amikor a nő végre

megköti az alkut - mert rájön, hogy egyszerűen minden könnyebb úgy, ha nem akar, csak elfogadja, amit kap - akkor végül minden majdnem simán megy. negyedjére odaadják a hitelt is, gépet is, csillog-villog rajta a vindóznyolc, nem kell bedugni sehová órákig használat közbe', megnyissa a dógokat meg miegymás. egyszóval működik. (és persze szép is, mert hamár ez nem, akkor legalább az...)

mindezt másfél évnyi szenvedés-nyervogás és fél évnyi aktív baszakodás után tudom tanulságként levonni. elképesztő nő vagyok, tulajdonképpen. és most ezt még csak nem is rosszból mondom. 

és akkor tirárárám, ő az:

elindult

a telepi munka, meg a komplex is - ott elvileg nem dolgozom, gyakorlatilag meg azért mindig van valami, amit még légyszi, csak most, csak itt... - közben dübörög a retekmeló is. gyakorlatilag 2 fajta állapot van - vagy munka (napi 10-14 óra), vagy ülés és kifelé bámulás, szívfacsaró szomorral, hogy most akkor tényleg csak ennyi az életem?

igazából én csináltam ezt is. és ilyen értelemben nem is sajnálom. csak nem tudom, meddig lehet úgy élni, hogy nincs örömre képesség, nincs honnan energianyerés, nincs lelkesedés.

talán majd a két ünnep közötti napok. talán ha eljutok odáig, hogy legyen vágyam a havas erdőben mászkálni egyet. talán ha le tudom törölni a számról a dacot. talán. meg ha. én is unom ezt, rég.

az idei jézuskától mást nem kérek én, csak megnyugvásra való képességet. de azt nagyon kérem.

a terveim

nagy része azzal a kimentéssel nem valósul, hogy egy előző terv nemmegvalósulása miatt haragszom a környezetemre és magamra, ezért dacból a következőt meg el sem kezdem csinálni... ilyen az adventi nyitogató is, helló.

sok esély nincs arra, hogy legalább ezt a sort rendezzem, meg motivált sem vagyok túlzottan. nincsenek ugyanis szép történetek a fejemben - szörnyülködések inkább és félelem, szakad a világ össze körülöttem, nemjók a rezgések, boldogtalanok az emberek, fáradtak, nyűgösek, türelmetlenek, elválnak, kirúgják őket, elárverezik a házukat, becsapják egymást, bár szerintem tudod, miről beszélek, hisz te is itt élsz, vagy legalább a rokonaid lehetnek ilyen szerencsések.

szép történet tényleg kevés van, és alig van érzékem rá, hogy azokat egyáltalán észrevegyem

viszont leesett az első hó a hétvégén, és hát mit mondjak, a hegynek ez is igen jól áll, csinoskaság, szépség. ennek például tudtam örülni kicsit. volt néhány olyan órám is a napokban, amikben nem volt kötelező csinálni valamit, és így önszántamból, kedvem szerint tehettem régnemtett dolgokat.

és kedvem lenne a következő 21 napot úgy tölteni, mintha ezek lennének az utolsók. szemberöhögve minden nehézséget, minden káoszt, minden szart, félelem nélkül. na, pl. ilyenekre kéne használni az 53 kilónyi dacot, ami bennem van. ennek még értelme is lenne.

na, majd próbálkozom.

az mondjuk kedves volt,

amikor a szájába toltam hazafelé egy tejkaramellát, boldog évfordulót kívánva, ő pedig pár órával később, elalvás előtt közvetlenül visszakérdezett "azonnal", hogy akkor az most 730 nap?

a szökő év tematikán még vitatkoztunk kicsit, aztán a good wife második évad utolsó részére békésen elszenderedtünk. nálunk ilyenek az ünnepek.

ti meg írjatok szavakat, mert még csak 17 van, holnap meg elseje.

megölelni

édes, világcsodája babákat-kisgyerekeket olyan érzés, amit most nem tudok még megfogalmazni. (további gyakorlást igénylő elmélet lesz ez is.)

amúgy meg nézzék meg ezt! nagyfilm, de érdemes időzni benne. a gyerekölelés egyik aspektusa miatt jutott eszembe, meg mert most láttam én is nemrég.

adventes kérés

szokás szerint be vagyok csúszva, így nem hiszem, hogy bármi kézműves téma szóba jöhet adventi naptár gyanánt. ugyanakkor szeretnék írni megint rendszeresen, szóval azt gondoltam, kétlégy, egycsapás... 

mivel a kommentboxot általában nem használjuk, szabad e-mailt írni ötletekkel, de leginkább néhány hívószóval -  amikről nekem majd megható és szép történetek jutnak eszembe.

így képzeltem.

várom a szavakat, ti meg kaptok cserébe minden nap tőlem egy mesét/történetet. hm?

lement

az eszeveszett múlt hét, és antácska megint nem lett könnyebb (kilóban de, szorongásban nem). 

de mondom az egyebeket:

szóval elkészült az első beszámoló - lett egy csomó tanulság, mit nem csináltam jól. ezeket próbálom beépíteni, és nem hibaként meg elbaszásként megélni, csak egyszerű tapasztalatként, amin lehet javítani. és javítok is. és beszélek is ezekről, akikkel kell. 

aztán volt megnyitónk. kedves, helyes, emberi. messze volt a profitól, de asszem, az nem is volt cél. (csak az én világomban, ahol a tökéletesség... tudod úgyis, ismersz.) jól érezték magunkat nálunk, akik eljöttek. kaptunk csomó bátorítást, nem is kívánhatok többet.

ilyenek vannak.

sok a dolog továbbra is, de nem baj az. jobban bírom, mint a merengés-szenvedés kombót. sokkal jobban.

igazán szépen

nyaraltunk végül is, meg aztán az idő is kegyeskedett kicsit velünk kedvezőzni, szóval elégedetten gondolok vissza erre a pár napra. aludtunk rengeteget, ettünk-ittunk finomakat, kicsit ozoráztunk, kicsit adtunk vendégséget, a szomszéd kutyáját kölcsönvettük és kirándultunk a tópartján, beszélgettünk a szomszédnénivel és egymással is sokat, ücsörögtünk a napon meg ilyenek történtek. pont még egy hétig bírtam volna ezt a semmittevést/másdimenzióban-levést, de most ezt nyilván nem lehetett.

meg ígértem a nagyfilmet is - elkészült hát, tessék nézegetni.

az idei nyaralás,

ami majdnem volt augusztus végén, aztán meg az előző négynaposban, na az végülis most lesz. ha jól számolom, pont két napig fog tartani, közben zuhogni fog az eső.

nem mondhatnám, hogy elégedett vagyok a sorsommal. de majd igyekszem békélgetni útközben, hiszen ezt is én csináltam. illetve nemcsináltam semmit, hogy más legyen.

(előrehaladási) jelentés

tulajdonképpen én mostmár megígérnék bárkinek bármit, mert az legalább olyan, amit utána vagy megtartok, vagy bűntudatom lesz, és akkor meg már inkább megtartom. de közben meg annyira félelmetes vagyok, hogy nem mer senki tanácsot adni vagy rámüvölteni, hogy hagyjam már ezt abba, vagyhát a fiúm néha megteszi, de nála egyrészt sokkal hangosabban tudok kiabálni, másrészt a telefont is sokkal ügyesebben leteszem, miközben akar velem kiabálni, mint bárki más, mert mit kiabál velem ugye, mikor ilyen idegállapotban vagyok. a jó ma végülis az volt, hogy az idegállapotomon egyszer tudtam nevetni, amikor álltam a szőlőhegyen a lemenő napban, és nagyon szorongva diót ropogtattam, miközben próbáltam úgy sírni a telefonba egy másik illetővel való csacsogás közben, hogy ne vegye ezt észre, és akkor mindez már annyira abszurd volt, hogy tényleg csak röhögni lehetett, viszont ez sajnos nem tartott sokáig. (a röhögés)
úgyhogy csak a robbanást, azt siettem már nagyon, mert abban az egyben nagyon tudok hinni, hogy utána már nem lesz hova le, csak a fel lesz. és akkor lesz fel erőm, mert mindig is volt, meg nemtudomhányadszor csinálom majd újra - ismerem magam, meg tudom csinálni. csak kihagyni nem lehet semmit, érted. robbanás és/vagy meghalás, aztán az újjászületés. ez a helyes sorrend, bazmeg. mondtam makacsul, és továbbra is üveges szemekkel vártam, szorongva, remegve, daccal a zsebemben, mert úgy majd biztos megtörténik. nyilván.

az őszök

már csak olyanok, hogy azokra mindig szoktam emlékezni. 

erre majd pont úgy fogok, hogy mennyire erős voltam végül. sőt, erősebb is egyre - nagyanyám ereje anyámba szállt, és persze belém is. és akkor anyám mondta, hogy tudom, nagyon fáradt vagy, de neked kell erődnek lenni, megint. mondta, mikor a hónapban már másodszor verőfényes, szinte tavaszi napra keltünk, felöltöztünk csinosan, pöttyös harisnyába és öltönybe, mint valami ódrihepbörnök, és úgy mormoltuk a miatyánkat. és ölelt akkor, én meg öleltem amakkor. a fiút. tudod. azt.

és majd biztosan eszembe jut a születésnapom, amikor majdnem megváltottam magam, de az ember nem bújik ki a bőréből - és én sem. vagy még nem. ki tudja.

meg biztos arra is gondolok majd, amikor erre az őszre, hogy még mindig volt egy mama, aki eljött a születésnapján, és az én zöldséglevesemtől meg tepsiskrumplimtól volt a családja boldog az utolsó napsütéses napon, mielőtt megjött a tejfehér köddel a komolyabb idő fent, a hegyen, nálunk. mert akkor már a hegyen laktunk, szépen is, ahogy a rokonok mondták, meg hát én is láttam, hogy szépen lakunk mindeközben. és hogy szépen öleljük egymást, amikor köll. meg hogy jóezígy, ha szomorú is néha. ez az egész.

a mennyekben

meg most már úgy van, hogy ketten is vannak frissen igazolt angyalokként... még az is lehet, hogy összebarátkoznak, hisz van közös érdekeltségük a földön. itt van mondjuk mindjárt a fiú, akivel szeretek együtt aludni meg itt vagyok én is, ugye. ez már simán jó közös téma - az unokáik egymás szerelmei! aztán most simán lehet, hogy együtt pajtáskodnak, elmesélik egymásnak a történeteiket, ahogy mi is meséljük napokon át egymás közt az életüket. képeket nézegetünk, kiválasztjuk a ruhát, amiben.., sírdogálunk, nevetgélünk, emlékezünk. hát ilyen napok ezek a halálos októberi napok, amikor az öreganyáink összeköltöztek. sóhajokkal, fájdalommal meg persze hálával teli napok.

kicsit

majdnem írtam, de aztán mégse. már ehhöz sincsen türelmem. vagy leginkább magamhoz nincs türelmem.

múlt héten

még az is történt, hogy nagyon igyekeztem gyakorolni a vezetői feladataimat (azaz hat lóval tartottam magam vissza, hogy ne én csináljak meg mindent, hanem csak osszam szét szépen az illetékes elvtársak között, aztán bízzak ezerrel, aztán söpörjem be az eredményeket) de az van, hogy rohadt béna vagyok, és simán kudarcba fulladt az ügy. mindkét fontos kolléga dolgavégezetlenül elhúzott szabadságolni már szerda délután, én meg végül elfogadtam, hogy béna vagyok, aztán megcsináltam, amit kell. ma hétfő van, új remények, mindjárt kezdődik a stáb, én meg megint megpróbálom kiosztani, aztán próbálok bízni és a végén besöpörni. tudom, hogy ehhöz idő kell, meg sok gyakorlás, de mondjuk nem nagyon tetszik, hogy elsőre így nem sikerülnek a dolgok...

meg az is történt, hogy pénteken értesítettek, amiről csak a hó végén kellett volna, hogy akkor megosztva meg így meg úgy, de megkapom azt a telepes állást, aminek 1-2 hete úgy örülgettem. most hatvan kiló papír meg istennyila fekszik előttem, mind angolul van, be vagyok szarva, csütörtökön pesten már konferenszia, az ensznek fogok dolgozni, hűdefasza.

meg persze az élet amúgy is ment tovább - a hétvégén elbúcsúztattuk mamikámat tisztességgel, misével, torral, szeretettel. közbe jött még egy kórházas történet, így a hétvége elment anélkül, hogy akár 6 óránál többet aludtam volna, vagy hogy egy perc is család/kötelesség/alkalmazkodás nélkül telt volna el. ezt most már nagyon rosszul viselem, de ha rágondolok a 23-i hétvégére, azért meg tudom magamnak magyarázni, hogy addig féllábon is kibírom, akkor meg majd lesz négy nap valahol kikapcsolt telefonnal, meg a fiúval, akivel akkor már csak annyi dolgunk lesz, hogy visszataláljunk egymáshoz, vagy elengedjük a másik kezét... nálunk még a pihenések is ilyen terheltek, érted.

mindegy, pörgök. néha még tudatosan is. és várom a robbanást és/vagy megkönnyebbülést, bármit, amitől a reggeli szorongások, a nappali kézremegések, az állandó kiakaromütnimagam-vágyások egyszer csak megszűnnek. mert azt tudom, hogy lesz ilyen.

este meg

eljött hozzánk a csajom, és sütöttünk májat, és borozgattunk rozéilag, és volt forró fürdő, reggelire meg gesztenyepüré, és nagyon hálás vagyok, hogy ez végre megtörtént. néha jó, ha tudunk a saját igényeinkre is figyelni, és tudjuk kicsit magunkat és egymást is szeretni, mert valahogy mindkettőnk úgy van a világban, hogy ezek a legutolsók. pedig nem így kéne lennie. nagyon nem.

megboldogultunk

pár nap kellett volna, hogy hat évet húzzon arra rá, ami úgyis. most az jut eszembe, amit há szokott mondani, miszerint meghalni könnyű, élni meg nehéz. hát, nem tudom. 

meghalni sem könnyű, azt hiszem. de élni biztosan nehezebb.

alattam

csücsül csendesen pécs, a tücskök húzzák rendületlen, az orgonabokrok rügyezni kezdtek, bolond ez a világ. mindenesetre azt mondtam ma nagyanyámnak, hogy itt vannak már érte az angyalok, és hidd el, nem hazudtam. láttam őket magam is. a levegőt percenként vettük - én négyet, míg ő egyet. de már nem tudott mondani semmit. 

mondjuk nem baj ez - megbeszéltünk mindent rég. azóta csak szorítom a kezét, mesélek neki a mennyországról, a kegyes istenről, meg a szüleiről, akiket sosem láttam. azóta anyámat is csak ölelem, mintha a gyermekem lenne, mondom neki minden nap többször, szeretlek. és csak akkor zuhanok atomjaimra, ha ők már nincsenek a közelemben. 

várom, hogy kizöldüljek, mint ozorán a fű, vagy rügybe fogjak, mint az orgonabokrok. és rettegem a halált, ami mindezt megelőzi. 

és az nem nagyanyám halála lesz.

nem is a kapcsolatomé. az is megvolt tegnap. vagy tegnapelőtt. vagy fene tudja, mikor lesz.

az az enyém lesz. és az a halál egyszerűen megkerülhetetlen és feldolgozhatatlan egyelőre. most csak egyedül ülök, és várom. hogy eljöjjön, megtörténjen végre.

régimódi

vagyok, de nem bánt. ennyi idősen már mit is akarhatnék...
mindenesetre a 2 éves évfordulómra (aka nem vedelek) visszaolvastam. és én ehhez még mindig ragaszkodom:

majd elmúlik ez is.

gyöngéden ölelem

jobb kezemmel a derekadat, mindjárt eltűnünk... ez megy a fejemben napok óta, melengetem a szívemet, és más is igyekszik, amiért nagyon hálás vagyok egyébként.
és még az is történt, hogy a héten bekerestek az önkoritól, és lehet, hogy kicsit mégis tudok majd telepelni. nem a nagyprojektben persze, és nem az energiáim 120 százalékával (merthogy az a főmunkahelyé), de mehetek terepre, ha minden jól megy. havi 10 napot, és sok pénzért, fél éven át. és egy fasza szervezettel kell dolgozni együtt, egészen másfajta a szemléletük, mint nekünk, új módszertant tanulhatok, érted e. persze van pályáztatás, és ilyenkor még a politika a végén mindig közbeszól, de ez most nem érdekel. az érdekel, hogy valaminek tudtam örülni végre, valami fel bírt pozitíve izgatni, valami elindította az agyamat távlatilag, és most nem csak a tegnapot látom, ami szar, meg a mát, ami szar, meg a céltalan holnapot, hanem van perspektíva, érted. így már az egyéb dolgaimhoz is jobban van kedvem, a főmunkámhoz is, az élethez is.
a cv-met órákig baszkodtuk, az előbb elküldtem, és most izgulok, kábé október végéig. de jó kis izgalom ez, édesistenem! mosoly.

és ha már mosoly, mondok még jót: lassan elkészülődünk az új hellyel. lassan enged a fagy szervezeten belül. lassan találok biztos pontokat, ahonnan elkezdhetem magam újrapozicionálni. lassan, lassan, de ölelem magam. tartom a derekam. kezemben tartom a szívemet.

légüres

térben mozgok, nincsenek valódi kapcsolódások - néha úgy csinálunk, mintha lenne közünk egymáshoz, hiszen régen volt, és holnap is lesz, megszoktuk már, gyakoroljuk, kábé mindenkivel. de csak mert az agyam tudja, a testem meg lemozogja, a szívem attól még ordítozik a szájbakúrt elszigeteltségtől, a legtökéletesebb magánytól, melyet a szikla szélén érzek.

legalább az tökéletes. a magány.

legalább le tudnék esni.

de nem, bazmeg. ahhoz gyáva vagyok.

most arra gondoltam,

olvasod az életem, vagy szerepelsz benne, szóval biztosan kérhetek ilyet én tőled, hiszen szeretsz. és ha szeretsz, akkor meg segíteni akarsz

elaludni valakinek,
a mennyekbe költöztetni őt,
hagyni megpihenni,
megnyugodni,
elszenderedni,
békében mosolyogni és fentről vigyázni minket,
hogy egyszer majd megifjodjon
bölcsessége és szépséges lelke
egy új életben

egy imával.

mamikám szerint ez segít.
hogy megkérjük a jóistent. hogy meghalhasson végre.
ne fájjon már neki semmi, én ezt kérem, imádkozom minden este.

esténként

a teraszon szoktunk üldögélni, 1-2 napja van csak hidegség vagy nagy szél, egyébként szép ott. szemben a domboldal mögött egyszercsak eltűnik a nap, aztán a lámpák is meggyulladnak, mint pici pontocskák, csillagok az égen. autó kevés jár arra, szóval az este tényleg csendes. és nyugodt is, ha nem viszek haza tengernyi feszültséget. 

de viszek. 

és olyankor vagy ömlik kifelé a szó-szaráradat, vagy csak hüppögök csöndesen. 

így ami jó, az sem tud jó lenni. 

kerestem rá hasonlatokat is, de a fiúmat az sem hatotta meg. nehezen visel. én is nehezen viselek. ez az év ilyen, a fejjel lefelé lógó-egyensúlyozó, nem mozduló szenvedésé. a partra vetett halé, aki mindent megpróbál, megtesz, de víz nélkül csak vergődik. 

szóval várom a szülinapom, talán életemben először. azt mondják, akkor fordul egyet minden. jó lenne, mert néha komolyan rettegek tőle, hogy most már mindig így maradok. így meg nem kellek majd senkinek. még magamnak sem.

sokat nem változott

a helyzet, továbbra is inkább hasonlítok egy bőgőmasinához, mint egy emberi lényhez... de mondom, értem. annyira sokminden nehézség volt itt tavasz óta. olyanok főleg, amiket eddig még nem éltem meg, és sokszor azt sem tudtam, mi a helyes vagy a jó döntés/mondat/gondolat/viszonyrendezés, bármi. nekem most ment el az első igazi háziállatom, ennyi évesen... és most találkoztam az angyalgyártási kisiparossággal fésztufész először; apám először kapott 60 éves kori megmürnyedést és hisztériát, anyám anyjának elengedését meg próbáljuk-szokjuk lassan 3 hónapja; és az ozorai nehézségek-stresszek is villannak még egyet-egyet, az ottani végtelen fáradtságot, kimerültséget meg már nem is mondom.

szombaton robbantam egyet - utána olyan volt, mintha a lélek is kiszállt volna belőlem... de nem. hálistennek még mindig vannak sárga pillangók körülöttem, akármerre járok. és bőgni is tudok 

- érzek, tehát vagyok.

nem siettetem

ezt az idegösszeomlás-dolgot most, hogy szombaton egészen közelről láttam, milyen az ember utána. hanem csak számolok tízig, húszig, ötvenvalahányig, esetleg elbőgöm magam, és bocsánatot kérek, hogy tapló-köcsög és elviselhetetlen vagyok, szinte egész évben.

aztán írok levelet a pszichológusnak, ő ötödikére ad időpontot, az már csak tíz nap. addig valahogy majdcsak kibírjuk.

például úgy, hogy nem megyünk ozorára, hanem felszállunk egy ellenvonatra, és visszatérünk pécsre. nehogy baj legyen.

nem kezdünk ordibálni hétfő reggel az irodában, csak kimegyünk, rágyújtunk, és elbőgjük magunkat, meg közben számolunk tízig, húszig, akármeddig.

ki vagyok merülve igazából elég konkrétan. szóval mindenkitől elnézést kérek. és igazából értem is, hogy ez történik velem. csak tenni nem tudok semmit.

ezt a szülinapomat

nem ünnepli senki, még én sem szoktam tudni a dátumot... csak mindig így augusztus környékén, a kisszékelyi útban autózgatva szokott eszembe jutni, hogy ez is van. most például a stornyai vasútállomáson gondoltam rá, hogy milyen érdekes is ez az élet... hogy hét évvel ezelőtt mennyire meg akartam nézni, mi is ez az ozora, de nem futotta a hetijegyre. és hogy csak néztem a furábbnál furább alakokat az állomáson akkor is, miközben vártam a színjátszós gyerekeket, és közben nem gondoltam arra, hogy mindjárt meghalok és feltámadok újra, és arra sem gondoltam, hogy pár évvel később én majd az egyik fesztiválhelyszínt fogom álmodni, építeni, működtetni (persze sokmindenki kedvessel együtt, akiket szintén nem is ismertem még ekkor).

szóval a napokban lettem hét éves, igazából csak azt akartam mondani. meg hogy sosem tudhassa az ember, hogy mi fog vele történni.... mindenesetre érdemes nagyot álmodni, mert a történések sokszor még az álmoknál is messzebbre mutatnak. és most végre volt időm kicsit végiggondolni a 44 nap eseményeit is, és szeretném megjegyezni, hogy gecijó munkát végeztem, és hogy büszke vagyok nagyon magunkra és a magic gardenre. nemsokára lesz nagyfilm - úgy szeptember közepén - aztán majd ti is meglássátok, milyen ügyesek voltunk.

ilyentájt

ozorán már bőven vacsoraidő volt. néha sokan ettünk együtt, néha kevesebben, néha nem is ettem, mert pörgött a kantin rendesen. volt bor háromszázért - imre bácsitól hordtam a hazait, egyébként tegeződünk - meg pálinka kétezerért, meg sör, mikor milyen. az emberek munka után inni akartak és azért. bevétel az nem volt, ez szimpla komfortjavítás vagy puszta szükséglet, nem is tudom, minek nevezzelek. 

mint a vacsorák. azok is sokfajták voltak azon az összesen negyvennégy estén, mikor ozorán aludtam, bölcsőben persze egyszersem, pedig akartam. jóemberek voltak a szakácsaink, főzték bele a lelküket-szívüket minekünk a vacsorába. akár nagyüzemben a túrógombócba meggyszósszal (mit rohangáltam azért a kurva 20 kilónyi magozott meggyért), akár kilencünknek a kedves vaddisznópörköltbe főzte is bele, mindegy volt az, belefőzte. azt vettem egyébként észre, hogy mindegyik férfinak szomorú volt a szeme. már a szakácsoknak, tudodte. a huszonhároméves éppúgy a tenger fájdalmát rejtette barnamély szemeibe, mint a nagypapakorban lévő, sokattapasztalt. ebben nem volt különbség, vajon mitől ennyire szomorúak a főző-tápláló férfiemberek? gondoltam aztán.

a kantint egyébként nem én pörgettem végig - fesztivál alatt ilyenekre már nem futotta a drága idő. majd még mesélek máskor is, csak most randiban vagyok magammal, és nem illik ennyit várakoztatni senkit, nemhogy engem.

alig emlékszem,

hogy kell ide belépni, mit kell itt csinálni, és egyébként is... 

de ozorán olyan az élet, amilyen otthon, csak más a díszlet. most dolgozás van, nagyjából csak az van, meg persze sok tapasztalás, és sok tanulás, és gyönyörű naplementék, és akkora égbolt, amennyit a szem be sem lát, a szádba pedig csillagok lógnak.

mindenesetre úgy fogok emlékezni erre a pár hétre, mint csak a nagyon fontos/nehéz/szép dolgokra szoktam evör. 

elszámoló

szóval közel sem annyi időm volt, és közel sem úgy, ahogy a szent lista kívánta, a buzgalomról nem is beszélve... de múlt vasárnap azért volt egy olyan igazi vasárnapom, amilyen már régóta nem: a csajommal főzikéztünk, filmeztünk, aztán több órán át lelkesen néztem párnák közt a hazudós ügyvédfiúkat, így nem kell félnem, hogy bevonják a junkie-igazolványomat...

aztán lenyomtuk ozorát is, fél napban - hihetetlen jó volt úgy ott lenni, hogy a) mindenki örvendezik a láttadon, b) nem negyven ember van még rajtad kívül, hanem nyugalom, csend, rend, béke. a tárgyalás ügyesen lement, én egyben hazaértem időre, és elmentem a fogorvoshoz is, ezzel a február végi feladatlista utolsó elmaradását is kipippanthattam (igen, van bajom a tempómmal meg a beosztással, tudom.) szerdán csajoztunk itt-ott, persze mindenhová kettesével járunk most, olyan nagy az ijedtség és a félelem az egész városban...

jártam a hegyen is, kifizettem a házacska kaucióját, végigbeszéltük a teendőket, a menetrendet, és megismerkedtem egy kedves nénikével is, aki majd felkérhető macskapesztrára, ha közösen mennénk utazni (annyira nem szoktunk, de hátha).

csütörtökön matykóztam szinte egész délután (5.31-nél az érintett személy, mindenhol máshol szerettek és szeretett szépségek, nézni, örülni kötelező!), pénteken pedig abszolváltunk egy sportnapot a komlóiakkal, no meg persze a pincebuli sem maradt el. a végin csillagos ég alatt alvás, és csöndes csigaházba-vonulás volt; nem kéne már szoronganom-szomorkodnom azon, hogy a férfiakat mennyire nem értem, de azért szoktam. ebből az érzésből bőven kijutott megen.

szombaton főképp ücsörögtem a sarokban, és vasárnap is, bár a vihar érkeztével kicsit kiszaladtunk sétaterezni, de annyira fáztunk (végre!), hogy nagy eresszedelahajam nem volt. mindennek a tetejében - és egy hét csúszással - összeraktam azokat a kurva papírokat, amiket hónapok óta tologatok ide meg oda, aztán hazaugrottam megölelgetni a mamikámat, aki egyáltalán nincs jól, sőt. szabadidőmben anyukámat ölelgettem és biztattam, hogy mindent csak a kívánságok szerint kell csinálni most, megértéssel, elfogadással, békével.

apámat láttam, de nem beszéltünk.

késői hazaérés után csöndes sírdogálással zártam a hetet, és most semmi kedvem egy másikat megnyitni.

mivel én egy

tudatos nő vagyok (uhgye), hosszas listát készítettem arról, mikkel szeretnék foglalkozni a jövő héten, amikor a fiú, akivel szeretek aludni, külföldön tartózkodik, ezért raklapnyi olyan idővel rendelkezem, amikor magamban baszkózhatok... közben persze ez az elköltözés-dolog kicsit összezavar, mert ugye minek csináltassak polcot, ha úgysem lakunk majd itt? meg minek csináljam meg a nyolcadik-körös ecetes lemosását a mindennek, ha úgyis mindjárt? szóval ezek a tételek kérdőjelesek, ami viszont biztos,

hogy le kell mennem egy este (meg a rákövetkező délelőtt) ozorára, ahol anyunak kell csinálni képet, hogy tudja, milyen virágokat csináljon nekünk,

és hogy fogorvos kedden,

és hogy receptet kell íratni, mert egy hete nincs gyomorgyógyszerem, és hát szétmarja a minden a mindenemet (és fáj enni, meg amúgy sincs kedvem enni, de ha lenne kedvem, akkor is FÁJNA),

meg egyeztetnem kell az új főbérlővel, és fizetni is neki (és még sokmindeni másnak fizetni, de ahhoz azt is ki kell számolni, meg rövidtávú kesflózni meg miegymás),

meg meggyógyítani a sebemet, mert eddig az nem sikerült,

meg találkozni több emberrel, és pénteken kerti buliba kell menni majd,

meg a gumikérdést megoldani a kocsin, 

és akkor nem is beszéltem még arról, hogy a új netbukomon még mindig nincs stabil rendszer, pedig már vagy 10 féle linux-disztrót megpróbáltam, de a proci végett kb egyik se működik normálisan (csak a 10.04-es ubuntu, de az meg kéremszépen?!),

és mára meg az a dolgom, hogy papírokat és pénzeket rendezzek össze, meg vigyem fel őket rendszerbe,

mert ha azt megcsinálom, akkor sokhónapos restanciám lesz letudva, és az jót tesz a léleknek.

de elsősorban olyan dolgokat szeretnék csinálni, amik örömet okoznak,

és most van időm kibogozni, mik ezek, ezért ki is fogom bogozni,

mert nagyon elegem van a minden reggel szorongós sírásokból és a folyamatos dacból és nemakarásból,

és szerintem a környezetemnek is elege van.

mindenesetre majd írok is, mert a hanyagolás miatt is mindig bűntudatom van...

húzom

minden nap magam után, mint valami rosszízű kötelességet... az ilyeneket néha elhagyom, vagy egyszercsak megoldódik magától, mert végülis azt akarom, hogy megoldódjon.

asszem egyébként, ez még nem most van. egyikse.

egy kicsit lehet, hogy elköltözünk. városszélire, kiskert, kisterasz, kisházba, ahol szép minden. csak olyan elemi a mindenféle szomorság meg nehézség bennem, hogy nem is tudom, hogyan kell ennek örülni. pedig nagyon kell is, meg nagyon szeretnék is.

szerencsére amit szeretnék, az általában egyszercsak lesz.

addigis türelmet, kollégák. magamnak is csak ezt dünnyögöm...

ma ozoráról

jövök, holnap ozorára megyek, közben hazanéztem,
mikor a szülők nincsenek itthon,
hogy nagyanyámmal még egyszer (és aztán, ha még lehet, még egyszer, és még egyszer...)
beszéljünk arról, miért is szép az élet,
mit fontos megtanítani egy gyereknek,
mikor égett le először a válla,
és hogy képzeli a halált.
megnyugodott,
teljes békében van,
bár a hazugságban-tartás külön energiákat emészt - könnyebb lenne nélküle. de mindenki nyomja a saját forgatókönyvét,
körbeaggódva a másikat,
értelmetlen, mégis van benne sok (félelemmel teli) szeretet.
értem, érti, elfogadom, elfogadja, lemozgom a forgatókönyvet, lemozogja a forgatókönyvet,
de igazán nem ez a fontos.
nemsokára már nem fog élni. jó ideje ezt várja. jó volt itt,
de elég már, mondja, fárasztó már csak, és nyűg.
szomorú nyugalom ült a vállamra,
de nem nehéz.
lehet őszintének lenni, ha a szavaink hazudnak is. nem az a lényeg.
a lényeget most kicsit jobban értem.

... pécsen

mindeközben meg megint POSZT van, nem is emlékszem, mikor voltam utoljára izgatott emiatt. mondjuk most is jobban felizgatnak a pesti barátok, kik emiatt jöttek alapvetően, de igazából meg mégis inkább együtt lenni a fontos. és együtt lenni meg nagyon jó, kimozdulok végre a király utca-végi gyilkos munkaháromszögből, bemerészkedek a mégbelvárosabba, ottan helyeken találkozások vannak régnemlátottakkal; egyszerűen szükségem van ilyen jellegű szeretetre, amit ilyenkor sokaktól megkapok. most tehát töltődöm, mutatom a régi kedvenc kocsmákat, a negyedet, iszunk söröket vagy vodkaszódát, az estét a színészbüfében zárjuk sok félrészeg celeb közt, de legalább itt is voltunk. darabra továbbra sem megyek, viszont van bennem elszánás, hogy régen feltett elv-lemezeket jövőre például levegyem. szóval 2013-ban még az is előfordulhat, hogy újra benézek a színházba, könyöklök jegyekért, és túllépek a sznob faszságaimon per kereteimen. nem tudom, de mondom, előfordulhat...

halkan

vagyok, tudom, van is bennem kérdés, mitől ez a csöndesség, meg persze vannak mindenféle magyarázatok is, de valahogy.

események szintjén volt egy kis utazás - berlin, te csodás! mindig csodás, még szomorúan is jó, egyszerűen más a lelkem ott, másik ember vagyok,

akit nem bizonytalanít el semmi és senki, 

még én magam sem próbálkozom. 

jó lenne egy értelmes metafora legalább, de nincsenek. befelé nézés van,

megértés van, elfogadás van, meg persze sok értelmetlen demiért. a halál ilyen. összevissza keveri az ember fejét, lecsattannak mázsás kövek, amiknek azért van hangja meg tömege. és mögötte fehéren zajló üresség van, a megértésre törekvés pedig egyszerűen nem mindig elég.

ida sincs elengedve. a gyerekek, kik jönnek-mennek sincsenek megölelve. és a nagyanyám haldoklása. 

egyszerűen nem tudom bizonyos helyzetekben, hogy mi a jó. mi az okos. mi a szép. mi a feldolgozható kinek és hogyan. talán nem is kéne bizton állnom, mint a cövek, bennem mégis akkora a felelősség-érzet, mintha mindaz az enyém lenne... pedig nem is az enyémek.

nem tudok szájalni biztos tudások nélkül.

ezt már az iskolában is így csináltam.

a műanyagdobozokról

meg a nőkről akartam írni legközelebb, csak közben elment a jókedvem, és maradt helyette hektárnyi fáradtság, levertség, fejfájás, gyomorfájás, mennyire unom a saját nehézségeimet meg a másokét is, az azért elképesztő.

néha kimegyek azért a napra melegedni, az mindig jó. 

kicsit még

rihiröhizek azon, hogy bemegy az ember dolgozni, hogy tudjon nyugodtan, meg intenzíven,

direkt nem a cigányokhoz, hogy csönd is legyen,

erre a másik munkahely udvarán buliznak a cigányok pont. közben a lajosbát verik a sarkon, ezek meg nem sietnek megmenteni, hát milyen cigányok ezek? 

asszem, feladom. a szombat úgysem arra való, hogy dolgozzon az ember.

mindeközben hősünk

könnyek közt felszámolta legszebb albérletét evör. pakolászott segítséggel éjjel négyig, majd másnap mindent átszállított a közös lakás kapualjába. néhány napig duzzogott még azon, hogy nincs rendesen helye, majd mikor a pasija elkezdett vele üvöltözni, hogy majd szóljál, amikor TÉNYLEG össze akarsz velem költözni, kicsit meglepődött, és elszégyellte magát. 

nálunk így kezdődik az új élet. és maguknál?

épp írtam

egy üzenetet az új gasztroenterológusomnak, hogy írasson be legyen kedves oda, ahova kell, május 29., gyomortükrözés. visszaírta, hogy jó. 

ötezerér' az ember azonnal ilyen viszonyba kerül, érted. hogy első látásra felnyúl a seggedbe, kétszer visszakérdez, hogy tényleg nem iszol-e rendszeresen (alkoholista vagyok, de nem iszom másfél éve. ezt kéne válaszolnom? a nem iszom rendszeresen miért nem válasz?), és megadja a számját, hogy másnap figyelmeztesd, hogy beírasson a vizsgálatra, valamint megkér, hogy a receptet csak másnap váltsad ki, mert a számlázás meg a hivatalosan, meg a blabla.

ez van ötezerér'.

más problémával, hivatalos úton, ambulanciára beesősen meg így néz ki ugyanez:

a recepción lebasznak, hogy nem kell sorba állni, mire mondom, sejtettem, de nem tudom, HOVA kell menni, mert csak annyit árultak el a telefonos bejelentkezéskor, hogy FŐÉPÜLET. utána lebasznak, hogy nincs TAJ-kártyád. (az elmúlt 10 évben ezért vért se adhattam, szóval ki kell váltani ezt a buzi kártyát, nem elég, hogy százezreket adsz az államnak havonta, és hogy tudod a számod, nem bazmeg, az nem elég), belépve pedig rád szólnak, hogy ne a kanapéra tedd a táskád, hanem ülj le a székre, és fogd a kezedben. (mér?) utána a miért nincs leleted-értetlenkedés következik, elmondod, hogy mi miatt vagy itt, ki küldött ide, és hogy NEM ADOTT LELETET, de azért még kétszer visszakérdeznek, hogy lelet nélkül mit csináljanak velem. (ez egy ambulancia. talán vizsgáljanak meg, nem? vagy tegyenek fel két kérdést...) a vizsgálatot nem részletezem, nettó 5 perc alatt tízszer basztak le/szégyenítettek meg, pedig esküszöm, semmi rosszat nem mondtam/csináltam, én csak egy egyszerű beteg vagyok, bazmeg.

na, ez a két élményem van frissen. mindkettőtől hányok (miközben minden szereplőt borzasztóan sajnálok, megértek, beleérzek a helyzetébe. pláne.) mindkettő magyarországon van. most, kettőezertizenkettőben. 

de eddig se politizáltam, közéleteztem, egészségügyeztem, eztán se fogok. ez a kivétel volt.

15.45-ig

egyedül leszek. most kezdődik, és addig fog tartani. nem is emlékszem, mit szoktam ilyenkor csinálni. ha otthon lennék, biztos pakulnék, mint ágika, de nem vagyok otthon...

a szerelőket

én tulajdonképpen tökre szeretem, mert elvisznek mindig ugyan egy csomó pézt, de amit hagynak maguk mögött, az mindig több hétig napi szinten örömet okoz. például, hogy nem rohad szét minden kaja a hűtőben 3 nap alatt, és nem kell minden héten ganyézni meg ecetezni, az szerintem nagyon frankó. a csávó pedig kedves volt, és mindent szépen megmutatott, legközelebb hogy csináljam végig egyedül. de a legközelebbre nem gondolok, mert most jó a berendezés...

a gázossal is jó lett a bizalmi kapcsolat - ugyan szerelgetett mindenfélét, de meleg víz továbbra sincs, szóval majd vizes szakembert is kell keresni (a gázos adott is vicces tippet személyére, jövő héten felhílom). a sütő eddig is jó volt, kár volt 3 hónapig hisztériázni meg a szomszédba járni sütni, de a jobb félni mint megijedni-elv alapján tettem így, az meg egy régi magyar mondás, nem?

emellett nekiálltunk a költözés-témának: kapualjakat gányolunk, bútorokat hurcibálunk fel s le. péntek éjjel összecsomagolom a saját holmim (jobban mondva kidobom a felét, a másik felét összedobozolom), szombaton átszállítjuk oda, ahol eddig is laktam, csak nem voltak ott a cuccaim, és ezzel vége a papkertes pályafutásomnak, a nyári laknak és az önálló életnek, ilyen értelemben.

amúgy továbbra is szorongok sokat, a magányomba nem engedek be senkit, nem mondom, hogy könnyű velem. fekély is van, most magánrendelést kajtatok, addig szedem a gyógyszert, legalább nem éjjel-nappal fáj a gyomrom.

apám közben 60 éves lett, sütöttem tortákat, énekeltem magyarnótát bőgve, sajnos mindez kevés volt a boldogsághoz, mert a hajam meg túl rövid lett, és különben is 12 perccel később keltem fel, mint megbeszéltük. ezért most haragot tartunk. nálunk ilyen a család...

konkrétizálva a hablatyot

a könnyebb érthetőség végett írok ismét, hogy az olvasóra is gondoljak, ne csak mindig magamra. hogy végül voltunk butapesten, de ami miatt mentem, azt persze nem intéztem be, mert szomorú volt az állapotom, meg vagy 3 napot késtem is ahhoz képest, ami ki volt gondolva eredetileg. ezért aztán sokat barátkoztunk inkább, meg gyalogoltunk is rengeteget, kicsit izomlázam is van, de ez meg biztos a kamion-megérzésem, mert az ötéves évforduló is most van, halleluja. ha lesz kis időm, jön a nosztalgia és az újraolvasás, előtte azonban igyekszem hasznosan eltölteni az időt (azaz haladni régi elmaradásokkal, amíg a pasim berlinezik, a szemét.)

ennek fényében hüje orvosokhoz jelentkeztem be, gáz- és hűtőszerelőkkel egyeztettem időpontot, sarushoz is megyek, trallala. jelentős életminőség-javulást várok egyébként attól, hogy ezekkel az emberekkel összetalálkozom végül, és segítenek megoldani régóta aktuális problémáimat (hasfájások, gyomorfekély?, lábizzadás, nemtok sütni, nemtok fürödni stb.), erre áldozom most a kétszázas keretet, családilag leegyeztetve persze.

a hűtőssel kezdek reggel, csak hogy tudjátok...

kicsit

hümmöve nézek itt körül - valahogy aktuálisan nem vagyok itthon, az a tapasztalat.

amik így foglalkoztatnak igen erősen, azokról nem ildomos írni, vagy nincsenek meg a kiforrott álláspontok, a mitfőztem témát meg írják sokan már, érted.

annyit azért feljegyzek mégis, hogy végtelen szomorok ezek a napok, annyi a döntéshelyzet körülöttem meg velem, hogy beleszédül a mérlegségem erősen, és alig osztom magam meg személyesbe is, annak is a nagyobb százalékban az lesz a vége egyébként, hogy jobb lett vóna csöndben maradni. 

de aztán, ha képes vagyok kinézni a gödörből, amit magamnak ások főleg, csak néha más is beleesik, akkor látom ám erősen, hogy nincs annyira nagy baj, nem kell befosni.

a lényeg, hogy úton vagyunk sok dologban: a pasimmal szépen tudunk üvöltözni a dunaparton, mégis nagy a szerelem, és az végülis elég jó alapszitu, sőt, terveink is vannak, ehhe és hehhe. meg elindult a kétéves projekt, sokkal több izgalommal, mint gondoltuk. és körvonalazódik, miket csinálok még projekten belül is, kívül is. meg keressük az új helyünket, keresem az új helyemet én is, és valahol ez is inkább jó, hisz feltételezi, hogy néhány döntés azért már megszületett. 

némelyik meg meghalt. lettünk megint kicsit felnőttebbek, ha nem azok végleg.

és rendületlenül hiszem, hogy minden fájdalom bennünk most azért van, hogy aztán a végén,

mostmár nemsokára,

minden rendben 

legyen.

szombaton akartam

az újkrumplit káposztával, sült tarjával, de aztán volt minden más, állatorvos, álomzuhanás, koncert, család, rántott hús, krumplistészta, barátfüle. szóval csak ma, de ma uborkasalátával. meg kókuszos álommal (magamtól sose' sütnék ilyen nevűt, de anyám azt mondta... és anyám tudja). szóval mindegyis. erős volt a vacsora, csak ezt akartam mondani.

igen, igen

hazajött a cicc is, a pasim is - helyreállt a béke... a többiről majd mesélek, ha ráérek.

spenótos

párna. kettő.

ennyi. 

tudja. 

tudom. 

szóra sem érdemes. de azért majd megköszönöm egyszer.

még a pislákoló fényről is akarok írni. ami néha megcsillan egy-egy szemben. mint valami reménysugár. és csillan újra meg újra. néha meg elképesztően szépen reménytelen - cirmi tolja az ablakban, én a kapuban, hívjuk, várjuk. mint valami fotó, jól nézne ki a támblin, gondoltam. helónanuk, gyere haza mostmár.

a szívecskés este - péntek, 13.

p.-vel voltak olyan terveink, hogy bringára szállunk, és megnézzük a pp helyeket szépen és sorban. esetleg közben megiszunk néhány ezt-azt, tán a tavalyelőtti őrületek emlékére, tán csak azért, mert hiányzik ez nekünk meg hiányzunk egymásnak... és azt kell mondjam, a mérlegek legalább jól terveznek (ha eljutnak a tervezésig) - vagy 8 helyszínt bejártunk, közben macisöröztünk és néha meg is áztunk; ettünk szülinapi tortát, sétáltunk síneken, nézegettünk a belváros közepén igazi rókát, toltunk bringát a hatos út felett, ahol lehetett, ott tekertünk mást is; mindeközben rájöttem, hogyan kéne a hajamat levágni - ehhez egy dj fejét kellett összefogdosnom, mondjuk ő meg az enyimet fogdosta össze, szóval nem érzem magam szemtelennek, vagy ilyenek.

szeretem-este volt, isteni jó néha belemenni abba az éjszakába, amiben rég mindennap, hisz a sok kedves ismerős mind csak örül meg ölelget meg szeretget, és én is viszont, de érted te ezt.

mindemellett ügyesen nem is rúgtam be, így ma egész nyugodtan tudtam dolgozni egész nap, és ez a helyzet hajnalig nem is fog nagyon változni, mert ilyen ez a kurva felnőttkor. (ezt még szombaton írtam, csak béna vagyok)

nem igaz,

hogy nincsen itten szépség, csak ne hagyjátok, hogy eltakarjam a szemem. 

szaladok

magunk után, néha észreveszem, hogy tizedike van, és képedek el, hogy ezeket azért szoktam tudni. de most nem. csak tudom, hogy elment a húsvét, nyögvenyelősen,

és hiába volt a pirospöttyös tojás, és a sokszor tízszál tulipán,

én nem szeretek a barátságom nélkül lenni,

és nem szeretek több tűz között lenni;

s ami pár hete még üdítő feladat,

az mára már nyűg és értetlen düh, nem több-

valahonnan kell szednem energiát és lelkesedést,

de valahogy én ilyenkor sohasem a kézenfekvő megoldásokat választom.

bánatomban legálisan sörözöm és ütemezek költségvetéseket,

és hallgatom, ahogy más kutyája sír a kertemben (nem is az én kertem),

és hiányzik az enyém. hiányoznak az enyémek. 

néhány

nap a tolnai lankákon... ajándék volt ez, még azzal együtt is, hogy az első éjjel mínusz hat fok volt kint, és a lakókocsiban sem volt sokkal több. de jó szelek fújtak, jó napok sütöttek, jó volt kicsit magamban lenni a többiek közt.

nem tudom egyébként, mit csináltam másképpen/rosszabbul a böjtben, mint az elmúlt 3-4 évben, de az energetizálás valahogy most nem sikerült. remegek a fáradtságtól/erőtlenségtől sokszor, nem lett rendszeres a kajálás sem, pedig ezek a dolgok szoktak működni. 

mindenesetre pocsékszar a kedvem, úgy is látom a világot, pocsékszarnak - ezzel sürgősen kell kezdeni valamit.

O.Z.O.R.A

holnaptól. nagyon vártam, ez tartott életben az elmúlt 2 hétben, hogy akkor majd végre dejólesz szeretett emberek közt gondolkodni, agyalni, sétálni, tűz körül ücsörögni, tervezni, ölelkezni...

az élet nevű köcsög intézmény persze szeret mindent átrendezni. szeret még egy pofont odabaszni, és mégegyet, és mégegyet.

el kell mondanom, hogy jelenleg semmi jót nem gondolok erről az országról, ahol élek. és azt sem gondolom, h ez valaha megváltozik majd. konkrétan naponta ordítunk fel, hogy disszidálni kell, el innen menni, el...

aztán kussolva visszaülünk jáccódni a gép elé, és csináljuk tovább a szarlapátolást. amíg bírjuk. nem vicces ez, egyáltalán. sajnos.

másodszor fogom

megszegni a böjti fogadalmat az alkohollal kapcsolatban:

amikor az ida végül aludni tért a "női napozóba"*, szó nélkül koccintottunk házipálinkával, könnyek között egyet.

mosmeg' pár perce kapott a retek egy olyan levelet, ami úgy kezdődik, hogy tisztelt pályázó! örömmel értesítjük...

kicsit megváltozik az élet körülöttem, úgy tűnik. 

szóval akkor egészségünkre!

*női napozó az a szeglete a kertnek, ahová először süt minden reggel a nap. borostyánnal megfutott, öreg téglás kerítés áll mögötte... a pasim találta meg a helyét itt, hálás is leszek érte örök életemben, és egy kicsit még jobban szeretem. főleg az orgonafácska miatt, ami pár szál ibolyával együtt beköltözött a női napozóba szombaton.

a mennyország

kapuján, úgy sejtem, mindenféle hátszél nélkül húzott át ida, szent péter mélyen meghajolt bogár szemei előtt, és azonnal utat nyitott a kedves lelkének.

most békésen alszik, nagyon fáradt. aztán ha kiszuszogta az összes fájdalmát, már csak könnyeden piheg majd az örök napsütésben, lábai néha az égnek állnak; többet nem szekírozom a vad fetrengésért én sem cinikusan, mert már egyéb dolga sincs neki a mennyekben, mint hatalmas, füstölt szalonnáért ugrasztani az angyalokat, napozva heverni, és növeszteni a kicsi orgonafát a szeretetével, ami a teste földjén sarjad.

nem szeretek

úgy nekiülni, hogy beszámolok, mert annyi lenyomat marad ki közben, hogy dokumentarista szemléletű lesz bennem a közhangulat.
mástéma, hogy néha gondolkodom azon, milyen életet szeretnék élni, és valahogy úgy képzelem, ennek megfogalmazása fontos abban, hogy végül tényleg olyan életem legyen.
ezek mindenesetre olyan torokszorító pillanatok, amiket nem gyakran élek meg, pedig napi gyakorlatnak kellene lennie.

az ideális

hétfői nap úgy indul, hogy reggel hatkor kardot ragad a félcigány szembeszomszéd és azzal kergeti a füstölgő-ordibáló drogost/alkeszt, így van ez a mi utcánkban. és úgy folytatódik, h munkahely2-ből fél nyolckor felhívnak, hogy hol a monitor (nyilván nálam, haza kellett vinnem, mert nem volt net, amikor a szabadnapjaimon dolgozni akartam bent), úristen, betörtek, mondom, nem! aztán sírok egy kicsit a fürdőben, bevonszolom magam, és majdnem nekiállok a kurva hétnek, de

persze az ideális hétfőn továbbra sincs net, ezért reggel nyolckor elkezdek a téhómmal egyezkedni, ami pontosan háromnegyed 10-ig tart.

egy ideálisság az életem, egy köbméternyi totál tökéletesség. 

vergődök a saját partomon, mint halak, kivetve, komolyan mondom.

ha rendes nő lennék,

az én asztalomon illatolna most az a paprikás csirke,
nem (csak) a szomszédén,
gondoltam,
ahogy kihajoltam az ablakon a déli harangszóra levegőt venni.
jó fűszerezésű uborkasaláta lenne mellé, tejföllel.
meg nokedli.
nem csak szagolgatnék itt,
morgom,
ha rendes nő lennék.

ha rendes nő lennék,
akkor nem poshadna egy műanyag dobozkában 3 hete az ablakban a sárgarépa krémleves se,
amit akkor nem is vennék többet a puspában,
mert úgyis én főzném frissiben,
ha akarnám, s
ha rendes nő lennék.

ha rendes nő lennék,
nem dohányoznék, nem szívnám a füvet,
a zoknik párosával ülnének a nett szekrényben
(csapatostul),
és fogorvoshoz is elmennék időben,
ha rendes nő lennék.

ha rendes nő lennék,
háromhavonta átrendezném a 4,5 négyzetmétert,
ahol élünk, illatos-színes rongyokba öltöztetném télen,
nyáron meg sötét leplek mögé bújnék,
ha úgy lenne kedvem,
a képeket máshova ültetném, a virágokat új helyre akasztanám,
hogy ne fulladjak bele az időtlenségbe és változatlanságba,
ami miatt néha nem hajolnék ki az ablakon
levegőt venni, mint most,
ha rendes nő lennék.

ha rendes nő lennék különben
az lenne a dolgom, hogy
rendes nő legyek,
nem költségvetések és számlák és csekkek,
meg a pénzkereset,
s akkor vágyakozva írnék arról
milyen lenne,
dejólenne,
ha nem rendes nő lennék.

nem

vagyok nagyon a toppon pár napja - a türelmem is jóval kevesebb, a szorongásom meg jóval több, mint az utóbbi hetekben. támaszkodni továbbra sem vagyok képes, pedig nagyon szeretnék.

a négynaposban ezek várhatók: költségvetés és szorongás ezzel kapcsolatban, elmaradások pótlása és szorongások ezekkel kapcsolatban, medvehagymázás idegenekkel és szorongás ezzel kapcsolatban illetve sándor-nap családilag, és az ezzel kapcsolatos dühök.

a szemét nap meg csak süt, melegít, olvaszt fel...

olyankor

maga is mindig kicsit megrémül, amikor észreveszi, hogy megint talpig feketébe öltözött. szorongani kezd és faggatózni, mi a baj, jaj, mi a baj?

olyankor is, mikor több hónap kerülés-sunyulás után az arcába nyomják, hogy nem mertek szólni/kérdezni. nem_mernek_szólni, hallod ezt? rémisztő.

olyankor aztán keresni kezdi az összefüggéseket a félelem, az arca, a fekete és a harag között. odakeveri még a pofavágások esetét is, meg a vasfüggönyt, amit állítólag elképesztő gyorsasággal tud emelni maga és a többiek közé.

aztán eszik egy somlóit. a szerelmesére gondol, az előbb adott neki is egy dobozzal. jószagú emlékek úsznak be a sütivel a térbe, ahová időt jár lopni  magától ilyentájt néha az összefüggések felfejtése végett.

fehér tulipánt

és pesztóstésztát kaptam nőnapra. (lányos zavar támadt bennem)

aztán voltunk hétvégézni a duna mellett - főképp gyerekeztem és fáztam, de jó volt nagyon kicsit elmenni, kicsit máshol lenni, kicsit másokkal gondolkodni.

amúgy meg sok a dolog, de egyelőre jól viselem.

edzem testem-lelkem rendszerest...

ezután

én már nem fogok könyörögni egy nőnek/barátnőnek/pótanyának/anyának/önkiszolgáló étterem üzletvezetőjének se', hogy csináljon nekem sóskát. ez az élet nagy ajándéka... mert sóskát csinálni pont olyan nehéz, mint sütni, ezt most már én is látom. azaz hogy semmiség. (arra majd azért oda kell figyelni, hogy ne rakjak bele annyi tejfölt és tejszínt, mert a menzás-fílinget akarom, így viszont annál jóval finomabb az étel...)

és az egyéb ügyekről, összefoglalóan: dolgozom sokat a telep-projekt előkészítésén, és nagyon jó újra szakmázni kicsit, és értelmes/cselekvőképes szervezetekkel együtt gondolkodni! (a politikusok nem tartoznak ide, attól szenvedek most is!) persze együtt jár ezzel a felelősség-para is, amit igyekszek mederben tartani - ez nem kis energia! nagyon sokat vívódom magamban is, és a konzorcium tagjaival is agyalunk rengeteget a helyes döntésekről - mihez van jogunk egyáltalán? meddig mehetünk el úgy, hogy a dolog ne másról szóljon, csakis azokról az emberekről, akik ott élnek? hogy minél több pénz jusson rájuk - persze ez is egy agyament dolog, mert kormánybarátunk azért ügyesen úgy írja ki a dolgokat, hogy alig maradjon valami arra, amire, viszont minél több menjen vissza a saját rendszerébe, kurvaannya! én még egészen elfogadó vagyok, mások naponta akarják borítani a bilit, és türelemmel kell őket ilyenkor a feladatra visszarántani... no mindegy, alapvetően inkább jó most ez az egész, mint rossz. legalábbis nekem. és néha egészen bele tudnám élni magam ebbe az egészbe (megint cigánygyerekezni napi száz órában, óóó...), de sajnos tudom, h nekem erre nem lesz időm/lehetőségem, én csak a feltételek megteremtésében tudok most részt venni.
mert a többi szervezetben is sok a feladat, és lesz megint ozora is, és, és, és. szóval sok, és ezek nem azok a dolgok, amiket félig lehet megbaszni. itt egészen kurvának kell menni, máshogy nem lehet.
na, most ezek mennek. irányok, tervek, feladatok vannak bőven,

én meg igyekszem mindenhol energiával és szeretettel jelen lenni. ettől pedig fáradok. de jó fáradtság ez, nemaz.

anyuéknál meg jó volt. karácsony óta nem láttak. féltem tőle, de végül hálistennek oktalannak bizonyult a para. fognak segíteni a nyári tervek megvalósításában, és ez nagy biztonságot ad; hogy lehet rájuk számítani!

... ti meg csak egyetek sóskát, sokat. szevasztok.

egészen fényben

úszott a konyha, szeretem a délutáni napsütését neki, egészen átmelegszik tőle a mindig-fázós derekam. és vagdostam össze a fehércsokit apró darabokra, és azon gondolkodtam, amin időről időre vitatkozunk egymással, szerettek, hogy akkor a változás-dolog mégis hogy van.

és ennél jóval szebb volt a gondolatmenet íve - egész régről fejtettem végig a magam példáját is, aztán még másokét is, és végül világosan bizonyítást nyert, hogy az emberek igenis változnak. ahogyan az is, hogy a változás csakis a saját jóakaratunkban gyökerezhet, másképp értelmetlen és hasztalan.
azért az emberiség sorsának alakulása szempontjából ez a tény bennem a remény-vonalat táplálja meg igazán, és ezért hálás vagyok most. hogynemondjam boldog.

az akadályversenyekről...

szóval valamiért úgy emlékeztem, hogy ezek az alkalmak szeptember végén voltak, mikor kivonultunk a kiserdőbe egész iskolailag, menetlevéllel, kolbászos szendviccsel, és talán még paprikáskrumpli is volt ilyenkor, bográcsban, és voltak csapatok, meg állomások, meg kellett indulót írni, meg hüje dalokat énekelni, és pecsétet gyűjteni, és kötelet húzni és mászni, és te is tudod, miről beszélek. akadályverseny, ez volt amúgy a neve. (és most már azt is tudom, h ez nem a madarak és fák napja, mert az május harmadik vasárnapja kábé, hanem a fegyveres erők napja alkalmából rendezett förmedvény, bár legalább nem kellett aznap tanulni, ja.) mindezt csak azért mondom el, mert tegnap végre sikerült a munka- és lakáskörülményeimet ebben az egy szóban megjeleníteni - akadályverseny - és ez mindig egy fontos pont az én életemben, hogy meg tudjam nevezni vagy képet tudjak rendelni az aktuális állapotokhoz. érted.

a hatalmas

trust-hajrá után tegnap találkoztam a gyerekeimmel kicsit. és jó volt, persze, ölelgettem őket, és örültünk egymásnak, de este hazamenet azért elbőgicséltem magam a kocsiban. mint valami szülő, komolyan. hogy olyan hirtelen, három-négy hónap alatt mennyit változtak. konkrétan felnőtt az egyikük. és persze tudom, h ez az élet rendje, de annyira sajgott a szívem szomorú zenéket, de annyira...

szeretnék annyira gazdag lenni, hogy a házam nyitott lehessen mindig nekik. hogy legyen egy szoba, ahova ők hárman-négyen bármikor jöhetnek, hetekre-hónapokra akár. hogy jó helyen lehessenek. hogy könnyebb legyen az élet elkezdése. hogy... nem is tudom igazán, miezazegész. biztos öregszem csak.

a torkos

csütörtök egyébként elég jól odabaszott - azt hiszem, annyit ettem 2 óra alatt, mint máskor egy hétig... éjjel álmatlanul forgolódtam, égett a gyomrom, mint a negyvenéves sörhasúaknak hurka után, és egyáltalán nem tudtam arra gondolni, hogy valamit valaha még fogok enni... mint a farkas a kövekkel a gyomrában, na, ez olyan lehetett. tatárbifsztek, mi? meg kacsamáj lilahagymával, mi? meg borjúborda füstölt tarjával, mi???

pénteken aztán egész nap gyógyultam kábé, szombaton vettünk a pasimnak szép nadrágot a következő kétszázas-körből (és egyben megindult a gyűjtés a netbukom aksijához, csak bátran dobjanak az üvegembe kétszázast, csak bátran!), meg beteglátogattunk, meg voltunk h-val naplementét nézni,

és teraszon ment az ücsörgés, tavasz van, többször nem mondom. (nagyon szép volt mellesleg).

a fényfestésre és a nappali szülinapra nem mentem el, helyette megcsináltam a narancsos-fokhagymás céklasalátát (by tifi), hát, gyerekek... 

vasárnap henyéltünk egymással diszkréten több órát, voltunk a hegyen szaunázni, aztán négytől éjfélig lenyomtam egy siftet, pedig nem is volt munkaidő. trust-projektírás, érettségi-feladatsorok lektorálása és szerkesztése, közben agyalok a telepen folyamatosan,

ma abban lesz nagy ötletelés, várom már.

aktív napok, amiben néha elgurul a gyógyszer, de a pasim tök kedvesen mindig azonnal felveszi, és beteszi a számba. rendesgyerek. én meg odavagyok. érte is, meg a sok izgalom végett is, amiben mostanság vagyok.

nem emlékszem,

mikor, de biztos már vagy 10 éve volt, hogy találkoztam az éva nénivel. éppenséggel alig rémlik valami konkrétan, inkább csak érzések jutnak eszembe, meg tapasztalatok. azt hiszem, a nagyszüleimen kívül ő volt először olyan, hogy közelről nézegethettem, meg azt hiszem, meg is fogdostam az ezüstös fehér ritkás haját neki. hatalmas szemüvegén keresztül is sugárzott a melegbarna szeme, és mindig a tanításról meg a gyerekekről beszélt, de olyan szépen, hogy több órát is lehetett egyfolytában hallgatni.

egy buszmegállóban barátkoztunk össze, szerintem a zsolnay környékén. meleg volt és forróság, cipelt valami szatyrokat a négy kilójával, és megszédült, vagy ilyesmi. hazakísértem öregkertvárosba, aztán még többször meglátogattam, annyira jó volt vele lenni.

csak sajnos hamarjában elköltözött a fiához úgy 20 kilóméterre, és talán egyszer beszéltük végül telefonon. akkor jól volt. pár délután pakoltam vele könyveket - gyakorlatilag az egész lakása könyv volt, azt kellett összecsomagolni - és akkor azokról is beszélt nem kevésbé szépen, mint a gyermekekről. kaptam én is tőle nagy szatyorral, főleg klasszikusokat, főleg olcsókönyvtárosat, de pont azért is szerettem.
az előbb láttam egy videóban egy másik évanénit, szerintem arról jutott ez most eszembe. (és nem olyan jó, hogy linkeljem).

csináltam

tegnap egy nemhivatali napot, így napsütésben, mosolyogva végiglátogattam tökszabadságban a kínosabb elmaradásokat, és az jó.

(jó, hogy szeretem az összes könyvelőmet, akivel dolgozom...).

igyekeztem pozitív gondolatokkal teremteni, úgy délután négyig ment is, de aztán rám nehezedett a cselekvésképtelenség (a fiúé is), és a szokásos műsor alakult ki: minden más csinálása (borsóleves, elpakol, elmosogat, de aztán süti kéne, bolt, sütés, jó, de akkor vacsora, életem első rizottója, de gombás...) este 10-ig, akkor meg nyervogás és egyéb rossz gondolatok.

nem mindig sikerül a 6x60 perc aktívság, az az igazság. 

szóval ma jobban kell csinálni.

ps.: elindult a böjttéma (ma azért torkosozunk!). levágattam a hajam. voltam a pszichológusnál, nagyon inspiráló beszélgetés volt. erősebb vagyok, magabiztosabb és nyugodtabb mostanság. helóanta, hiányoztál.

a héten már

tavasz van tisztára. végül is mindenkinek ezt ígértem az elmúlt két hétben, szóval nem nagyon volt más választás... reggel úgy ébredek, hogy a matracról kilátok a havas udvarra, amelyet agyonsütöget a napocska. szépség, szerelem...próbálok csak jelen lenni, és csak a jelenben lenni. jól megy. ideiglenesen nem is akarok többet. a felhőket elsimogatja a homlokomról a fiú, akivel szeretek együtt aludni. 

és igen, egy kicsit olyan, mintha szaladtam volna egy erős, egy éves kanyart. elkezdtem félni valamitől, szorongani, elveszíteni magunkat, feszítettem sokat ellenállásban, és megteremtettem a rettegemtárgyat (kapcsolatképtelenség) a gondolataimmal. tudtam, hogy ez lesz, és mégsem nem tudtam megállítani. úgy érzem egyébként, hogy körbeértem, de ez mondjuk mindig változhat... mindenesetre jó most egy kis nyugalom.

vágyásom volt

tökátlag hétvégére, és meg is kaptam. szerintem senki nem sikongatott ennyit mostanában örömiben, hogy végre pakulhat/főzhet/moshat/takaríthat/süthet.

és itt volt t., 7 hónappal azután, hogy elhagyott bennünket és a csapot meg a papot... szép csöndesen volt távol, és most békével jött vissza. vele szívesen mentem karonfogva kantába korsi-szülinapozni, ahol a terv az volt, hogy szeretetben fogok kellemesen bepálinkázni, de végül csak a szeretetben-kakaózás valósut csak meg, nem tudok én már rendesen inni (hálistennek).

szombaton családoltunk, este meg kence-gyártáson voltam - készítettem körömvirág-krémet, meg ajakápolót, meg sajtoltunk hidegen kecskesajtos szappant (4 hét múlva lesz használható),

vasárnap meg vasárnap végre - ölelkezés, kávézás közösen t-vel, aztán összepakolás, ki a kertesbe, ott házimunkák és fahéjas süti, bakonyi és ölelkezés reggelig.

jóhétvége, jóenergiák,

szívem szerint nem engedtem volna vissza t-t, vele és filókával együtt visszatért a jobbik énem, ami

majd egy évig kujtorgott a semmi közepén,

de mostmár itt van velünk, érzem.

nyavaj

végül még hálás lehetek, hogy mindig van, akinek nagyobb a nyavajahegye, és szét kell azt talicskázni, elsimítani a földön, elgereblyézni, mittudomén - a kétkezi munka engem mindig megnyugtat, és hasznosabbnak is érzem magam rögtön.

persze jó lenne valahol nekem is elnyavajogni magam, lehet, megint egyszer-kétszer megengedem majd itt, faszkivan a sehollakással, a nemelegetalvással, a sokhüjeszabállyal, amikkel túlélek.
mindjárt szerda, az mondjuk vigasztal.

meg nézzél ozoraofisölt, biztosan szép, én még csak hallgatom munka közben, látni nem láttam.

igazából küzdök

az elemekkel, de nem vagyok esélytelen. például 1-2 hete végigolvastam direkt egy cikket, ami a női vezetőknek szól, hogy télen hogyanis kell vezetni, azt hittem, ezt majd jól elmagyarázzák,

de persze kurvára nem, szóval neked nem kell végigolvasnod.

a lényeg, h legyen nálad szűk kabátka és szexi magassarkú csizma, és termosz, és vodka, és elég üzemanyag, és bikakábel, és hólapát, és jégoldó spray és akkor minden fasza lesz, ha meg félsz, ne ülj autóba, helló.

amúgy egy dolgot azért tudtam használni - ez az elakadsz a hóban, pörgeted mint állat, hintára sem mozdulsz - és igazából tök menő, hogy a lábtörlőd a kerék alá. tudom, egyszerű, de nekem nem jutott magamtól még ez eszembe, viszont így, hogy olvastam, hát kábé minden nap legalább egyszer kell alkalmazni, és segít, és tök jó... hogy nem kell imádkoznom magassarkú csizmában fasziknak, h segítsél, mert így szépen meg tudom oldani. elegánsan, nőiesen, érted.
mellesleg szerelmes vagyok tisztára, sóvárgok és elfogyok, még az is van.

korizni

végülis nagyon jó volt - kaptam magam mellé 3 fasza csávót, átcsúsztunk a mecseken a zuhogó hóban, aztán megtaláltuk a tavat is a nagy fehérség alatt, nyalni pedig csak egyszer sikerült, azt sem a jégen... utána bejártuk tolnát-baranyát kettővel, láttunk nagy árokbaesést filmszerű kivitelben, majd mikor már mindenki azt hitte, vége az izgalmaknak, a ház előtt beletolattam az árokba, mert miért is ne.

a szánkóprojekt betegség miatt elmaradt.

azóta betegápolok főleg, esetleg pályázatokat írok.

ma úgy döntöttem, jó napom lesz - a reggeli kávé mellé tekertem egy jó cigit, aztán sétáltunk egyet a napsütésben, magamba bolondítottam a bélyegzőkészítő bácsit hobbiból, és még egyébként is van egy csomó dolgom.

megvan

a külső nézőpont végre. úgyhogy most nézegetem gyíkrafogyott testemet, a szobában tapintható hideget, meg a semmit körülöttem. nyugalom, béke, szomor, heló.

írtam anyámnak emailt. végigolvastam a gyász fokozatait és önreflektálok.
holnap korcsolyázok, holnapután szánkózok.
elképesztő az életem.

igazából sütött

a nap a felhők mögül, bár elég erőtlenül

(mondjuk -10 fokban én is elég erőtlen vagyok),

és azt mondja a mártika, sírjak csak.

eddig alig sírtam, pedig az jó. olyan, mint a tűz - letisztít, megszünteti a görcsöket, elvágja, porlaszt, helló.

mondom neki, elmúlik.

azt mondja, hogy nem mindegy, mikor.

mondom nem, az nem mindegy. bár teljesen mindegy mégis. elmúlik.

az a lényeg,

a jó is, meg a rossz is.

ha meg fiúügy, szarjak rá, mondja a mártika. nem érdemli meg, férfi.

mondom, attól még megérdemli. nő is, férfi is. mindenki megérdemli.

kicsit elakadunk, de azt mondja, igazam van.

ebben maradunk, meg abban, hogy elmúlik. 

és akkor

az elvárásoknak megfelelően - há elvárása ez épp - jöjjenek a vicces posztok pszichó-körben.

egyrészt az egy szép pillanat volt, amikor v. kollegám a reggeli napsütésben felemlegette egyetlen, de annál szürreálisabb találkozását vona gáborral, de ezt most nem mesélem el...

másrészt későbben az is téma volt, h mik azok a dolgok, amiket már késő elkezdeni/nem érdemes már, tudod. például informatikusnak menni 33 évesen, meg ilyenek.

akkor azt mondta v., keressek magam mellé egy clyde-ot, és legyek bonnie.

mondtam, hogy jó, csak előtte elmegyek az ideggondozóba, mer időpontom van.

v. azt mondta, rendben, menj csak, itt várlak majd...

meséli

a misi, hogy régen, a kommunizmusban százak söprögettek ilyenkor, mostmeg nézdmegbazmeg, biztos nincs pénz...

nem tudom, szerintem szép így a város, mindenki elbújik valahova, aligember, aligautó. be tudnék én is zárkózni valahova valakivel. ha már így kérditek.

a haj

a fontos. nem az ész.

hatalmas

adrenalinfröccs tökig érő hóban leevezni a hegyről kocsival. aztán felugrani a város másik végibe. esküszöm, elfáradtam a sok izgalomban. látszólag nyugalomban vezettem,

és nyugalmi állapotban van a szívem is.

erről jut eszembe a csajom, aki ma valahány éves, és igen hálásan szoktam megköszönni a létét gyakran.  

a legjobb csajom evör. éltessék az égiek tovább, nagy jóban.

a fiú,

akivel,
na ő ma debütált a szemlén, mint opera_tőr.
nem vagyok ott,
ahogyan a munkáiban sem sosem,
ahogyan most egyébként sem.

a fiú, akivel szeretek együtt aludni,
most dönt,
vagy holnap,
vagy jövő héten,
vagy jövő évben,
részemről várom,
mit,
mert amiben most, azt már máskor is,
de ami vele még eljöhet,
azt mással még sosem.
ilyenek vannak most. nyugalommal teliek a percek.
túlélni már túléltünk ilyeneket.
de azt még
sosem.

kis hagyaték...

A köves cementlapra rakta anyám először a nászajándékot. Egyet a fürdőszoba aljába – ez volt tán a kisebb, rózsaszínes -, egyet a konyha bejárata elé, kicsikét szintén, csak a narancsosat; a nagyot meg beterítette a család központi helyére, az ebédlőbe. Közvetlenül a padkás cserépkályha elé. Négy voltam akkor, vagy kevesebb. Szőke kislány, szép.

Későbben vörösre mázolt betonpadlóra került a szépség, egy garázsban berendezett konyha lett a helye. A helyiségben barátságtalan vastalpak közt ültek a falak, emlékeznek biztosan, préselt lemez, vagy olyasmi, mázolva fehérre. Ezzel volt megoldva a fürdő leválasztása, valamint a kamráé a konyha-étkezőből. A hatalmas szocialista-barna garázsajtó mellett meg előszobafal, tükörrel, műanyagból. Mondjuk volt rajta egy ülőpárna, biztos cipőhúzáshoz, na az mondjuk csodálatos volt. A keményretömött téglatesten cirádás madarak voltak szépen meghímezve, és virágok. Bordók például.

Aztán már a beépített szekrényben lettek elszállásolva a szőnyegek, mert a nagyházban már volt márványpadló és vettszőnyeg, oda már nem passzolt. A kék kádas minifürdőbe se. Meg a bézscsempés konyhába se, szóval fizetési nélküli szabira mentek az ajándokok. Voltam akkor talán hét is.

Legközelebb meg már tizennégy, ekkor vettem át a gondoskodást a szövetek felett. Kollégiumba költöztek velem – apám úgy mondta, veszprémi lány lettem. Aztán meg pécsi, a szőnyegek meg ott voltak mindegyik szobában, évről évre, szintről szintre, szobáról szobára, szívről szívre.(ezdeszar).

Mindegy is, ezután már úgyis az albérletek következtek, nem mondok sokat, vagy tizenegy. Szerelem is vagy három. Mindenhol ott volt, ahol én – mindent látott mindhárom szövet, amit én. Aztán tavaly húsvétkor a nagybátyám elmesélte, hogy akkor szőtte a szépségeket, mikor 2 héttel az esküvője után, valamikor a hetvenes években, elvált. Akkor beleszőtte minden fájdalmát, szerelmét, értetlenségét, dühét.

Nem tudom, végül hogyan s miért ezt adta anyámnak nászajándokba. De valahol szép ez, nagyon szép, és bátor is. Kicsit már szakadtak...

teljes megőrülés

van homeland-ügyben. reméljük, ma azért már reggel hat előtt is el fogok tudni aludni - lévén, hogy már csak két rész van vissza a szériából.

persze igazából nem emiatt nem alszom, de jobb erre fogni. olyan, mintha kicsit hasonlítanék önmagamra, vagy ilyesmi.

lászló ma megmutatta,

hogyan kell becsukni az ajtót. úgymond továbbképzést tartott.

oda lettem hivatva, meg minden.

miközben majdnem kiesett a szívem a helyéről, és kétségbeesetten kajtattam egy darab kávé után, hogy kapjak végre levegőt, hogy nem aludtam egész éjjel, na ekkor lettem kihívva a műhelybe.

a lászló szerintem amúgy mindig vagdosik szalagvékony szetteket a ruhákból fel. mást még nem láttam csinálni, de szerintem amúgy szereti a munkáját.

tavaly még úgy hívott, szépszerelmes lány.

máma meg megmutatta, mint a hüjegyerekeknek, hogyan kell becsukni az ajtót.

kell még gyakorolnom, mert nem megy hibátlanul, az is igaz.

mindig,

mikor az anyám hosszasan értekezik a sikertelen életemről, meg arról, hogy mit is kéne inkább csinálnom olthatatlan vágyat érzek, hogy magamba öntsek egy üveg bort. 

rendszerint ilyenkor szakítani is szoktam. most is.

hogy énnekem ebből mennyire kurvára elegem van. és mindenki másnak is, úgy érzem.
(jaja, tudom, h nem így kell. és nem is őt hibáztatom, vagy ilyenek.)

őszi gyerek

lesz - sértődékeny, túlérzékeny, döntésképtelen. pont, mint a nagynénje.

születésnap alkalmából

kissé másnaposan piskótát sütöttem meggyel, kicsit felemás lett. (gondolom lejt a sütő. vagy nem simítgattam vízszintesre, mittomén. az íze jóvót.) aztán vettünk virágot, rózsaszínt, szépet és útra keltünk. a kisvárosban kerestünk még húst, aztán megérkeztünk, mint meglepetés.

későbben lett vacsora, ettünk szépen, hármasban. a hús is jó lett, meg a krumpli is. nem kicsit izgultam - 89 éves tapasztalat mellett volt miért. (nemvolt.)

nagyon boldog volt nekünk. mi is neki. ez még csütörtökön történt.

közel kettő

hónap kellett ahhoz, hogy a máriagyűdön összeszedett új foglalkoztatómra úgy tudjak nézni, ahogy azt megérdemli. eleinte tudtam nagyon sajnálni a 67 éves bácsit, aki szegíny kitaszítva van gyermekei által, meg meghalt a felesége, meg egyedül mossa a gatyáit, meg a hollóházi porcelánjai ott állnak a nyakán,

de egy-két kifejezetten gerinctelen megjegyzéséből és sémájából arra következtetek, hogy nem annyira jófej és hogy nem annyira akarok neki hosszabb távon adminisztrálgatni. (az csak a hab a torkán, hogy ajánlatokat is teszeget, míg dolgozok neki vígan, hogyakurvaannya).

szóval végiggondolás van, meg pénzügyi tervezés van, hogy tudjak válaszolni olyan kérdésekre, hogy akkor én most micsinálok itt és miért?! azér.

(innejd)

repülni

voltam a hétvégén. siklottam a gyökerek közt, némelyikbe bele is akadtam néhány órára. a karom és a bokám szorításnyomokkal teli. 

ezeken kívül tökéletesítettem a holdlámpa-elképzeléseimet.

elkezdtem kettő mesét fejben - a szőnyegről, meg a barlangos kislányról.

termékeny napok. alig szorongok. 

továbbá

bíróságon is voltam ügyes, és olyan süteményt sütöttem, hogy na.

most jó.

olyan 150

kilóval lettem tegnap könnyebb... valami döntés született... este kb. ötször kérdeztem meg a fiúmat, hogy de ugye mostmár vége? mostmár vége, ugye?

ahogy így visszagondolok, 2010 augusztusában éreztem azt először, hogy most kéne abbahagyni, elfutni, elszaladni, de akkor még tartottam magam a vállalt kötelezettségekhez. aztán azok is teljesültek - nem volt már kényszer, csak a tisztes befejezésre vártam. szintén, bazmeg, majdnem egy évig... újabb és újabb határidők, amiket nem tartottam be, mert nem voltam rá képes. nem voltam elég önző.

az utolsó 3 hónapban meg már csak azon szorongtam, hogy de mikor, mikor mondhatom már oda, hogy nemááár, elég, nekem ez nem jó!

és még most sem tudtam személyesen odamondani, de legalább leírtam. a többiek pedig átgondolták. és akkor most tényleg vége ennek.

olyan 150 kilóval lettem könnyebb. és nem érdekel, hogy ezek után még mit kell elintézni és mennyit. csináljuk, amíg kell, csak le legyen zárva rendesen minden. az a fontos.

és az, hogy a jókat meg tudjam őrizni belőle. mert azt is kaptam, nem keveset. ang-ot például, meg az egész retek-ügyet... a fiút, akivel szeretek együtt aludni... barátot, mosolyt, ismerőst rengeteget. tapasztalatot, tudást, kitartást, ölelést - ezer és ezer jó van most, ami eszembe jut, és hálás vagyok érte.

és ha az ember hálás, akkor boldog is. hónapok óta nem volt ilyen könnyű a szívem, hónapok óta nem tudtam ilyen nyíltan hálásnak lenni, örülni.

és a szeretet is megmarad majd, tudom. idővel minden szakítás után helyreállnak a dolgok, és megőrizve marad minden, ami fontos. hát ennyi. asszem, most örömömben fogok bőgni.

mindig fura

visszatérni valami olyan helyre, ami rég a mindennapod volt. most épp a céh-be vagyok visszahívva helyettesíteni (alapból kitépem a hajam a felelősségtől meg az idegtől, de próbálok normálisan viselkedni, ofkorsz.), cigizés közben nézem a szembeházat, ahogy rég, és én már nem vagyok az a nő, már nincsenek bennem azok az érzések, mások vannak a szívemben, az eszemben. nosztalgiázok, persze, és közben gyűjtöm magamnak a megerősítéseket - a döntések gyakorlatilag végül mind helyesnek bizonyultak. úgyse jó megbánni utólag semmit. hálistennek nem is kell.
most tudok megint örülni a tapasztaltnak, az éveknek. és tudok örülni annak, hogy örülök. csak ennyi.

valahonnan

mindenképpen megkapod a napi egy ölelést. csak figyeld meg.

leszedtem

a címsorból az akasztott emberes lámpát, mert a csajom szirénázott végette. pedig szerintem jó. valahol, érted...

azért iderakom, hogy örüljek neki máskor.

mondjuk az örülésről akartam írni, hogy az milyen jó, mikor legalább 5 kedves, örömködő arccal találkozol... de közbejött a fiú, akivel szeretek együtt aludni, hogy igazíccsuk már be a nadrágját letevéshez, mert gyűrődős az anyag, és trottyosodik.

úgyhogy hagyjuk is a szeretetet. jóéjszakát nekünk.

évkezdés

nos, közeledik a 10-e, ez az én esetemben a hivatalos évkezdést is jelöli. (azaz idén is csak lézengtem meg nyaralgattam eddig, esetleg bőgtem)

próbálom felvenni a fonalat, és nyilvános helyen egészen meg tudom emberelni magam abból a szempontból, hogy ne lássa mindenki

- mennyire kurvára érdektelen vagyok

- mennyire kurvára motiválatlan vagyok

- mennyire kurvára nincs kedvem semmihez és senkihez.

mindezek ellenére svarcvald jó volt, kollegina beszámolója itten.

hazafelé beugrottunk bécsbe is barátkozni, sétáltunk a schönbrunn parkjában, ettünk tengeri herkentyűket meg ilyenek.

itthon munka volt - a hétvégén főképp házi. azt hittem, ha végzek vele, legalább majd én örülök, de semmi erre utaló jelet nem tudtam felfedezni magamban, mikor tennap este 10-kor befejeztem a mosást/hűtőtakarítást/szekrénypakolást. lehet, h sima téli depresszióm van, vagy valami.

2011

hasonló kezdéssel készült egy oldal a 2012-es tervekről, de előbb zárjuk le tisztességgel az előzőt...

- szóval nem akartam leszokni a dohányzásról, nem is szoktam le. a spórolás miatt novemberben csavarósra, decemberben meg a töltősre álltam át. mivel mindegyiktől gyengén agyfaszt kapok, elképzelhető, hogy idén ez is elmarad, bár nem szeretnék nemcigizni, az az igazság.

- adósságrendezésből ügyes voltam: bement az első (nagy!) apeh részlet májusban, kifizettem a kocsi tartozásait, lett rajta műszaki, biztosítás, sőt, hosszú út előtt rutinellenőrzésen volt (épp, mint amikor még rendes voltam!) emellett egy értelmesebb kölcsönből megszüntettem a hitelkártyámat, arra okos koncepciót dolgoztam ki - mármint az értelmesebb kölcsönre - és van tervem arra, hogy a maradékot az idén hogyan rendezzem (ún. hitelkeret.) és vettünk gépet is.

- ebben a nehéz gazdasági helyzetben sikerült mindhárom állást megtartanom és rommá dolgozni magam. mivel túlbuzgó, tökéletességre törekvő fasz hozzáállásom van, novemberben gyűjtöttem mellé még egyet. ezt majd valahogy rendezni kell az idén. kicsit sok.

- terveztem, h év végéig rendezem a lakhatási-, a párkapcsolati- és a laboros dolgaimat. ezek nem sikerültek. egyrészt, mert nem csak rajtam múltak. másrészt azért, mert béna vagyok. év elején pótolni köll ezeket is.

- voltam berlinben, beleszerettem. a fiúba is, újra meg újra. lett vágyképem, hogy ott élnék szívesen, és nyáron lett még egy ilyen - kisszékely képében - ahol el tudom képzelni magam egy félköbméternyi gyerekkel... ezeknek örülök, nem szoktam merni vágyni ilyenekre.

- voltunk lipcsében is, dolgozni is, csináltam én is valamit a közösséggel. kicsit erre büszke vagyok.

- arra is büszke vagyok kicsit, hogy a nagy ofaprojektet tisztességgel befejeztem. nem kis volt feladat.

- amit meg elbasztam folyamatosan: türelmetlenség, nyugtalanság, aggódás, szorongás, irigység, bizonytalanság, féltékenység. ezekkel sok szomorúságot okoztam a családomnak is, meg a szerelmemnek is, hogy magamról ne is beszéljek.

- és a baleset is mostan vót, augusztusban - talán tényleg sokat tanultam az esetből, és nem csak az önutálat marad belőle...

- és az is jó, hogy eljöhettünk svarcvaldba. hogy gyűjtöttük a kéccázasokat ügyesen, és a végén meg sikerült, amit akartunk.

szóval ilyenek voltak tavaly. biztosan sok más is, de igazából nem érdemes ezen már agyalni - aminek meg kell maradnia belőle, az majd szépen megmarad. mosmá' nézzünk előre...