kérem

kapcsolja ki az érzéseit, a gondolatait, a tüsszögéseit és egyéb fájásait -- ez nem az a vasárnap, amikor könnyed séta keretében teca mamánál lehet ebédölgetni, és nincs egyéb dolga az embernek, mint a szépségeken és rútságokon való meditálgatás...
faszomki. főleg ilyenkor szeretnék egy kicsit normálisabb lenni.

megittam

az este két kisunikumot. feszkós volt a helyzet, ettől függetlenül magamtól eszembe se jutott volna, hogy ilyet tegyek. de d. ivott, hát én is. talán azért, hogy tudjuk azt mondani, egymásnak egészségedre -- hogy tudjuk azt mondani, egészségetekre! (nincs ezzel baj. nem bánom. nincs jelentősége. mármint az unikumnak.)
ahogy ennek a megbeszélésnek is csak ott van jelentősége, hogy kaptunk egy estét kimondani, ami hazug, és megmondani egymásnak, ami igaz. persze ha nem mondjuk ki most, akkor sincs semmi már -- az elmúlt hónapokban másról sem szólt az életem számos emberi kapcsolatomban, mint az elhallgatásról, a fillentésről, a hazugságról, a sunnyogásról. és minél több ilyen helyzet teremtődött, annál kevesebbet fénylett a szemem, és annál több lett bennem a szomorúság.
vége van.
most nincs szomorúságom. most fosok az átruházott felelősségtől (megnyertem a csávót, vihetem - ezt is jól értsd, kérlek); fosok, hogy a jó kis alapjainkat ne basszuk szét majd újabb ilyen körökkel. tudom, hogy most van itt az ideje. azt is tudom, hogy ha rajtam múlt volna, sokkal hamarabb és drasztikusabban történik minden -- igen, az igazság odamondása egy ilyen szitu. de nem rajtam múlt. mert nem csak rólam szólt a történet. vagy nem is rólam szólt. vagy rólam nem is szólt. mindegyis. ennyi türelmet, ennyi várakozást kellett most begyakorolnom, hogy múlt pénteken szavak nélkül, tegnap pedig a szavakkal együtt is odaadjam az igazamat. nem akarom a felelősségemet átruházni/átadni/megosztani. mert az az enyém. ahogy az összes felhalmozott bűntudatom is -- hogy végül, akkor, mégis magamat szerettem jobban, és nem őt, nem őket.
megnyugtató érzés, hogy amit egyszer elbasztál, azt újra elbaszhatod, és újra, és újra. de sokkal megnyugtatóbb, hogy van remény arra, hogy egyszercsak már nem baszod el... ez sem rajtam múlt, talán ez bánt a legjobban. amúgy nem bántott engem tegnap senki sem. csak én tudtam azt is - bántani magam.
...
örülök, hogy ilyen értelemben ennek a szakasznak most vége. örülök, hogy a szeretet megint győzött minden egyéb felett. örülök, hogy a mi szépséges anya-gyerek-barát-nő kapcsolatunkban ezzel a másik kisleánnyal meg tudjuk mutatni magunknak meg a világnak, hogy lehet ezt szépen is, megértéssel és elfogadással is csinálni.
azt hiszem, egyelőre meg vagyok ettől szeppenve.
annyira, hogy haza is menekültem volna szívem szerint a sötét éjszakában, hogy egyedül maradhassak végre a fáradtságommal, a szorongásaimmal meg az örömömmel is. de nem mentem haza; és nem azért mentem végül hozzá haza, hogy megölelgessem és megnyugtassam: minden rendben van. és nem is azért, mert az ölelésére sóvárogva vágytam már napok óta. nem azért. csak magam miatt mentem oda, vállaltam be a gyerekes félelmeimet, tettem oda az asztalra, hogy tulajdonképpen nem vagyok jól, elfáradtam, és fosok a rámrakott felelősségtől meg tehertől. mert lehet, hogy még ilyet sem csináltam eddig.
na, ezért is szép volt ez a tegnap éjjel még.

meglepetések

tömegével szolgált ez a pár nap - csak hogy ne maradjunk le a krónikával, sorolom is őket meg egyéb dolgaimat:
az például eléggé meglepett, hogy a 4/4-es ellenőrzésre nem kapkodva, nem kialvatlanul és nem felkészületlenül érkeztem - ilyenkor mégjobban odabasz, ha bántanak, remélem, átérzed a dolgot; hogy tulképpen ami erődből kitelt, azt szépen és jól, és igazán nem te tehetsz arról, hogy a pénzügyi vezetőd egy seggfej, és fogggalma sincs a világról. most meglepetésből 1-től 4-ig beszámolok újra, meg még egy halom fölösleges papírgyártás is történik és kedden jön az új randi. ja. erről szól majd 3 napom s éjjelem, nem másról. ez lett a rosszmeglepi.
a jó meg mondjuk legyen az egynek, hogy voltam kirándulásban vasárnap, és mohácsra is mentünk dunapartra mínuszokban mosolyogva sétafikálni meg ölelkezni. és aztán elég nehéz volt itthagyni a szitut, szerencsére a zsebébe' rejtettem magam, s ő az én táskámba, és talán még pompom is elhinné, hogy ez segít, mikor a félórányi sóvárgás és hiányzás is sok, akkor több napon át majd ez biztos segít... hóóógyne segítene - szívem szerint döntöttem volna fel ma a vasútállomáson autómmal együtt a fiút, akivel mostanában újra alszom örömömben, hogy végre megint ölelkezhetünk rílbe is, nem csak így asztrálisan, üzenetben meg telefonban meg zsebileg meg érted már, mit akarok itt mondani, csak vigyázok, nehogy idecsöppenjek a vadromantikában. komolyabban szólva mégiscsak az van, hogy a márványstukkós istennyilával együtt odaadni a szívemet nem botorság, hanem bátorságos húzás volt, ha elsőre nem is tűnt annak. egyszó megszáz, örülés van, szeretet van meg szerelem van, és akkor a többi gond már nem is tud életemre törni, akármennyire is szeretne (mellesleg ma este van még egy nagyon nehéz kör ezzel kapcsolatban).

budapesten most meg olyan volt kicsit, mint kettő hónapja, hogy ott is vagyok, meg nem is - mikor ott, akkor azért volt jó, mikor meg messze ment a lelkem, akkor meg azért. voltunk újnézőzni műcsarnokban és ároktőn (fotókat meg minden egyéb infót itten meg itten keresgéljenek), szomolyára ma viszont már nem jutottam le, pedig azt vártam volna a legjobban. macskáztam, csajoztam, autókáztunk szakadó hóban-gyönyörűségben, találtam megint baráti megértést-megnyugvást, gyakoroltam türelmemet is. szóval az is jó volt. meg jó volt nagyon sz-el is találkozni -- a magánéleti híreimet mély csalódottsággal, majd megbocsátó és igaz örömmel fogadta. és valahogy kábé abban a pillanatban döntöttem el, hogy akkor most ez így jó lesz és felvállalós és igazi, mikor az este alakulásával kapcsolatban is dönteni kellett; ettől pedig az egész találkozás még sokkal szebb volt, mint amit egyáltalán elképzeltem. sz. mindig az a csávó lesz nekem, akivel a legkiegyensúlyozottabb ügyem van evör. (persze ennek is voltak előzményei, de már sima a dolog régen, és az is lesz a világ végezetéig.) hogy ezt meg mosolyogva-ölelkezve meg is tudjuk beszélni, na az meg az ajándék..
szóval eredményes-veszteséges, szeretetes-nehéz pár nap volt ez, de eléggé hálás vagyok érte.

mondom, gyerekek,

ilyenkor azért hideg a biciGli sapka s kesztyű nélkül depláne, lábtyűje szerencsemelege csak emberlánynak. és a kakaó meg a narancsos-csokis máffinka, és derűs-kedűs csacsogópartnerek félpercre, mert aztán rohanás nagylányért és áttelepítés a következő barátnőhöz/családhoz (lennék most kamaszlány, esküszöm), közben nagyfiúcsekk, lejelentés, félórányi macskaetetés közben akkormár felmosok, közben fontosokkal napimiúság, mindenki jól van, megvan. a bázison meg raklapnyi dosszié; éves könyvelési anyag, helló - szemezgetünk egyelőre, nem kis harc lesz. csak előtte mégegyszer (hogyaztán még sokszor) táncikájunk, füttyöngjünk a gyömbéres-vörösteás állapotban boldogan
-- a héten meg még nem aludtam többet napi öt óránál, mondjuk a négyes átlag is elég rossz. lehet álmonhalok, se kávé, se más stimuláció*, csak a tested meg a tánc, meg a másfél órányi energiafecsked, meg hogy végülis az élet még úgy is szép, hogy most meg kell szakadni megint még napokig, aztán majd alszunk, és közben meg milyenjó oda is gondolni... hja.



*egy tejeskávét eléggé meg tudnék inni. húsra meg alkoholra egyáltalán nem vágytam a héten, de a kávé, na arra azért tudok szelíden egy csatornán egész nap gondolni... mély, szeretetteli a kapcsolatunk, simán.

gyógyítgatom

a szívemet (na, nem feltétlenül cigányzenével), lelkemet, testemet, viszonyaimat mosolyteli békével, megértéssel. más nem segíthet ezekben az időkben. sokdolog. sokkimondás. sokhallgatás. soksimogatás szóval, tettel, cselekedettel. nagyfájások. nagyörömök. de még nem látod meghalni magad. nemrég születtél, hova sietnél, ugye...
események szintjén meg drámai szakadások körülöttem, bennünk visszatalálások magunkhoz, egymáshoz - szemlélgetjük egymás szemében a szépségeinket/rútságainkat, hogy marokba foghassuk azokat, meg a szíveinket. vattacukorég és gázpalack, hogy szállni lehessen. ja, ilyesmi. van még olyan, hogy ideálmodom a tutiba pelegrinát hegyi kis házikóba csinos mellé, mostmár annyira hiányzik talán, hogy ide teremteném, ha a gondolatom elég lenne ehhez. talán elég, percekre legalább. így teremget sugárzó ég, ölelgetés negyvennyolckilóméternyire is - már megint mennyire máshogy szeretem, mint tegnap vagy tegnapelőtt...
van éjjeli pingpong szakadó kacagással - forgózunk, zenélünk, füttyögünk, énekelünk cigikörben halkan. tudom, mi volt ott tegnap este: alázattal teli tisztelet. láttam, meg is tudtam volna fogni, ha akarom. húúde erősen szép este volt ez, ülök itt percek óta, s csak pörög-pörög, én meg örülök.
ha tudom jobban mondani, mondom majd.

ez a telihold

is elmúlt. mostanában minden hónap egy félévnyi történést, változást hoz -. néha már nem is tudom, ki az a lány, aki visszanéz rám egy-egy szemből. megint fordultunk 180 fokot. illetve 167-et.
meg a tél is visszajött. havaeső, ónoseső, pontegyfok. nem bánom. hófehérjanuár az végülis nemrossz nemde.

látod?

hát így tud sütni az ég. káprázat.
meg végülis azt is tudom, hogy nem kell mindent értenie az embernek... na jó, de hogy semmit, az normális?
és nem ez a holdsugárzás volt az egyetlen káprázat ma.
iszom is egy kakaót bánatomban, aztán elmeditálgatok a dolgokon.

a füstökkel

vannak problémáim, amúgy patentül megy a böjt, hurrá.
és ma több órán át megint olyan szituban voltam, amikor a világ legnagyobb hüje gondolatait is sorbarendezhettem, abból sem volt baj. szeretem az ilyen észnélküli állapotokat, persze egészen észnél van az ember olyankor, csak máshogyan. jó ez. főleg a tettyén jó ez.
rosszakkal meg nem gondolunk ma, majd holnap. józan belátás ez, nem halogatás, csak mondom. magamnak is.
írni meg az alakuló pestről akarok (nekem kérem vágyaim vannak ezzel kapcsolatban is), meg a költözésről, meg Az Alkotásról (labirint), de most nem élek, csak levitálgatok, szóval.

józan belátásból

az imént az tűztem ki célul, hogy 11-ig azért helyezkedjek el az ágyban, ami másfél méterre van tőlem, alvósban. mondjuk nehezítő körülmény a fogmosás a fürdőben (újabb hat méter), meg a pizsamaság... na, ennyire vagyok készen fizikailag, szellemileg, lelkileg és minden egyéb területen. megjegyzem a fáradtság "cselekvés" utáni, szóval nem rosszból vernyogok, csak mondom. hogy ezek az energetikai dolgok rendesen szétbasszák az embert. (elnézést, hangfestettem csak.) és hogy az őrület igazán csak holnap kezdődik:
böjt, illetve függőségek jobbra el (21 nap, miaz)
józan belátásom szerint csak - nem célom a megyét porig égetni majd behinteni sóval, ezért a teljes eltiltás szókapcsolatot én a józan belátásom címűre cseréltem, és kitűzve zászlajamra holnap nekiesek az ügynek, megfűszerezve egy kis annyimelóhogyrásemerekgondolnival, mellé egy kis napi 1,5 óra önmagamban... és ha még mindig lenne időm, van bánatom, elő tudom venni bármikor azt is kicsit. szóval így.

helló, érdekes napok, gyertek akkor.

sokat zúg

a füled? esetleg csengettyűz néha? - nos, kérlek, akkor te nem akarod meghallani, amit a belső hangod/környezeted mond. kis makacska.
na, ilyeneket is megtanultam ma többek közt - olyan gyógyullás lesz itt kérem szépen minden téren (fizikai, szellemi, lelki meg istennyila), hogy csak úgy nézel majd.
aztán emellett voltam ma mélységesen szomorú is hosszabb percekre. nem szokásom ennyire, azér' is jegyzem meg itt. vártam a szerelmemre (aki ugye nem az, csak nem halljuk, ugye...), miközben üzenetet írtam a szeretőmnek (ezt most jó értelemben értsd, azt' egyszer majd úgyis beszélek itt is erről). és közben eléggé utáltam magam, hogy képtelen vagyok megkötni a kompromisszumkáimat, pedig ha képes lennék, hejde sose lenne ilyen szomorú pillanatom. helyette mondjuk várhatnám haza az uramat a kocsmából (volt ilyen, nemaz, de mondjuk így masszívan 20 évig, érted...) idegbetegen, vagy ölelgethetném a csávómat fiúgyermekként keblemre, míg a hajunk el nem őszül, esetleg kornyadozhatnék valaki mellett kedvemre, míg ő minden héten más leányt/hobbit/életcélt/projektet szeret, veled meg jól elvan amúgymeg. itt elmúlt az utálat egyébként, de a szomorúság maradt még egy ideig, csak akkor már semmi bajom nem volt a nem megkötött kompromisszumaimmal...
különben meg el sem hiszed, hogy tegnap is, meg ma is pingpongozni voltunk, és azt kell mondjam, elég patent a cucc. jól leizzadsz, van jókedved-mosolyod, sok kölök, mozgás, érted. szerintem megyek még, kábé hüje lennék, ha nem.

egyfajta állapot

ez is, nem több, nem is kevesebb, mint az előző ciklus misztikus nővirága. csak más. ugyanúgy velőtrázóak az érzések és az érintések, csak máshol. csak máshogyan. van bennem békesség a nyugodt szemlélődésre - látom, ahogy botladozom, máskor sasszézom könnyedén és súlytalanul fel, fel a lépcsőn, fel az ég felé.
most ha lenézek - ahova pottyanhatok vissza - sem félek (voltam ott, ismerem az összes kis repedését a kőnek), csak tűnődöm olyankor inkább. ha meg fel, hát nem mondom, szédülök néha, de nem borzaszt a magasság sem. szépen süt fent az ég, és a felhők is elég kékek. biztonságosnak tűnik...
szóval ez meg ilyen állapot. a fizikai tünetek elég erősek - pucolódom kifelé, mindenféle értelemben. lesz költözés. lesz kísérlet egy találkozásra, önmagammal, de majd erről bővebben máskor.
megfogalmazatlan remény sok van bennem, és megfogalmazott tervek is, még ha nem is tulajdonítok neki(k) nagy jelentőséget. kinyílt megint egy kapu.
nem feltétlenül angyali tüneményekkel kell mostanság találkoznom.
(bár számos angyallal találkozom minden nap.)
gyorsan változnak itt meg a dolgok, kapaszkodni kell, azt hiszem. gyökerek.
meg karok.
ölelésre.

édes-keserű.

pécs. puna ni. ő.
ő. ó. hópelyhek. ablakon kibámulás. szorosan ölelés. arconsimogatás. szemében felolvadás. combon tenyerem. pihekönnyűszétszakadás. őőő.
nem olyan jó még a jóra visszagondolni végülis.

megyek is másragondolni.

berlinbe

végülis meg most megyek*. február eleje. 5 nap kötelesség és kötelezettség nélkül. kvázi pihenés. hogynemondjam nyaralás.
gondolom nem sejted és nem hallod azt a sikoltozó kis állatot, aki most itt ujjong bennem. szevaszka, berlinke, mindjárt jövök.

*a múltkor el sem kenődtem, mikor mondták, h kimaradok. tudtam, h hamarost úgyis megyek majd berlinbe, most mit akadjak ezen fönt. és tessék.

gyáva nyúlnak...

másfajta örömök

kezdődtek el ebben a pár napban (igazán építők és szépítők), hát előfordulhat ez mindenkivel... hogy mérlegre teszik, és ő könnyűnek találtatik. vagy hogy a jóasszony márványkeretes aranystukkós istennyilabársonyra helyezi ki szívét, adja mellé lelke melegét és szíve összes dobbanását, de a másik nem kéri ezt, köszöni szépen. nem akar a részed lenni. nem választ. (nem feltétlenül így van ez, csak így is megélem, nem kevésszer, s olyankor fáj.)

na, hát ilyen van. megy az élet tovább, a felszínen szépen összeillesztgeted a csillagszóróiddal másokét, mosolyogsz, örülsz annak a végtelen szeretetnek, ami körülvesz, amiben lebegni lehet.
mellette pedig nőiséged magad után húzva egy gatyamadzagon nekiállsz dolgozni. megy is. hiszen ehhez értesz. igazán.

olyan hűdesok

felismerésem meg kurvafontos gondolatom akad, hogy állandóan írni akarok kábé. mindazonáltal mélyen sajnálom a közeli ismerőseimet, akik napi 2-3 kis szösszenetet kényszerülnek végigszenvedni, amiket elektronikus levél formájában terjesztek. muszáj valakiknek mindig odaadnom őket. könnyebb lesz tőle az én lelkem.
biztos ide is többet írok, bocs.

az év első napján :nemröhög:

nyoma sem volt annak a tisztánlátásnak, amivel az előző estét zártam, tudod, a "sok a dolog" jelszóval... ébredéskor eleve a jelszó sem jutott eszembe, annyira begörcsöltem. gyorsan megszerveztem a napot fejben, hagytam magamnak egy kis nyugvási időt, hátha segít.
és ja. a zene segít. egy jó forró zuhany is segít. még egy mosogatás is segít. meg egy kis átgondolás tervek tekintetében/közben pakolás ruhazuhatag szempontjából. és egy kis visszabújás, álmodozás, sírdogálás a vágyak végett, s könnyű álomba'mosoly... pár perc csak, de jobb az ébredés, mint az első volt - kategóriákkal. közben ki is mostam, meg sétáltunk is, a nap pedig mehetett a szervezett úton, a körülményekhez képesti legnagyobb nyugalomban.
adok magamnak egy pirospontot, és tolok még egy órát melóval meg nancy sinatraval. az is szokott segíteni.
amúgy meg minden fasza - eszek végre, mosolygok is eleget, találkoztam a humoros felemmel is ma nem keveset, szóval nópara. minden jó.

megengedő

vagyok most - hagyom, ha szaggat, ha repked, meg ha nyugalomban lebegek a lelkemmel együtt magam is, azt is. megengedtem a teljes szabadságot - fújt a szellő 3 napig amerre jó energiák hívtak, ahol melegen öleltek. se kötöttség, se elvárás, csak ami a lehető legjobban esik... így is lehet elengedni, megérteni, szomorkodni.
elmondtam, amit akartam. döntöttem, amiben kellett. bár a környezeti káoszom óriási, mert arra nem maradt időm. hiszen aludni sem volt időm, sokat meg/átéltem, napnyugtát-napkeltét, kantikás-labos együttlétet, lánykaréjt, apai ölelést, barátnői féltést, sorolhatom tovább a fájdalmasan szomorúan szépen-levés elemeit, de úgyis érted.

holnap végre elkezdhetem a 2011-es évet. sok a dolog.

a mesének vége.

Nem tudom máshogyan ezt elmondani... szóval olyan volt ez, mint egy mese. (Igazából valamivel komolyabb volt a dolog, így műfajilag a novella kategóriát javaslom inkább, bár ez nem ide tartozó kérdés. Szóval a szebbség végett maradjunk a mese szónál.) Az elején még nem tudod, mi ez (azt se, hogy mese), de nem tűnik rossznak, szóval olvasod simán tovább, bármi is lehet belőle, mondod magadnak. A 22 oldalon elmélázol kicsit – már tudod, hogy tetszik a történet, bevillan, hogy ebből mindig baj van a végén, de olvasol tovább rendületlen, hiszen jó a szöveg. A negyvenes oldalakon azonban hirtelen igen felgyorsulnak az események; szinte remegve szaladsz a szemeddel az ötvenegyedik oldalon végig, ahol egyszer csak belefúródsz jézus-pózban a földbe, az égre nézel, suttogsz egy köszönömöt a jóistennek, és falod tovább azonnal a sorokat. Újra és újra. Betűnként. Hátulról előre. Aztán szótagolva. Ezek az oldalak kiszakítanak a valóságból, és csak te vagy, meg a történet. Szemgyönyörködtető. Könnyfakasztó. Csodálatos. Az 57 oldalon egyszerűen megszűnik minden és mindenki. A mese felrepült. Cikázik a napsütésben, eleven szárnyal, egyfolytában énekel... csak a 72 oldalon veszed észre, hogy olvasol, addig világodat sem tudod. Jómese, állapítod meg, és bátran visszamélyedsz a betűtengerbe, mellesleg csigás vonalakban lila ibolyafüzérekkel díszített betűk ezek, nem nehéz a visszazökkenés e világba. A 77 oldalon van egy paca, de a sztori továbbra is elég jól szárnyal-szalad-kacag, szóval fura is az a fél lap üresség, ami a 81 oldalon fogad. Mondjuk jelnek veszem ezt, ilyenkor szoktam abbahagyni a sorozataimat is, pár résszel a vége előtt, meg a könyveket is úgy a 90 százalékánál leteszem – most mi van? Nem bírom elviselni, ha vége van valaminek, ami kurvajó (a Feleségem történetét úgy hatszor olvastam, abból 3x nem olvastam el a végét. Khm.). De próbálok fejlődni, és nem mellesleg nagyon szeretem ezt a mesét; jó olvasni, és hátha nem halok bele a végén, és hátha jó a vége, végül is ez egy mese, bármi megtörténhet.

De 90 oldalra egy sor csúszik csak át, a többi része falfehér. A sor végén – amit nem értek különben, csak azt tudom, hogy valami rossz - van pont. Egyszer csak vége van a mesének.

Na, úgy kábé ez történt velem az elmúlt 90 napban. Eléggé nincs most kedvem olvasni (megírni sem, hiába ígértem meg). Vagy majd más műfajt kell keresni, vagy nem tudom. Mindenesetre ezt a mesét nem mostanában tudom a kezembe venni újra, pedig állítólag szépen olvastam fel. Végig.

úgy ébredtem

reggel, hogy szorongok. eléggé nem jó - kinyitod a szemed az első klinkre, aztán össze-vissza kezd dobogni a szíved, az agyad kattog, mint az istennyila, de leginkább csak kapkodod a levegőt, cikáznak a gondolatok... és ja, fosol.
akkor gondoltam, ki is mondom eztet, hátha elmegy magától, hogy így néven nevezem a kis szemetet. nem lett sokkal jobb, bár az sokat segített, hogy nem vagyok egyedül a szituban, hanemhogy inkább arról cikkezünk hajnali 8 tájt, hogy hogyan is érettségiztünk le, meg kik szerettek kikbe százhúsz éve, mikor még gimisek voltunk.
de a legtöbbet egyébként az segít szorongáselküldésben, ha rágondolok mondjuk az egy évvel ezelőttre - pont a mai napon mondtam a metróba menet, hogy ezt én nem csinálom tovább, s mondtam föl. (a szigeti úton jártunk egyébként, azt meg tudjuk, mennyire komálom.)
szóval hogy egy éve mondjuk már masszívan szorongtam több hónapot a munka végett, és az igen rossz kapcsolatom végett is, ami január hónapban szakadt szét szintén. és akkoriban egyáltalán nem tudtam, mi a fene is lesz velem holnapután munka és szerelem és minden nélkül...
és akkor még gondolok arra is, hogy mennyi minden jó lett végül 2010-ben, pedig egy lyukas garas nemsok, annyit sem tettem volna magamra, aztán tessék.
mert még ha kibaszott nehéz és küzdelmes is minden, akkor is meg lehet szépen mindent oldani - eztet megtanultam.
mert vannak körülöttem szerettek, akik majd tanácsokat adnak, meg megölelnek, hogyha kell - eztet is szépen megtanultam.
és végül úgyis minden úgy lesz a legjobb, ahogy - ezt még kell egy kicsit ismételgetni, de gondolom, vésődik ez is befelé.
szóval nyugika. voltunk már lentebb is, hajaj, de mennyivel, aztán mégis jó lett minden.

fehér-fekete

Fehér trilógia, I.

"Én vagyok a változó és én vagyok a változatlan."

Aki nem tudja: a teremtést méltán kegyetlenségnek nevezheti.

Fehér trilógia, II.

A változó kínja a változatlan belégzése. A változó öröme a változatlan kilégzése.

Fehér trilógia, III.

A nyugalom szakadatlanul megvalósul a küzdelemben. A valóság szakadatlanul énekel a látszaton keresztül. Az ének szakadatlanul elpihen a változatlanban.

(weöres sándor, persze, majdnem lehagytam)

mindenféle furaságok vannak bennem

(igen, jó lesz ez a cím. legalább a cím legyen jó, ha írni nem is tudok.)
azért is toporgok mindenhol. itt is.
(bizonyosan sejteti legalább a bizonytalanságot, de az otthonos jóságot is magában hordozza. tudod, a cím.)
ráfogom például arra a nemírást, hogy nincsen nekem otthon netem.
(és belengeti a lelkizés témakörét - itt még simán leléphet az olvasó, ha pont utálja ezt a nyervogós vonalat.)
vagy arra fogom, hogy nem vágyom az írást - mondjuk ez tökhazugság. éget a kibeszéletlenség.
(lelépett mindenki, aki akart? mer' akkor el is kezdődhetne a poszt végre...)
de mondom, nem találom igazából magam, az a bajom. nem vagyok egyedül többet, de nem vagyok egy sem senkivel. köztes állapot, nyilván. gyártok magyarázatokat, miért is szaladnék el most teljes mértékben a világ elől, de kábé az a szitu, hogy be vagyok fosva. tudom, hogy nem vesz el tőlem senki semmit, sem belőlem, mégis olyan féltés van bennem, hogy az már agyrém. féltem a már ismert rosszaimat elhagyni, vagy miafasz?
és hová lett belőlem az a vakmerő-hetyke, folyamatos jóraszéprevágyás meg tevés, ami nem olyan régen még szétfeszített szinte? idetette a jóisten elém, hogy szeressem, aztán még ettől is megijedek?
pedig nála otthon vagyok néha. benne lenni pedig sose félek. tiszta jóság némely vegytiszta pillanat.
ezér' mondom, hogy furaságok vannak, érted...

mondtam

már sokaknak, remélem, ide még nem írtam meg, mert pont most akarom - hogy tényleg olyan, mintha a saját jelenemet késném le állandóan... se nosztalgiázni nincs időm, se a jövőn rágódni (persze szoktam rágondolni, olyankor nem jó a gyomromban valami, nahát!), örülök, ha épp oda tudok figyelni arra, amiben éppen vagyok.
mindenféle furaság van bennem. azt hiszem, sok türelemre van megint szükségem.
boldogságot mindenkinek, ha már új év van egyszer. a többivel próbálkozom. -zunk. többesszám. egyes szám. mi. én.
jaja, nem nagyon találom magam.

a mese az év végéről

nem marad el, mondom is, hogyan esett, hogy szomorságomban tényleg találkoztam azzal a jégerkével - mondjuk így 3 hónap italstopban elég buzin jön ki 3-4 feleske, mondhatni, fejbebasz. szerencsére jelezték interurbán, hogy órán belül 9 gyermekkel van jelenésem a koripályán, így messzebb nem csúsztam, mint terveztem. viszont legalább koriztam, szeretek korizni, szeretnék egy saját korcsolyát egyszer igazán (már csak azért is, mert tele van a környék agyonfagyott, gyönyörűséges tavakkal, miket a deres-havas fák úgy ölelgetnek körül, hogy az ember rögtön hinni kezd az igaz szerelem intézményében...). kicsit voltunk ugyan az ügyeleten is, de hát 9 gyereknél az lett volna a csoda, ha oda pont nem megyünk!
este karácsonyoltunk - annyi mindenkiség összegyűlt, hogy azt sem tudtam, kit kergessek mosolyogva beszélgetés és ölelgetés végett. aztán persze a karácsony vége a magyaros szokásoknak megfelelően kiabálással, őrült részegséggel és verekedéssel zárult - erre pont nem voltam kíváncsi, haza is mentem hamar.
az uccsó napon ercsikét látogattam meg, patent kis autós kirándulás meseországban - biztonság és realitás és földönjáró szeretet, kell ezeket majd gyakorolnom még.
az éjfél meg otthon talált - lehet, nekünk volt a legkúlabb a meleg szobában jó zenékkel, rózsaolajjal fürdőkádilag, nekünk, akik nem rohantak ki a dirregésdurrogásba meg az eszetlen hüjék közé (sose féltettem még az autómat, de most azért aggódva tekingettem néha kifelé az ablakon).
a fennmaradó két napban kirándulásokat tettünk a környéken tavak és havak tekintetében, kézen fogva. szeretemkezdet. jókezdet. (képek később.)