hm.

hm?
(onnajd)

pusztán

annak a gondolata, hogy 10 napig nem jövök dolgozni erőt ad ahhoz, hogy mocsokfáradtan* is végigtoljam a csütörtököt. (régen én szerettem a csütörtököt, jééé!) és nem, nem rontja el a kedvem, hogy ebből csak kettő lesz nagyonjóóós (jó, valójában elrontja), meg vagy öt idegbeteg mindenszentekes rohangálós anyuékkal, három meg zsírhideg pécsi lakásos (igen, még mindig nincsen fűtés) - mert nem kell bejönni ide! 10 napig nem töltök minden reggelemből fél órát azzal, hogy nyüszögök, mit találjak ki (betegség, bank, kimerültség, lófasz - a végén úgyse semmi), hanem csak egyszerűen élvezem, hogy vmi más történik velem. élvezem a visszabújós 10 percet, és mosolyogva gondolok majd arra, hogy nem kell ide bejönni.
ja, azt mondtam, hogy 10 nap és hogy nem kell bejönni ide? :)

alvás kettő és hat közt, ébredés négyszer.

volt egy

kisebb elhajlás az este folyamán - sokkal kevésbé vagyok azért a viszkiért hálás ma, mint tegnap voltam kedves kollégáimnak (akik nem szaroztak mindenféle nőies ajándékkal téblábolni előttem, hanem egyszerűen hozzám vágtak egy jobbfajta üveget). későbben még nagyon ügyesen és jó melegen felöltöztem a csabinak köszönhetően, és a kockában múlattam az időt* vagy kettőig - mivel még mindig nincsen fűtés nálam (vajon meddig írom le minden nap ezt a mondatot?). mondjuk nagyon fáradt lehettem, hogy egész fél hatig sikerült aludnom - mostanában ritkaság az ilyen, egyvégtében 3 óra, cöcö.

*sajnos lehet, h elénekeltem a boldogsággyerehazát kétszer. jáj.

mielőtt

szakítottam volna az emberiséggel, felutaztam budapestre és sokszor nagyon jól is éreztem magam kedves emberek és torták és jó kaják és sörök társaságában.
hajnalban aztán fél háromkor felijedtem arra, hogy most szakítanom kell a dohányzással, és a fiúm meg velem, és akkor már mi a fenének is menjek be dolgozni, sőt, minek is hagyjam el az ágyamat ezután már én egyáltalán, de csak 6 órát bírtam ezzel a tudattal, különös tekintettel a nincsenfűtésnálam-momentumra. így bemásztam 10-re, azt hazudtam, hogy elaludtam, és titokban tartom az emberiséggel való szakításos ügyemet is.

felhív

a kelták egyik ismerőse, hogy egy ismerősének ofá-t kéne írni hó végéig. kérdem, melliket, mire hosszú csend a válasz. kissé későbben felhív az ismerős ismerőse, hogy neki kéne a cucc, október 26-ig, de nem tudja, melyik pályázatra gondol, valami eszközösre. mondtam, olvasgasson egy kicsinyt akkor, mielőtt ilyenekkel zargat. ennyi fogalmatlan barmot, komolyan!
(nem mintha megírnám neki 12 nap alatt amúgy.)

nem voltam

nagyon közlékeny mostanában, de majd próbálkozom. olyanok vannak egyébként, mint általában - szar a kocsi, beteg a zida, nem fizetnek ki meg a szokásosok - fűszerezve egy nagy adag nemszeretekmárittdolgoznival, újabban elmennékinkábbpécsrőlmihamarabbal. nem volt még ilyenem - lakhelyet mindig iskolával váltottam, azóta meg itt. szóval be vagyok szarva, fogalmam sincs, merre menjek, én gyenge, idegbeteg és kérdésekelőlelmenekülős. apu magányos szíve vagyok-e.

kollegina

a reggeli kávénál egyszer csak nekem szegezett egy olyan kérdést, hogy "írjak neked egy táblát hülye vagyok felirattal a nyakadba, vagy szimplán visszakérdezel legközelebb és nemet mondasz?" ja, végülis tudom, hogy igaza van, ám ez egyáltalán nem újkeletű dolog - amióta az eszemet tudom, így működöm. nem jól, de nem tudok máshogyan. ki kéne találni vmi új energiaforrást a mártíromság helyett, vagy ilyesmi. biztosan azért utálom annyira a mártírokat, mert én vagyok a királynéjuk - haszontalan, gyáva népség a birodalmam.

szülők, gyerekek

az elmúlt héten mindkettő kategóriából volt lehetőségem mintavételre, és arra a megállapításra jutottam, hogy a szüleim sokkal több törődést és odafigyelést igényelnek, mint a kölykök*, akikre vigyázni kell.
én amúgy nem tudom, hogy ezek úgy csinálják-e, hogy esténként gonoszan összeülnek a nappaliban, és minden nem otthon töltött nap után egy-egy aprócska kis megbízatást vagy feladatocskát írnak egy cetlire, amit hazatértemkor elém dobhatnak, vagy mi a módszerük, de elég kiforrott a stratégiájuk, az biztos. mindenesetre szombat este 10-kor halál fáradtan menekültem az emeletre egy kis nyugalom végett, a gilmore lányok szerencsére nem hozzám beszéltek közvetlenül.
az még csak hagyján, hogy ilyenkor minden elektromos dolgot újra be kell állítani, mert vmit csak elnyomtak két hét alatt és nem megy; hogy a telefon alapfunkcióinak használatát újra és újra gyakorolni szükséges; hogy az e-mail forgalomból szelektálni kell; hogy az új képeket letölteni kell és beforgatni; hogy a honlapot frissíteni; hogy anyámnak új telefont választani; hogy a tv-n képarányokat átállítani; hogy a ziwiwre új unokaképet tenni; hogy a szkájp naplózást törölni; hogy repülőjegyet kell keresni- és lefoglalni; hogy a liptai klaudia playboyos képeit megkeresni és megmutatni (?!)...
de most már sajnos a letöltésről is hallottak, és 650 db magyarnótát kellett leökörködni apunak, amiből 450-et meg is kellett hallgatni könnyezve, miközben a winamp használatát és abban is a keresés funkciót gyakoroltuk. erre anyukámnak eszébe jutottak a 60-as évek slágerei, és én mondom, innen már nincs visszaút.
egy éve úgy néztek rám, mikor a tonnás asztali gépet hazacipeltem, mint egy ufóra.
ma már törölnöm kell az előzményeimet, ha lelépek, és így is rettegek, hogy egyszer idetalálnak.

*majd arról is.