anta vagyok,

munkamániás, szervusztok. 

épp mániás szakaszban - az összes projektom ellenőrzés vagy kifizkérelem vagy zárási fázisban van, emellett 3 nagy teleprehabost írunk-tervezünk; szövetkezetet alakítunk, tréningezek katalizátorként, meg a kisfaszom. konkrétan kilóg már a belem, de tartom magam ügyesen, mert a fejemben már körvonalazódik egy egészségesebb, koncentráltabb leosztás - és egyelőre mindenki, akivel a terveimet (és majd a kapacitásomat) megosztom, pozitív és támogató, és ez nagyon nagy segítség.

tavaly januárban - egészen más élethelyzetben - kitaláltam ezt az őrült tempót, de akkor is úgy voltam vele, hogy max. 1,5 év, amit ilyen körülmények között kibírok, és bizony az utolsó órákban már nagyon érzem, hogy ez tényleg a maximum. szóval most sokat gondolok arra, amikor már (mondjuk októbertől) hivatalosan csak egy munkahelyem lesz (azaz 2-3 szerződést/feladatot össze tudok olvasztani!), ozorát (2013-as nagyfilm itt) szeretném megtartani emellett (ha ők is szeretnének engem) és még önkéntes munkát akarok végezni a szövetkezetben, mást már semmit. tudom, h most vagyok fiatal, és most kéne pénzt keresnem dögivel, amikor van rá lehetőségem, de egyszerűen fizikailag és agyilag sem lehet ezt bírni hosszútávon, én legalábbis nem akarom kipróbálni, meddig lehet elmenni a hüjeségben. szóval fékezek egy kicsit, és próbálok időt hagyni magamnak/magunknak is. majd októbertől. szmájli.

na, még egy videócska a hétre a telepi szekcióból, hajdú d. andris munkája, szeretem. meg mondom, hogy közben a bandázást is nyomom rendesen, vissza kell térnem valahogy a közösségi életbe (ami alatt most nem a telepi közeget értem és munkát). slam-est, ltj bukem-buli, budapesten gólyázás-barátkozás - most ezek voltak a programok, hétvégén meg kolbásztöltő versenyt tolunk a szállítókkal, és házakat is akarok nézni, ha szép lesz az idő.

aztán jövő héten költözöm 1. fázis...

pöttyös lány

vagyok víder: vettem egy gyönyörűséges nadrágot, ami szürke-fehér pettyes, pont, mint ez a blogocska, és persze képet nem találok, de majd egyszer... 

szuper dolog, ha van egy méretben megfelelő gatyám, ami nem nagy például, mint az összes többi. persze az is megoldás lenne, ha végre kiköltöznék rendesen a hegyről, magammal rángatva életem eddigi darabjait (mindenesetre biztosan olcsóbb lenne ez hosszútávon, mint nyakra-főre venni valamit, mert nincs nálam a sajátom). egyszóval költözni kell, nem húzható tovább. 

leválasztás van, elengedés van, eltávolítás van, fájdalom van ezen az oldalon,

a másik oldalon meg befogadás van, meg közös tervezés van, meg sok szeretlek és ölelés és megértés és elfogadás, és a nehézségek mintaszerű kezelése; belátással, okosan, érzékenyen. kicsit olyan, mintha magammal találkoznék néha. ez néha kurvajó, néha pedig fejbecsapós, kijózanítós, megijesztős, tükörtartós,

de az biztos, hogy nem mostanában mondták nekem, hogy minden rendben lesz, nyuszika, úgy, hogy azt én el is higgyem. most meg de.

amúgy türelemmel, alázattal lépkedek az úton; ha fáj, hagyom, ha jó érzés, hagyom, ha dühít, hagyom azt is. olyan, mintha meglódult volna az életem, egyszercsak annyi idős lennék, mint amennyi tényleg vagyok, koromnak megfelelő feladatokkal és felelősségekkel, szitukkal és viszonyokkal. és ez nagyon idegen még nekem, miközben meg nagyon természetes is, szóval szerintem tökre van mit beszélgetnem a pszichócsajommal csütörtökön, aki ki akart dobni már, de én nem hagytam. kell még ez nekem, még ha csak havi egyszer is.

teljesen nemnormális

vasárnapom volt, jegyezzük föl kérem, délig alvással. 

aztán igen kényelmes tempóban kávé, kettőkor séta a napsütésben a halálba kiürült király utcán (ahol minden üzlet eladó/kiadó/bezárt/meghalt, és ez kurva szomorú), és alig találtunk nyitva helyet, ahol ebédet lehet kapni,

de végül malájtésztát ettem chiliscsirkével, mellé rozét ittam, aztán hazaséta, tervezés-csacsogás, semmi para, majd kávé a nappaliban réglátott drágalánnyal (akinek egészen hasonló a futuckája, és hatalmas ölelése van). este főztem rendes vacsorát, sütöttem mézes-diós körtét, összebújás, film.

ezentúl mindig akarok ilyet, egy napot, amikor nemmunka, nempara, nem az elmaradások utáni futás. és az sem érdekel, ha ezért ma éjfélig kell nyomnom, mert ez bazmeg egyszerűen jó és jár és kell. most már nekem is nagyon kell, különben meg fogok őrülni nemsokára. 

vasárnapot mindenkinek. nekem is.

azt mondjuk

biztosan nem gondoltam pár éve, hogy egyszer majd az anyámnak előbb írok őszintén arról, mi van velem, mint a blogomnak, de végül is nem bánom. 

persze anyámnak van helyzeti előnye - ő ha kíváncsi, azonnal ír levelet a titkos e-mailcíméről, amit másik böngészőből nyit meg, mint a családi mail-t, mert anyám okos is, meg a korral is halad*... és olyankor kérdez, és hosszasan aggódik, és a véleményét is odaírja rendesen, ami mind végül is kurvajó dolog**. nem hagyja, hogy ne gondoljam végig, nem hagyja, hogy ne válaszoljak, és ez nekem is jó. valahol.

szóval majd évek múlva, ha ezt a pár hónapot keresem az emlékeim közt, a mailboxomat kell nézegetni. mert most oda írok a legtöbbet. meg néha támblizok is azért.

most ilyen ez a zélet.

*és mert apámnak nem kell mindent tudni.

**érdekes, a minden mondat végén negyven felkiáltó-jel jelensége - eddig azt hittem, ez a mi korunkban a tinik ismérve, de nyilván nem vagyok tájékozott a világ dolgaiban.