a héten

főképp agysejtrombolásban jeleskedtem - egy szerencséssütinek köszönhetően például egész éjjel remegtem és gyűlöltem magam egyszer, tegnap meg tibikénél volt a lecsókísérő fröccs és pálinka olyan kapós, hogy hajnali hatig kellett még után töltögetni. nem vagyok büszke magamra, nem azért mondom.
mintha édesanyám valamit érezne a sztoriból - ma reggel olyan nyolcódalas ímélt küldött, hogy mindegyik sor után legalább kétszer állt ketté a fülem. szegényem, semmit sem vesz/tud a világomról és teljesen értetlenül szemléli az életem borzasztós alakulását. pont nem kívánok most egy találkozást, de már lehetetlen tovább húzni a dolgot.
aztán még az is volt, hogy a májusi kaland hivatalosan is lezárult. az én gondolataimban ez már jóval korábban megtörtént, de úgy tűnik, annyira nem kommunikálok mostanában, hogy fel sem tűnt ennek a dolognak a hiánya. mosolyogtam szépen, nem szakadt meg a szívem, sőt. olyan van, hogy az emberek nem szeretnek egymásba, és ez még valahol jó is, legalábbis a mi esetünkben ez most szerencsés alakulás volt. kis hiúságom volt ebben, de az is elmúlt már rég.

mondjuk volt még pár óra a héten, amikor h-nál kicsit a régi érzések jöttek vissza, az meg nagyon jó volt. de asszem, ez az összes pozitívum mostanában.

egyszer például

már majdnem sütöttem kacsát életemben valamikor száz évvel ezelőtt, de aztán közbe jött az, hogy a gáz ereje vagy hatásfoka vagy fogalmam sincs mije végül nem ugyanaz baranya megyében, mint édesanyámnál, a balaton mellett, így rohadtul odaégett a cucc, amit hetek óta nevelgetett számunkra a nagyanyám...
szóval ennyi volt az előképzettség - szerencsére p. mamája, ha nem is túl gyakran, de azért süt kacsát néha napján (végül is egy ilyen kisebb kacsafarmon, ahol 20 és 60 ezer közt mozog az állatoknak a száma, csak előfordul ilyen, még a legjobb családban is).
és p. mamája valódi türelemmel nézte, ahogy a gyerekekkel bárdot ragadtunk és fejezgettük le az amúgy már élettelen, sőt megpucolt stuffot, és újra meg újra megmutatta, hol hasítsunk bele a combjába, hogy csinos és nagy legyen az. és szemrebbenés nélkül figyelte, hogy sörrel és/vagy mézzel locsingáljuk a pirítani valót, és egyáltalán nem mondta, hogy dehüjék vagytok gyerekek, ebből mi lesz, jézusom, én nem így szoktam, hanem mosolygott, és aztán evett belőle egy jót, majd megölelgetett bennünket, hogy finom volt!

meg az is jó volt ottan a téeszcséhez hasonlítható hatalmas farmon, hogy szombaton hajnalban hat óra felé felmásztunk egy jó magas szalmaizé legtetejére, addig p. különböző gépekkel kiszedte alólunk a talajt, és egészen artistás élményünk lett néhány pillanatra, majd ilyen emelős izével alánk tolt egy 300 kilós darabot, arra áttettük a székhelyünket, és mint valami véres kardot, körbehordozott minket a terepen. és a nap melegen sütött, a kacsák meg hangosan hápogtak, és kaptunk arra ígéretet, hogy józanabb pillanatunkban mi is vezethetjük ezeket a gépeket, amiket darázsderéknak vagy miegyébnek szólított a p., de én csak azt láttam igazából, hogy piros, van az elején egy ilyen villa és helló.
és délután tényleg én is vezettem az egyik gépet, az éjjelt pedig friss szénán/szalmán töltötte, aki nem a homokban, a tűz mellett aludt el. ilyenkor mindig csak az a bajom, hogy mire belejönnék a ritmusba, addigra hazafelé jövünk*, és másnap hétfő van megint.

*de mondjuk akkor meg jó inni egy kávét a miniben, meg jó a varázsúton száguldozni, meg még rosszul szópókerozni is jó tulajdonképpen egy kicsit.

nem lehet

egyenlet két végére helyezni a kettőt, még iksszel sem. csak lehet tudni a kettő bénaságát, szeretetét, alázatát, hazugságait, gyávaságait, kedvességeit, magányát. (...)
nézte a kettő a napfölkeltét akkor. más se' látta, csak ők.
húdetalálkozások.
és húúúúde másodpercek ezek a nap 24x60 percéhez képest. (...)
én kurvafáradt vagyok a magam részéről.

szülinap van

megint, egészen különlegesen gyönyörűen szomorúan az. (...)
2 napja t-vel beszélgettünk az Életről. előkerült ez a történet, amit most vagy elmesélek majd, vagy nem, nem találtam ki még... ültünk egymás mellett, kicsinyt pityeregtünk, aztán hallgattunk a mese után jó hosszan, jó mélyen, jó fájdalmasan... végül egymásra mosolyogtunk, és egyszerre néztünk fel a csillagos égre hálásan. mert ha van ennek a történetnek igazságos vége - nincs!!! - akkor azt oda bigyesztette a végére a tudjukki.
itthon még mindig fájogatott, és az egyik mesehőssel (sz) oda-oda írogattunk egymásnak. csak ilyen gondolokrádosakat... tegnap írtam egy sort sz-nek, megemlítve, hogy előző este hosszan meséltem a történetüket... visszaírta, hogy délelőtt ez járt az ő fejében is, és ő is elküldött egy üzenetet. és még hányan tesszük meg ugyanezt minden évben Azóta... mind, akik szeressük az ittmaradottakat, és hiányoljuk az angyalokká letteket... meséljük az ő gyönyörűen szomorú történetüket, és nincs és.
boldogot, Fijúk!

martina

újra táncol. ez jutott eszembe ma, mikor a tükörbe néztem a varázskertben... ilyen csíkos könyv volt gyermekkoromban, ilyen lányregény, tudod! most meg megolvastam az imént, miről szól - hát nem így emlékeztem... úgy emlékeztem - ahogy néztem magam a tükörben - h van vmi kiccsaj-sztori, tán balettozik, tán szerelmes és faszok a szülei... ebből született vmi béna lányregény, amit tizenikszévesen bekajáltam, mert bekajálnám amúgy most is. (...)
ja, nincs tanulság, nem azért mondtam, csak egyszerűen eszembe jutott martina, aki vmi baleset után újra, és mégis, és csakazértis, nekiállt melózni, meg hitt magában, meg olyan kontya lehetett, mi ma, nekem, a varázskertben, a tükörben.

nem szeretem

ezt a vinnyogó kiccsajt... de most itt a jobb idő (mondjuk második napja 30 fok alatt van!), és máris magamabbnál vagyok.
no, mostanában olyanok történtek, hogy megpróbáltam leegyszerűsíteni a dolgokat magam körül... például aljasan-e vagy nem, de több színtéren is jeleztem, hogy ennyi a kislány, nem több, nem kevesebb jelenleg; a kislánynak néha gondjai vannak - nem is kicsik -, a kislány néha szomorú, és csak bújásra vágyik meg melegségre, egyébre semmire. a kislány most nem hisz eget rengető szerelemben, bizalomban, családban és örök békében, a kislány most csak túléli a meleget és a káoszt, és megszorongat néha néhány kezet, ha van hozzá ereje. a kislány elfogadja, hogy a lélek néha retteg, fél, csalódik, fázik, egyedül marad - a kislány tulajdonképpen nagylány már, nem először él át ilyeneket.
és akkor a kislány szépen elvonult a fleismen dokijával a biztonságos ágyikójába, és kirettegte magát. megkukkantotta közben az efott-ot, nem lett boldogabb, aztán újra odanézett, de akkor sem lett szebb az a világ, hát elment a cirkuszba, és szerelembe esett tunéziai szépfiúk és cirkuszszínház tekintetében. a kislány most felemeli a fejét, a telefonját, és nekiáll küzdeni. hisz az élet szép, tenéked magyarázzam?

a világtörténelem

legszomorúbb reggelén kaptam még a jóistentől egy nagy pofont. kicsit nézegethetem még a köldököm, aztán nincs más megoldás, újra össze kell raknom magam. hogy megint legyen a szavam szó.
mivel se fiú, se legény a gáton, lila köd nem rabol el a teendők és az önvizsgálat mellől. szevasz kalandos nyár, most búcsúzom, és hivatalosan is elfogadom a szarnyár cimkét. másfél hónapig bíztam benned, de már nem hiszek neked!

blogulni pedig kell,

mondták, úgyhogy szedem össze magam. hogy mik is vannak:
olyanok például, hogy kettő este is voltam otthon, és el sem hinnék a kedves olvasók, mi mindent lehet tenni egész otthon-töltött estéken... lehet rendet pakkerolni, két zsák szemetet levinni, megtalálni közben a 2 éve eltűnt szemüveget (azt lehet aztán hordani, és azóta fejet fájatni - lehet, h megjavult a szemem? vagy még tovább romlott?!), ágyneműt cserélni és aztán meztéláb csattogni a tisztaságban. és lehet finom veresbort inni egy pohárkával, attól veszett fejfájást kapni és munka helyett 10 egész órát aludni. hiányzik ez, ez a lényeg, figyelni fogok, hogy többet csináljam. komolyan, ne hitetlenkedj!
meg olyan is van mostanában, hogy nincs nagyon jókedv, sőt, inkább sok a szomor - és most nem csak a saját nyomoraim miatt van ez, hanem másokon is szomorkodok. tudom, nem az én dolgom a világ baját magamra aggatni, de azért lelkesen csinálom - ehhez értek egyedül, úgy tűnik, nagyon.
gondolkodom sokat a saját káoszomon is - úgy látom, társas kapcsolatot fenntartani (értem ezalatt a szerelmes dolgokat) én most nem vagyok képes. érezni is félek, érteni is félek és azonnal megfeszülök bármilyen számonkérés/kérés következtében. közel van a január, most érzem ezt igazán, és hiába történt azóta sok dologban sok minden, változott meg egészen az életem, belül azért még mindig az a picinyke, remegős és bizonytalan leányka vagyok, akinek akkor a konyhapadlóla' lökték le, tudod.
most kb. ennyi. hétvégére javulást diagnosztizálok kedv-tekintetben - majd meglátjuk!

menekülés

volt megint. tudom, béna a szett... amikor ott voltam már, előjött a tavaszi érzés - vágod, hogy fölösleges, és nem is tisztességes, sem magaddal, sem a menekülős társaddal, sem a menekülés helyszínén megölelgetővel... hisz nem vagy ott igazán, csak kajtatod a meneküléses gondolataidat és kergetnek ők viszont, nem tudsz örülni, tiszta lélekkel, nyugodtan szívet kitárni. most még emiatt is bűntudatom van...
pedig jól indult - a balaton gyönyörű volt, a lányok kacagtak, felfedeztük a velencei tavat (kurvára húzzon oda mindenki, én nem tudtam, hogy ez ilyen szép és jó és közel budapesthez is nagyonis, menjetek azonnal oda!), és találkoztunk éjjel A Fiúkkal, és hát az Mindig Olyan, de Olyan Jó!
és amúgy szerbia is olyan jó, ennél kedvesebb és kulturáltabb (igen, ez az én számon esett ki!) fesztivált még sosem láttam, egyszerűen imádnivaló a löszfala, a kedves, szép, csinos kis emberei, árad a jókedv és a szeretet és a tisztelet a levegőben, és alázatot is éreztem, nem is keveset - persze nem a pájabejától meg a lajkófélixtől, mert belőlük ilyen nem jött - meg lángost is éreztem, meg gyöngyfülbevalókat, meg cigánytáncot, meg g. ölelő karjait. akarok még ezzel az asszonnyal sokszor és sokat együtt lenni, akarok megint projektet írni, és Vele megcsinálni, akarok megint érezni igazi szeretetet meg odaadást - nem ilyen kammert, amit én tolok mostmár mióta kurvanagy félelmemben és önvédelmemben. remélem, értesz - én lassan, nagyon lassan kezdem már magam. mármint érteni.
a lényeg, hogy menjetek velencei tóra, és balatonra, és dombos fesztre és hagyjátok otthon az agyatokat, mert úgy sokkal érdemesebb!!