már csak olyanok, hogy azokra mindig szoktam emlékezni.
erre majd pont úgy fogok, hogy mennyire erős voltam végül. sőt, erősebb is egyre - nagyanyám ereje anyámba szállt, és persze belém is. és akkor anyám mondta, hogy tudom, nagyon fáradt vagy, de neked kell erődnek lenni, megint. mondta, mikor a hónapban már másodszor verőfényes, szinte tavaszi napra keltünk, felöltöztünk csinosan, pöttyös harisnyába és öltönybe, mint valami ódrihepbörnök, és úgy mormoltuk a miatyánkat. és ölelt akkor, én meg öleltem amakkor. a fiút. tudod. azt.
és majd biztosan eszembe jut a születésnapom, amikor majdnem megváltottam magam, de az ember nem bújik ki a bőréből - és én sem. vagy még nem. ki tudja.
meg biztos arra is gondolok majd, amikor erre az őszre, hogy még mindig volt egy mama, aki eljött a születésnapján, és az én zöldséglevesemtől meg tepsiskrumplimtól volt a családja boldog az utolsó napsütéses napon, mielőtt megjött a tejfehér köddel a komolyabb idő fent, a hegyen, nálunk. mert akkor már a hegyen laktunk, szépen is, ahogy a rokonok mondták, meg hát én is láttam, hogy szépen lakunk mindeközben. és hogy szépen öleljük egymást, amikor köll. meg hogy jóezígy, ha szomorú is néha. ez az egész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése