olyan 150

kilóval lettem tegnap könnyebb... valami döntés született... este kb. ötször kérdeztem meg a fiúmat, hogy de ugye mostmár vége? mostmár vége, ugye?

ahogy így visszagondolok, 2010 augusztusában éreztem azt először, hogy most kéne abbahagyni, elfutni, elszaladni, de akkor még tartottam magam a vállalt kötelezettségekhez. aztán azok is teljesültek - nem volt már kényszer, csak a tisztes befejezésre vártam. szintén, bazmeg, majdnem egy évig... újabb és újabb határidők, amiket nem tartottam be, mert nem voltam rá képes. nem voltam elég önző.

az utolsó 3 hónapban meg már csak azon szorongtam, hogy de mikor, mikor mondhatom már oda, hogy nemááár, elég, nekem ez nem jó!

és még most sem tudtam személyesen odamondani, de legalább leírtam. a többiek pedig átgondolták. és akkor most tényleg vége ennek.

olyan 150 kilóval lettem könnyebb. és nem érdekel, hogy ezek után még mit kell elintézni és mennyit. csináljuk, amíg kell, csak le legyen zárva rendesen minden. az a fontos.

és az, hogy a jókat meg tudjam őrizni belőle. mert azt is kaptam, nem keveset. ang-ot például, meg az egész retek-ügyet... a fiút, akivel szeretek együtt aludni... barátot, mosolyt, ismerőst rengeteget. tapasztalatot, tudást, kitartást, ölelést - ezer és ezer jó van most, ami eszembe jut, és hálás vagyok érte.

és ha az ember hálás, akkor boldog is. hónapok óta nem volt ilyen könnyű a szívem, hónapok óta nem tudtam ilyen nyíltan hálásnak lenni, örülni.

és a szeretet is megmarad majd, tudom. idővel minden szakítás után helyreállnak a dolgok, és megőrizve marad minden, ami fontos. hát ennyi. asszem, most örömömben fogok bőgni.