jó

úgy megnyitni egy levelet korareggel, hogy azt olvashatom: "annyi örömöt kívánok neked, amennyi napfény éri ma piciny városunk!" és

jó úgy átszaladni az egyik munkából a másikba, hogy közben a harmadikból megölelnek az utcán, azt mondják, köszönöm (teljesen nem odaillő szituban), aztán ha visszakérdezel, azt mondják, hogy "jó, hogy vagy, jó, hogy mosolyogsz".

jó, hogy ilyeneket oda tudnak az emberek adni egymásnak. 

jó, hogy el tudom fogadni.

jó, hogy még csak dél van, de már rengeteget sütött nekem ma a nap...

becsavarodástól

félek nőiség/nőség szinten - valahogy úgy forog a világ, hogy most ezzel kell folyton szembetalálkoznom, biztos van vele dolgom, nem kevés. lődörög erősen, néha egészen fenyegető a közelsége, főleg, hogy az akaratom szerint az van, hogy nincs még ideje a találkozásnak... de csak nyomakszik befelé a zéletembe is, a kapcsolataimba is, a problémaköreimbe is, nekem pedig egyre félelmetesebb lesz - ettől dagad még nagyobb szörnnyé, mint ami valójában lehet. ja, az is lehet simán, hogy nem is szörny. hanem valami aranyos kis állatocska - kisnyuszi vagy kismacska vagy ilyesmi. ki tudja. én meg itt szörnnyé dagasztom... tipikantaevagyok. szóval ezen is pörgök mostanság. 

a cselekvésképtelenség

meg eleve egy elbaszott találmány. nyikorgó ajtó félignyitottságában besurran, leül karba tett kezekkel, a szájából lóg egy gyufaszál (azt rágcsálja idegesen), a szeme ostobabarna és hideg, a bőre kicsit zsíros, az atlétája koszos, nem is értem, hogy tudok marasztalni az otthonomban egy ilyen alakot, akár napokig is? jéézusom. ott ül ilyenkor a koszos ruhák tetején, idegesen dobol a lábaival, bámul, közben rágcsál nyilván. néha kérdez csak valamit, tisztára értelmetleneket, a válaszokra pedig azt mondja: ja. aludni horkolva szokott; ha vetkőzöm, befeszül;
nem akarok itt maradni vele, gondoltam magamban, felültem a bicajra, éreztem a szellőt a hajamban, kicsit zavart még az a sok ember mindenfele, de a kávé már jólesett a nappaliban.

el kell menni otthonról ilyenkor. kikísérni az izmosan visszataszító, képtelen alakot, megköszönni, hogy meglátogatott, és közölni vele, hogy van neked más dolgod is, mint vele ücsörögni furán és tétlenül-szótlanul állónapokat. még ha szép lenne, vagy kedves, akkor azt mondom, maradjon a társaságomban... de egy ilyen alak?! nemá.

taknyosék

valójában tök menők - ezt kellett megállapítsam, amíg a fiú, akivel szeretek együtt aludni sündörgött a konyhában teljesen önszántából, de legalább tisztességgel mindent széthagyva és összekoszolva, ahogy azt férfi módjára illik. aztán nézegettem közben a csinos kontyát, amiben szerinte a menősége például rejlik, eszembe jutottak a szépreménnyel beteljesült fotói meg filmecskéi, gondolom, az is hordoz némi menőségi faktort, aztán többet már nem is gondolkodtam ezen a témán (illetve eszembe jutott még, hogy amúgy az egyik legszerényebb ember, akit ismerek, és a menőségét főleg nekem szokta tolni, leginkább viccből, és ezt meg külön szeretem is benne a sok egyéb jósága mellett). mosolyogtam hosszan, jelentettem, hogy akkor én meg tekerek egyet. és a világ békében forgott tovább.

...

(innen)

budapest meg

most olyan (haha, így még nem is kezdtem soha posztot...), hogy ilyen vége-érzetem van. hogy most valami lezárult, érted. hogy ide már nem jövök többet ilyen ügyben. hogy a tímár utcai hévmegállóból már nem hívom fel többet az anyukámat, hogy jól ment, minden fasza, stb.
nem volt könnyű ez az év, de asszem, végigcsináltam tisztességgel. örülök, hogy nem menekültem el a legnagyobb kétségbeesések közt augusztus végén. örülök, h amit elvállaltam, azt végigszenvedtem.

büszke tök nem vagyok, csak megkönnyebbült - ez az utolsó két hét folyamatos hányingert-keltő szorongásos szemétkedése nem hiányzott, de biztos így teljes a kép.

nincs már jelentősége, hogy kell még papírgyártani 1-2 éjszakát. vége van, az az érzésem van csak - minden ezutáni dolog szabad akaratomból történik ezzel a közösséggel, aminek létezéséért igen hálás vagyok egyébként. nem köt már ígéret. 

csak szeretet. 

mondjuk nincs is annál több.

a lónál

volt randink - először azt hittem, hogy azért mondtam oda, mert ott találkoztunk először pécsen, de persze nem ott találkoztunk, hanem az egyetem kapujában. kilencvenhét volt akkor, és szeptember eleje. valójában a gólyatáborban kezdődött a történetünk - ültünk valami gyűlésen, odafordult, hogy adok-e egy cigit, és akkor úgy közellegjobbbarátkodtunk utána vagy 7-8 évet. 

belepofáztam a dolgaiba oly módon, ahogy nem kellett volna. erre emlékszem én, hogy ezért nem beszélgettünk vagy öt évig. most mesélte a kantában, hogy tényleg kábé ez volt a válóokunk - ennek mondjuk örülök, a végén már eléggé aggódtam, hogy nem is jól mesélgetem a történetünket, mikor valaki szeretné, hogy belepofázzak az életébe, de én meg a fenti okok végett ilyet már nem csinálok.

ültem tehát a lónál, az elsők közt lévő idei tavaszi estén, elmélkedtem ezeken a dolgokon, még azt is gondoltam, hogy simán ugyanilyen állapotban (hogy a gyomromban lepkék repdesnek) várnék rá másfél órát is akár, ahogy párszor megtettem, csak most nem basznám le amiatt,  hogy késik, hanem elbőgném magam a boldogságtól, mikor végre ideér.

nem késett végül. a zsolnay kútnál befordult a térre - lépett egyet, megismertem azonnal, ezer közül is megismerném a járását - és a nyolc órát jelző zenécskére felmenetelt a lóhoz. hozzám.

megdicsérte a biciklim. csacsogtunk valamiket hova üljünk be, meg ilyenek, de úgy zavarban voltam, hogy nem is tudnám felidézni.
úgy fél kettőig beszéltünk itt meg ott. volt, mikor azt éreztem, el sem ment belőlem, annyira.. máskor meg távolinak tűnt, nagyon ismerősnek, de távolinak.

tényleg nagyon hiányzott nagyon sokáig. később azt éreztem, hogy majd jelentkezik, mindegy, hogy mikor, nincs jelentősége, fog, az a lényeg. nem haragszik majd örökké.

mostan meg még nem tudom, hogyan érzek. olyan nem lesz, mint volt. nem is baj. talán jobb lesz, mint valaha. de mindenképpen mély lesz - mély, mint a közöttünk húzódó puha-mohás szakadék, aminek oldalában bűntudat-fenyők csücsülnek és harag-bokrocskák,  de a fehér és lila virágcsomói felett ezernyi sárga meg tarka pillangó cikáz.

felöltöztetem,

rózsaszín tüllösszoknyát adok rá, meg szalagot a hajába (lófarok baloldalt, mert az menő!) - ezektől én is hánytam kislánykoromban, de persze elviseltem, mert illedelmes vagyok. 

leültetem, nézzen szépen áhítattal, mondom, legyen örömteli és várakozzon boldogsággal - jönni fognak azok az angyalszárnyak, és szépeket hoznak majd, meglásd, mondom neki.
mondom neki, de mint a sajtkukac, izeg-mozog állandóan, nem bír megülni a seggén, lóg a lépcsőkorláton lefelé, hogy a szívbaj kerülget, vigyorog kajánul, azért is csak idegesít.
van a kiskamasz lányokban valami idegesítő.
pont, mint a mai várakozásaimban.

így

nap végén megnéztem a mai e-mail-címkesorom, és rájöttem, hogy nincs magánéletem. (nem úgy értem, hogy szerelmileg vagy ilyesmi.)

az meg egyszerűen

nem jó, hogy míg egy-két hónapja a szépet meg a jót láttam mindenkiben elsősorban, és tudtak születni örömök bennem és szeretetek, addig
most a hazugságot, a gonoszságot, az irigységet, a nyugtalanságot, a békétlenséget, az önkritikátlanságot, a kicsinyességet, a birtoklási vágyat látom az emberekben. nem a jót.
tudom, hogy nekem kell másik szemüveget feltolnom a fejemre. tudom, hogy a magam békéjét kell megtalálnom, és akkor ez a szemüveg is előkerül/felkerülhet a helyére.
tudom, csak nem találom.
emlékezni meg arra az örömre akarok, hogy tegnap két olyan emberke is szólt, hogy nőnap meg istenfasza (nem ez a lényeg, hanem h szól, bár nem vagyunk napi, sőt lassan fényévnyi kapcsolatban sem), akikre tudok tisztasággal, őszinte nyitottsággal gondolni. és persze, akarok majd arra is emlékezni, hogyan szelídít meg a fiú - szépen csinálja, le a kalappal. amikor hagyom.

pár napja

számolgatok visszafelé - ennyi meg annyi napig még didergek, essen a hó, szakadjon, repkedjenek sivító szélben a mínuszok, szarok rá. március 21-én úgyis megjön a tavasz.
tegnap este meg botorkáltam a borzasztó-kavicsos parkolón át, és összeszorult a mellkasom. (mellesleg hazajött a magányom is, de ez most mellékszál) mert arra gondoltam, senki sem tudná úgy mondani, hogy március 21-én megjön a tavasz, hogy én azt most elhiggyem. csak én.
szeretnék egy kicsit több emberben bízni.

felhívás

egyébként meg kérek szépen mindenkit, hogy ha költözése és/vagy festése van kilátásban, akkor feltétlenül hívjon el engem segíteni, mert az utóbbi időben ezek azok a tevékenységek, amelyek némi rendszert hoztak az életembe, és most épp megszakadni látszik ez a vonulat is - hagyományok nélkül meg el vagyok veszve, mint tudjuk...

megint a nemírásról

írok, hogy valahogy meg tudjam fogni a lovat, ami elszaladt alólam... szóval az történik éppen, hogy hivatalból kéne írnom, és mióta hivatalból kéne írnom, azóta inkább seholsem írok, annyira agyonkorlátozom magam, hogy mindjárt belefulladok a neígybe és neúgyba. és minél jobban toszogatnak jobbról balról, hogy na? és na?, annál jobban némulok el. mostmár állandóak a görcsök a gyomromban, és nem bírok sem más, sem a saját elvárásaimmal...
szóval ez van. 

a béterv alakul, ez mondjuk némiképp megnyugtató - ilyenkor szokott az áterv sikerülni, tudod.

amint kicsit

jobban vagyok - fene tudja, mitől - rögvest tündérkertnek látom a szerpentin-utat hazafelé; hálát érzek, hogy életemben először normális körülmények közt (hogynemondjam szép helyen, szép házban) élhetek; tudok mosolyogni, ha a barátaimra gondolok, és egyáltalán...

jó lenne tudni, mitől működnek így a dolgok. jó lenne tudni.
addig meg csak örülök, szevaszka világ!

helló

lehet szólni.
például hogy szar a sablon vagy jól olvasható vagy mivan.