úgy ébredtem

reggel, hogy szorongok. eléggé nem jó - kinyitod a szemed az első klinkre, aztán össze-vissza kezd dobogni a szíved, az agyad kattog, mint az istennyila, de leginkább csak kapkodod a levegőt, cikáznak a gondolatok... és ja, fosol.
akkor gondoltam, ki is mondom eztet, hátha elmegy magától, hogy így néven nevezem a kis szemetet. nem lett sokkal jobb, bár az sokat segített, hogy nem vagyok egyedül a szituban, hanemhogy inkább arról cikkezünk hajnali 8 tájt, hogy hogyan is érettségiztünk le, meg kik szerettek kikbe százhúsz éve, mikor még gimisek voltunk.
de a legtöbbet egyébként az segít szorongáselküldésben, ha rágondolok mondjuk az egy évvel ezelőttre - pont a mai napon mondtam a metróba menet, hogy ezt én nem csinálom tovább, s mondtam föl. (a szigeti úton jártunk egyébként, azt meg tudjuk, mennyire komálom.)
szóval hogy egy éve mondjuk már masszívan szorongtam több hónapot a munka végett, és az igen rossz kapcsolatom végett is, ami január hónapban szakadt szét szintén. és akkoriban egyáltalán nem tudtam, mi a fene is lesz velem holnapután munka és szerelem és minden nélkül...
és akkor még gondolok arra is, hogy mennyi minden jó lett végül 2010-ben, pedig egy lyukas garas nemsok, annyit sem tettem volna magamra, aztán tessék.
mert még ha kibaszott nehéz és küzdelmes is minden, akkor is meg lehet szépen mindent oldani - eztet megtanultam.
mert vannak körülöttem szerettek, akik majd tanácsokat adnak, meg megölelnek, hogyha kell - eztet is szépen megtanultam.
és végül úgyis minden úgy lesz a legjobb, ahogy - ezt még kell egy kicsit ismételgetni, de gondolom, vésődik ez is befelé.
szóval nyugika. voltunk már lentebb is, hajaj, de mennyivel, aztán mégis jó lett minden.