múlt héten

még az is történt, hogy nagyon igyekeztem gyakorolni a vezetői feladataimat (azaz hat lóval tartottam magam vissza, hogy ne én csináljak meg mindent, hanem csak osszam szét szépen az illetékes elvtársak között, aztán bízzak ezerrel, aztán söpörjem be az eredményeket) de az van, hogy rohadt béna vagyok, és simán kudarcba fulladt az ügy. mindkét fontos kolléga dolgavégezetlenül elhúzott szabadságolni már szerda délután, én meg végül elfogadtam, hogy béna vagyok, aztán megcsináltam, amit kell. ma hétfő van, új remények, mindjárt kezdődik a stáb, én meg megint megpróbálom kiosztani, aztán próbálok bízni és a végén besöpörni. tudom, hogy ehhöz idő kell, meg sok gyakorlás, de mondjuk nem nagyon tetszik, hogy elsőre így nem sikerülnek a dolgok...

meg az is történt, hogy pénteken értesítettek, amiről csak a hó végén kellett volna, hogy akkor megosztva meg így meg úgy, de megkapom azt a telepes állást, aminek 1-2 hete úgy örülgettem. most hatvan kiló papír meg istennyila fekszik előttem, mind angolul van, be vagyok szarva, csütörtökön pesten már konferenszia, az ensznek fogok dolgozni, hűdefasza.

meg persze az élet amúgy is ment tovább - a hétvégén elbúcsúztattuk mamikámat tisztességgel, misével, torral, szeretettel. közbe jött még egy kórházas történet, így a hétvége elment anélkül, hogy akár 6 óránál többet aludtam volna, vagy hogy egy perc is család/kötelesség/alkalmazkodás nélkül telt volna el. ezt most már nagyon rosszul viselem, de ha rágondolok a 23-i hétvégére, azért meg tudom magamnak magyarázni, hogy addig féllábon is kibírom, akkor meg majd lesz négy nap valahol kikapcsolt telefonnal, meg a fiúval, akivel akkor már csak annyi dolgunk lesz, hogy visszataláljunk egymáshoz, vagy elengedjük a másik kezét... nálunk még a pihenések is ilyen terheltek, érted.

mindegy, pörgök. néha még tudatosan is. és várom a robbanást és/vagy megkönnyebbülést, bármit, amitől a reggeli szorongások, a nappali kézremegések, az állandó kiakaromütnimagam-vágyások egyszer csak megszűnnek. mert azt tudom, hogy lesz ilyen.