volt marhapöri meg faséééérozott - igyekszem a hazai ízeket tolni, abban jobb vagyok, mint a salátás megoldásokban. nagyszerű főzőtársam pedig p., nélküle nem jutnék előre, köszönöm az egész családjának, hogy ilyen fasza kis csávónak nevelték meg.
a gondoskodás mellett azért csajos buli is ment, kantaszerda, jóhogy, meg cigánycsütörtök andodrommal és parnograszttal, jóhogy. pörögtek a szoknyák, dőltek a citromos sörök - szolid voltam, akárki megmondhassa.
ma meg arra keltem, hogy akkor meg kéne szerezni a csudijó autómat, mert mennék vidékre, de mindjárt. persze időre nem került meg, aztán még a kulcsát is elhagyták (nem, nincsen pótkulcsom, kérdezel itt hüjeségeket!), úgyhogy az imént nagy erőkkel zuhantam el arrafelé, hogy akkor végignégykézlábazom azt a jópárszáz négyzetmétert, hátha... végül meglett. pár óra késéssel el is indulok, végülis fáradtan kacarászok csak az eseményeken, dühöngni nincs értelme.
család, aztán veszprém. hát. szívügyek jönnek.

az éjjel meg

a fiatalokról agyaltam - hogy szép lassan megváltozik az a tendencia, hogy idősebbekkel barátkozom inkább. egyre több körülöttem a 10-12 évvel rövidebb ember, talán mert olyan merészek, talán mert nem agyalnak mindent túl, talán mert van bennük még egy csomó hit meg lelkesedés meg remény (defaszszavakezek), amik akkoriban még bennünk is megvoltak. (megvoltak?!)
határozottak. csinálják a dolgukat. tűznek ki célokat. érik el azokat. lazák. harsányak. önzők. türelmetlenek. vagy épp megfontoltak, mikor hogy.
tanulok tőlük egy csomót. jóezám.

kéne nekem egy új mottó,

mert ezen, asszem, túlléptünk. szép volt, krétakörös volt, fene se gondolta, hogy ez lesz belőle... szóval kéne vmi új, ami ha beteljesül, akkor az legalább ilyen fasza élmény...

meg kéne a mámoros tavasz helyett egy nyári cimke. előbbi szintén betalált, eléggé. tudna vki segíteni? hogy milyen legyen a nyarunk? kellően pozitív meg minden?

kérek szépen mailt, köszönöm!

...ismerlek én téged...

mondta zsoltimó ezeréves kelta-kollega, mikoron sz. pesti barátommal az uránia mozi előtt pénteknek estéjén bemutatkoztunk. persze nem innen indul a sztori, hanem a restiből, ahol várakoztam és ismerkedtem a helyi erőkkel, és messze nem volt tervben, hogy ellátogatunk egy órán belül a romafesztre. de ellátogattunk, és összetalálkozódtunk sok-sok régi arccal, és roptuk a táncot, és szereztünk csodaszép cigánykendőt, de pirosat. majd a celebebb fejekkel elvonultunk a zöld pincejébe danolászni és ismerkedni, ahol a legnagyobb megdöbbenésem abból adódott, hogy a cigányemberek legszívesebb dalai tulajdonképpen magyarnóták. ez nekem fájt, de apukámmal biztos szót értenének, ez valahol megnyugtató, ha nem is örülök. későbben a kino intézményében táncoltunk, majd t. barátom megérkeztével eszeveszett ropásba (nem, nem lopásba!) fogtunk - ennek eredménye hajnali ötös fekvés, kellemes fáradtság és nagy-nagy boldogság lett. (gondolom, mondtam már, hogy szeretek táncolni, t-vel meg aztán depláne).
a hétvége továbbra sem folytatódott posztos élményekkel, hanem bringáztunk meg sétatereztünk és megint voltunk romafeszten és néhány barátom részesülhetett abból a híres vendégszeretetből, amely a cigányokra igen jellemző. képzeld azt például, hogy legalább kettő bontatlan sör fetreng előtted feszt, meg pálinka, esélyed sincs elfogyasztani, mert újra termelődik! mindig! röpködtek a lovári nyelvű köszöntők és siratók - ez a társaság hozta, amit az előző esti - hagyományok tekéntetében - egyáltalán nem.
volt még kantázás, kinozás, zöldezés és betonyosozás LB kollegával - a landollás ismét hajnali időpontban történt.
vasárnapon meg volt fűben fetrengés, és b. barátunk búcsúpartija volt, aminek alkalmából gyenge öt órán át álltam a konyhában és pakoltunk össze sokmindent, főleg zöldségekből, de vagy 10 félét. én gondolom, hogy elfáradtam. és meg is fáztam.
ma meg szar a kedvem, helló. nem kicsit.

sárkány ellen sárkányfű!

depi és lélek-kupi ellen pedig takarítás és mérgeslecsó sütés, és alaszka, és tiszta ágynemű, és aranyos film, és naaagy alvás. aztán már jobb is a világ, bár nem sokkal.

a maga szíve

sose fáj?!

jó lenne elmenni. megnyugodni. megérteni. megérezni. megtudni. kialudni. kihányni.

nem folytatom, tudod mi van.

és nem is kérdezem, hogy lehet ennyire rossz és ennyire jó egyszerre.

iszonyúan

igyekszem, hogy ne révedezzek napi x órát a múltba' - de valahogy ezeket a májusokat, főleg 2007 óta, kurvanehéz megúszni ilyen tekintetben. és most még a jáccótársam sem volt pártner - mert helyette inkább nyaralgatott az urával és a családjával - az ökörködésben, ami a kamionosblog folyamatos visszaolvasását és hüje történetek mesélést jelenti amúgy rendre.

szóval 3 éve ilyenkor egyedül ballagtam kora reggel kifele santiagóból a nagy zsákommal, pontosan azon az úton, amelyiken előző délelőtt csöppet sem diadalittas, hanem inkább szomorságos arccal bevonultunk. és néztem a kollegákat, akik meg épp velem szemben diadalittasan meneteltek befelé, és fotózgatták a várostáblát és könnyes szemmel érezték át a hősségességet, és akkor kicsit magányosnak éreztem magam, meg azt is éreztem, hogy végigcsináltam, de fene tudja, miért, hiszen egyáltalán nem világosodtam meg, hanem inkább sőt. és nem azt mondom, hogy azóta százszor vagy ezerszer is nem adtam hálát, hogy ottan lehettem, vagy hogy nem mennék vissza bármikor, vagy hogy ne éreztem volna többször is meg, hogy na igen, ez volt akkor a cél - de azon a reggelen, az a magány, az azért emlékezetes maradt. a repcsi aztán londonba vitt, a fiú életében először nagy csokor szegényszegfűt nyomott a kezembe és úgy megölelgetett, hogy a madárcsontjaim majdnem széjjeltörtek. meneteltem állatmód 28 napot, hogy odaérjek, és szenvedtem ugyanennyi napot, hogy watfordba mehessek hozzá. megvolt, ott voltam, aztán meg mégis magányos lettem, remélem, azért vágod a sztorit. és abból a magányból azért nem kevés megmaradt nekem, mostan is tudom érezni, simán, bármikor. most is. és most is.