(előrehaladási) jelentés

tulajdonképpen én mostmár megígérnék bárkinek bármit, mert az legalább olyan, amit utána vagy megtartok, vagy bűntudatom lesz, és akkor meg már inkább megtartom. de közben meg annyira félelmetes vagyok, hogy nem mer senki tanácsot adni vagy rámüvölteni, hogy hagyjam már ezt abba, vagyhát a fiúm néha megteszi, de nála egyrészt sokkal hangosabban tudok kiabálni, másrészt a telefont is sokkal ügyesebben leteszem, miközben akar velem kiabálni, mint bárki más, mert mit kiabál velem ugye, mikor ilyen idegállapotban vagyok. a jó ma végülis az volt, hogy az idegállapotomon egyszer tudtam nevetni, amikor álltam a szőlőhegyen a lemenő napban, és nagyon szorongva diót ropogtattam, miközben próbáltam úgy sírni a telefonba egy másik illetővel való csacsogás közben, hogy ne vegye ezt észre, és akkor mindez már annyira abszurd volt, hogy tényleg csak röhögni lehetett, viszont ez sajnos nem tartott sokáig. (a röhögés)
úgyhogy csak a robbanást, azt siettem már nagyon, mert abban az egyben nagyon tudok hinni, hogy utána már nem lesz hova le, csak a fel lesz. és akkor lesz fel erőm, mert mindig is volt, meg nemtudomhányadszor csinálom majd újra - ismerem magam, meg tudom csinálni. csak kihagyni nem lehet semmit, érted. robbanás és/vagy meghalás, aztán az újjászületés. ez a helyes sorrend, bazmeg. mondtam makacsul, és továbbra is üveges szemekkel vártam, szorongva, remegve, daccal a zsebemben, mert úgy majd biztos megtörténik. nyilván.

az őszök

már csak olyanok, hogy azokra mindig szoktam emlékezni. 

erre majd pont úgy fogok, hogy mennyire erős voltam végül. sőt, erősebb is egyre - nagyanyám ereje anyámba szállt, és persze belém is. és akkor anyám mondta, hogy tudom, nagyon fáradt vagy, de neked kell erődnek lenni, megint. mondta, mikor a hónapban már másodszor verőfényes, szinte tavaszi napra keltünk, felöltöztünk csinosan, pöttyös harisnyába és öltönybe, mint valami ódrihepbörnök, és úgy mormoltuk a miatyánkat. és ölelt akkor, én meg öleltem amakkor. a fiút. tudod. azt.

és majd biztosan eszembe jut a születésnapom, amikor majdnem megváltottam magam, de az ember nem bújik ki a bőréből - és én sem. vagy még nem. ki tudja.

meg biztos arra is gondolok majd, amikor erre az őszre, hogy még mindig volt egy mama, aki eljött a születésnapján, és az én zöldséglevesemtől meg tepsiskrumplimtól volt a családja boldog az utolsó napsütéses napon, mielőtt megjött a tejfehér köddel a komolyabb idő fent, a hegyen, nálunk. mert akkor már a hegyen laktunk, szépen is, ahogy a rokonok mondták, meg hát én is láttam, hogy szépen lakunk mindeközben. és hogy szépen öleljük egymást, amikor köll. meg hogy jóezígy, ha szomorú is néha. ez az egész.

a mennyekben

meg most már úgy van, hogy ketten is vannak frissen igazolt angyalokként... még az is lehet, hogy összebarátkoznak, hisz van közös érdekeltségük a földön. itt van mondjuk mindjárt a fiú, akivel szeretek együtt aludni meg itt vagyok én is, ugye. ez már simán jó közös téma - az unokáik egymás szerelmei! aztán most simán lehet, hogy együtt pajtáskodnak, elmesélik egymásnak a történeteiket, ahogy mi is meséljük napokon át egymás közt az életüket. képeket nézegetünk, kiválasztjuk a ruhát, amiben.., sírdogálunk, nevetgélünk, emlékezünk. hát ilyen napok ezek a halálos októberi napok, amikor az öreganyáink összeköltöztek. sóhajokkal, fájdalommal meg persze hálával teli napok.

kicsit

majdnem írtam, de aztán mégse. már ehhöz sincsen türelmem. vagy leginkább magamhoz nincs türelmem.

múlt héten

még az is történt, hogy nagyon igyekeztem gyakorolni a vezetői feladataimat (azaz hat lóval tartottam magam vissza, hogy ne én csináljak meg mindent, hanem csak osszam szét szépen az illetékes elvtársak között, aztán bízzak ezerrel, aztán söpörjem be az eredményeket) de az van, hogy rohadt béna vagyok, és simán kudarcba fulladt az ügy. mindkét fontos kolléga dolgavégezetlenül elhúzott szabadságolni már szerda délután, én meg végül elfogadtam, hogy béna vagyok, aztán megcsináltam, amit kell. ma hétfő van, új remények, mindjárt kezdődik a stáb, én meg megint megpróbálom kiosztani, aztán próbálok bízni és a végén besöpörni. tudom, hogy ehhöz idő kell, meg sok gyakorlás, de mondjuk nem nagyon tetszik, hogy elsőre így nem sikerülnek a dolgok...

meg az is történt, hogy pénteken értesítettek, amiről csak a hó végén kellett volna, hogy akkor megosztva meg így meg úgy, de megkapom azt a telepes állást, aminek 1-2 hete úgy örülgettem. most hatvan kiló papír meg istennyila fekszik előttem, mind angolul van, be vagyok szarva, csütörtökön pesten már konferenszia, az ensznek fogok dolgozni, hűdefasza.

meg persze az élet amúgy is ment tovább - a hétvégén elbúcsúztattuk mamikámat tisztességgel, misével, torral, szeretettel. közbe jött még egy kórházas történet, így a hétvége elment anélkül, hogy akár 6 óránál többet aludtam volna, vagy hogy egy perc is család/kötelesség/alkalmazkodás nélkül telt volna el. ezt most már nagyon rosszul viselem, de ha rágondolok a 23-i hétvégére, azért meg tudom magamnak magyarázni, hogy addig féllábon is kibírom, akkor meg majd lesz négy nap valahol kikapcsolt telefonnal, meg a fiúval, akivel akkor már csak annyi dolgunk lesz, hogy visszataláljunk egymáshoz, vagy elengedjük a másik kezét... nálunk még a pihenések is ilyen terheltek, érted.

mindegy, pörgök. néha még tudatosan is. és várom a robbanást és/vagy megkönnyebbülést, bármit, amitől a reggeli szorongások, a nappali kézremegések, az állandó kiakaromütnimagam-vágyások egyszer csak megszűnnek. mert azt tudom, hogy lesz ilyen.

este meg

eljött hozzánk a csajom, és sütöttünk májat, és borozgattunk rozéilag, és volt forró fürdő, reggelire meg gesztenyepüré, és nagyon hálás vagyok, hogy ez végre megtörtént. néha jó, ha tudunk a saját igényeinkre is figyelni, és tudjuk kicsit magunkat és egymást is szeretni, mert valahogy mindkettőnk úgy van a világban, hogy ezek a legutolsók. pedig nem így kéne lennie. nagyon nem.

megboldogultunk

pár nap kellett volna, hogy hat évet húzzon arra rá, ami úgyis. most az jut eszembe, amit há szokott mondani, miszerint meghalni könnyű, élni meg nehéz. hát, nem tudom. 

meghalni sem könnyű, azt hiszem. de élni biztosan nehezebb.