évezredek óta nem írok, aztán tessék, csak egy hónap telt el a legutóbbi poszt óta... és az előbb írt pelegrina (aki kb. aközben rótta nekem a sorokat, míg én a blogját olvasgattam, hát van itten telepátia, kéremszépen) levelet, hogy mégiscsak örülni kell annak, hogy nekünk csak ilyen hétköznapi problémáink vannak, és bizony mondom, igaza van.
szóval néha már tudok a boldogságra gondolni. meg néha már vágyni is szoktam, aminek szintén örülök, mert mégicsak jó az, ha az ember bír ilyeneket csinálni. nem csak bőgni, meg rohanni, meg folyamatosan megsértődve lenni, meg folyamatosan fáradtnak lenni, meg a kilátástalan jövőben meg a feldolgozatlan múltban turkerászni. szóval ezeket lassan megunom.
és aztán olyankor szoktam elindulni felfelé, az meg már milyen jó. kicsit nevetgélni, kicsit ledobálni a súlyokat, amiket olyan lelkesen akasztgattam magamra, mintha kötelező lenne. mintha bárki is elvárná rajtam kívül a folyamatos megfelelést, az angyalit, a tökéletest. szóval ezeket leraknám. lassan erőm is, elszánásom is kerekedik hozzá.
