O.Z.O.R.A

holnaptól. nagyon vártam, ez tartott életben az elmúlt 2 hétben, hogy akkor majd végre dejólesz szeretett emberek közt gondolkodni, agyalni, sétálni, tűz körül ücsörögni, tervezni, ölelkezni...

az élet nevű köcsög intézmény persze szeret mindent átrendezni. szeret még egy pofont odabaszni, és mégegyet, és mégegyet.

el kell mondanom, hogy jelenleg semmi jót nem gondolok erről az országról, ahol élek. és azt sem gondolom, h ez valaha megváltozik majd. konkrétan naponta ordítunk fel, hogy disszidálni kell, el innen menni, el...

aztán kussolva visszaülünk jáccódni a gép elé, és csináljuk tovább a szarlapátolást. amíg bírjuk. nem vicces ez, egyáltalán. sajnos.

másodszor fogom

megszegni a böjti fogadalmat az alkohollal kapcsolatban:

amikor az ida végül aludni tért a "női napozóba"*, szó nélkül koccintottunk házipálinkával, könnyek között egyet.

mosmeg' pár perce kapott a retek egy olyan levelet, ami úgy kezdődik, hogy tisztelt pályázó! örömmel értesítjük...

kicsit megváltozik az élet körülöttem, úgy tűnik. 

szóval akkor egészségünkre!

*női napozó az a szeglete a kertnek, ahová először süt minden reggel a nap. borostyánnal megfutott, öreg téglás kerítés áll mögötte... a pasim találta meg a helyét itt, hálás is leszek érte örök életemben, és egy kicsit még jobban szeretem. főleg az orgonafácska miatt, ami pár szál ibolyával együtt beköltözött a női napozóba szombaton.

a mennyország

kapuján, úgy sejtem, mindenféle hátszél nélkül húzott át ida, szent péter mélyen meghajolt bogár szemei előtt, és azonnal utat nyitott a kedves lelkének.

most békésen alszik, nagyon fáradt. aztán ha kiszuszogta az összes fájdalmát, már csak könnyeden piheg majd az örök napsütésben, lábai néha az égnek állnak; többet nem szekírozom a vad fetrengésért én sem cinikusan, mert már egyéb dolga sincs neki a mennyekben, mint hatalmas, füstölt szalonnáért ugrasztani az angyalokat, napozva heverni, és növeszteni a kicsi orgonafát a szeretetével, ami a teste földjén sarjad.

nem szeretek

úgy nekiülni, hogy beszámolok, mert annyi lenyomat marad ki közben, hogy dokumentarista szemléletű lesz bennem a közhangulat.
mástéma, hogy néha gondolkodom azon, milyen életet szeretnék élni, és valahogy úgy képzelem, ennek megfogalmazása fontos abban, hogy végül tényleg olyan életem legyen.
ezek mindenesetre olyan torokszorító pillanatok, amiket nem gyakran élek meg, pedig napi gyakorlatnak kellene lennie.

az ideális

hétfői nap úgy indul, hogy reggel hatkor kardot ragad a félcigány szembeszomszéd és azzal kergeti a füstölgő-ordibáló drogost/alkeszt, így van ez a mi utcánkban. és úgy folytatódik, h munkahely2-ből fél nyolckor felhívnak, hogy hol a monitor (nyilván nálam, haza kellett vinnem, mert nem volt net, amikor a szabadnapjaimon dolgozni akartam bent), úristen, betörtek, mondom, nem! aztán sírok egy kicsit a fürdőben, bevonszolom magam, és majdnem nekiállok a kurva hétnek, de

persze az ideális hétfőn továbbra sincs net, ezért reggel nyolckor elkezdek a téhómmal egyezkedni, ami pontosan háromnegyed 10-ig tart.

egy ideálisság az életem, egy köbméternyi totál tökéletesség. 

vergődök a saját partomon, mint halak, kivetve, komolyan mondom.

ha rendes nő lennék,

az én asztalomon illatolna most az a paprikás csirke,
nem (csak) a szomszédén,
gondoltam,
ahogy kihajoltam az ablakon a déli harangszóra levegőt venni.
jó fűszerezésű uborkasaláta lenne mellé, tejföllel.
meg nokedli.
nem csak szagolgatnék itt,
morgom,
ha rendes nő lennék.

ha rendes nő lennék,
akkor nem poshadna egy műanyag dobozkában 3 hete az ablakban a sárgarépa krémleves se,
amit akkor nem is vennék többet a puspában,
mert úgyis én főzném frissiben,
ha akarnám, s
ha rendes nő lennék.

ha rendes nő lennék,
nem dohányoznék, nem szívnám a füvet,
a zoknik párosával ülnének a nett szekrényben
(csapatostul),
és fogorvoshoz is elmennék időben,
ha rendes nő lennék.

ha rendes nő lennék,
háromhavonta átrendezném a 4,5 négyzetmétert,
ahol élünk, illatos-színes rongyokba öltöztetném télen,
nyáron meg sötét leplek mögé bújnék,
ha úgy lenne kedvem,
a képeket máshova ültetném, a virágokat új helyre akasztanám,
hogy ne fulladjak bele az időtlenségbe és változatlanságba,
ami miatt néha nem hajolnék ki az ablakon
levegőt venni, mint most,
ha rendes nő lennék.

ha rendes nő lennék különben
az lenne a dolgom, hogy
rendes nő legyek,
nem költségvetések és számlák és csekkek,
meg a pénzkereset,
s akkor vágyakozva írnék arról
milyen lenne,
dejólenne,
ha nem rendes nő lennék.

nem

vagyok nagyon a toppon pár napja - a türelmem is jóval kevesebb, a szorongásom meg jóval több, mint az utóbbi hetekben. támaszkodni továbbra sem vagyok képes, pedig nagyon szeretnék.

a négynaposban ezek várhatók: költségvetés és szorongás ezzel kapcsolatban, elmaradások pótlása és szorongások ezekkel kapcsolatban, medvehagymázás idegenekkel és szorongás ezzel kapcsolatban illetve sándor-nap családilag, és az ezzel kapcsolatos dühök.

a szemét nap meg csak süt, melegít, olvaszt fel...

olyankor

maga is mindig kicsit megrémül, amikor észreveszi, hogy megint talpig feketébe öltözött. szorongani kezd és faggatózni, mi a baj, jaj, mi a baj?

olyankor is, mikor több hónap kerülés-sunyulás után az arcába nyomják, hogy nem mertek szólni/kérdezni. nem_mernek_szólni, hallod ezt? rémisztő.

olyankor aztán keresni kezdi az összefüggéseket a félelem, az arca, a fekete és a harag között. odakeveri még a pofavágások esetét is, meg a vasfüggönyt, amit állítólag elképesztő gyorsasággal tud emelni maga és a többiek közé.

aztán eszik egy somlóit. a szerelmesére gondol, az előbb adott neki is egy dobozzal. jószagú emlékek úsznak be a sütivel a térbe, ahová időt jár lopni  magától ilyentájt néha az összefüggések felfejtése végett.

fehér tulipánt

és pesztóstésztát kaptam nőnapra. (lányos zavar támadt bennem)

aztán voltunk hétvégézni a duna mellett - főképp gyerekeztem és fáztam, de jó volt nagyon kicsit elmenni, kicsit máshol lenni, kicsit másokkal gondolkodni.

amúgy meg sok a dolog, de egyelőre jól viselem.

edzem testem-lelkem rendszerest...

ezután

én már nem fogok könyörögni egy nőnek/barátnőnek/pótanyának/anyának/önkiszolgáló étterem üzletvezetőjének se', hogy csináljon nekem sóskát. ez az élet nagy ajándéka... mert sóskát csinálni pont olyan nehéz, mint sütni, ezt most már én is látom. azaz hogy semmiség. (arra majd azért oda kell figyelni, hogy ne rakjak bele annyi tejfölt és tejszínt, mert a menzás-fílinget akarom, így viszont annál jóval finomabb az étel...)

és az egyéb ügyekről, összefoglalóan: dolgozom sokat a telep-projekt előkészítésén, és nagyon jó újra szakmázni kicsit, és értelmes/cselekvőképes szervezetekkel együtt gondolkodni! (a politikusok nem tartoznak ide, attól szenvedek most is!) persze együtt jár ezzel a felelősség-para is, amit igyekszek mederben tartani - ez nem kis energia! nagyon sokat vívódom magamban is, és a konzorcium tagjaival is agyalunk rengeteget a helyes döntésekről - mihez van jogunk egyáltalán? meddig mehetünk el úgy, hogy a dolog ne másról szóljon, csakis azokról az emberekről, akik ott élnek? hogy minél több pénz jusson rájuk - persze ez is egy agyament dolog, mert kormánybarátunk azért ügyesen úgy írja ki a dolgokat, hogy alig maradjon valami arra, amire, viszont minél több menjen vissza a saját rendszerébe, kurvaannya! én még egészen elfogadó vagyok, mások naponta akarják borítani a bilit, és türelemmel kell őket ilyenkor a feladatra visszarántani... no mindegy, alapvetően inkább jó most ez az egész, mint rossz. legalábbis nekem. és néha egészen bele tudnám élni magam ebbe az egészbe (megint cigánygyerekezni napi száz órában, óóó...), de sajnos tudom, h nekem erre nem lesz időm/lehetőségem, én csak a feltételek megteremtésében tudok most részt venni.
mert a többi szervezetben is sok a feladat, és lesz megint ozora is, és, és, és. szóval sok, és ezek nem azok a dolgok, amiket félig lehet megbaszni. itt egészen kurvának kell menni, máshogy nem lehet.
na, most ezek mennek. irányok, tervek, feladatok vannak bőven,

én meg igyekszem mindenhol energiával és szeretettel jelen lenni. ettől pedig fáradok. de jó fáradtság ez, nemaz.

anyuéknál meg jó volt. karácsony óta nem láttak. féltem tőle, de végül hálistennek oktalannak bizonyult a para. fognak segíteni a nyári tervek megvalósításában, és ez nagy biztonságot ad; hogy lehet rájuk számítani!

... ti meg csak egyetek sóskát, sokat. szevasztok.

egészen fényben

úszott a konyha, szeretem a délutáni napsütését neki, egészen átmelegszik tőle a mindig-fázós derekam. és vagdostam össze a fehércsokit apró darabokra, és azon gondolkodtam, amin időről időre vitatkozunk egymással, szerettek, hogy akkor a változás-dolog mégis hogy van.

és ennél jóval szebb volt a gondolatmenet íve - egész régről fejtettem végig a magam példáját is, aztán még másokét is, és végül világosan bizonyítást nyert, hogy az emberek igenis változnak. ahogyan az is, hogy a változás csakis a saját jóakaratunkban gyökerezhet, másképp értelmetlen és hasztalan.
azért az emberiség sorsának alakulása szempontjából ez a tény bennem a remény-vonalat táplálja meg igazán, és ezért hálás vagyok most. hogynemondjam boldog.

az akadályversenyekről...

szóval valamiért úgy emlékeztem, hogy ezek az alkalmak szeptember végén voltak, mikor kivonultunk a kiserdőbe egész iskolailag, menetlevéllel, kolbászos szendviccsel, és talán még paprikáskrumpli is volt ilyenkor, bográcsban, és voltak csapatok, meg állomások, meg kellett indulót írni, meg hüje dalokat énekelni, és pecsétet gyűjteni, és kötelet húzni és mászni, és te is tudod, miről beszélek. akadályverseny, ez volt amúgy a neve. (és most már azt is tudom, h ez nem a madarak és fák napja, mert az május harmadik vasárnapja kábé, hanem a fegyveres erők napja alkalmából rendezett förmedvény, bár legalább nem kellett aznap tanulni, ja.) mindezt csak azért mondom el, mert tegnap végre sikerült a munka- és lakáskörülményeimet ebben az egy szóban megjeleníteni - akadályverseny - és ez mindig egy fontos pont az én életemben, hogy meg tudjam nevezni vagy képet tudjak rendelni az aktuális állapotokhoz. érted.