gyógyítgatom

a szívemet (na, nem feltétlenül cigányzenével), lelkemet, testemet, viszonyaimat mosolyteli békével, megértéssel. más nem segíthet ezekben az időkben. sokdolog. sokkimondás. sokhallgatás. soksimogatás szóval, tettel, cselekedettel. nagyfájások. nagyörömök. de még nem látod meghalni magad. nemrég születtél, hova sietnél, ugye...
események szintjén meg drámai szakadások körülöttem, bennünk visszatalálások magunkhoz, egymáshoz - szemlélgetjük egymás szemében a szépségeinket/rútságainkat, hogy marokba foghassuk azokat, meg a szíveinket. vattacukorég és gázpalack, hogy szállni lehessen. ja, ilyesmi. van még olyan, hogy ideálmodom a tutiba pelegrinát hegyi kis házikóba csinos mellé, mostmár annyira hiányzik talán, hogy ide teremteném, ha a gondolatom elég lenne ehhez. talán elég, percekre legalább. így teremget sugárzó ég, ölelgetés negyvennyolckilóméternyire is - már megint mennyire máshogy szeretem, mint tegnap vagy tegnapelőtt...
van éjjeli pingpong szakadó kacagással - forgózunk, zenélünk, füttyögünk, énekelünk cigikörben halkan. tudom, mi volt ott tegnap este: alázattal teli tisztelet. láttam, meg is tudtam volna fogni, ha akarom. húúde erősen szép este volt ez, ülök itt percek óta, s csak pörög-pörög, én meg örülök.
ha tudom jobban mondani, mondom majd.