meg eleve egy elbaszott találmány. nyikorgó ajtó félignyitottságában besurran, leül karba tett kezekkel, a szájából lóg egy gyufaszál (azt rágcsálja idegesen), a szeme ostobabarna és hideg, a bőre kicsit zsíros, az atlétája koszos, nem is értem, hogy tudok marasztalni az otthonomban egy ilyen alakot, akár napokig is? jéézusom. ott ül ilyenkor a koszos ruhák tetején, idegesen dobol a lábaival, bámul, közben rágcsál nyilván. néha kérdez csak valamit, tisztára értelmetleneket, a válaszokra pedig azt mondja: ja. aludni horkolva szokott; ha vetkőzöm, befeszül;
nem akarok itt maradni vele, gondoltam magamban, felültem a bicajra, éreztem a szellőt a hajamban, kicsit zavart még az a sok ember mindenfele, de a kávé már jólesett a nappaliban.
nem akarok itt maradni vele, gondoltam magamban, felültem a bicajra, éreztem a szellőt a hajamban, kicsit zavart még az a sok ember mindenfele, de a kávé már jólesett a nappaliban.
el kell menni otthonról ilyenkor. kikísérni az izmosan visszataszító, képtelen alakot, megköszönni, hogy meglátogatott, és közölni vele, hogy van neked más dolgod is, mint vele ücsörögni furán és tétlenül-szótlanul állónapokat. még ha szép lenne, vagy kedves, akkor azt mondom, maradjon a társaságomban... de egy ilyen alak?! nemá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése