azok után,

hogy írásba adtam, jól vagyok, azonnal leszakadt alattam egy csatornafedél, széjjelbaszva a szépséges jobblábomat (ugyanitt csövesedésnek indult a kukorica, figyelem!). azóta pedig rám zuhant egy tamop, a hónap közepéig nem aggódom, hogy sokat kell majd unatkoznom, utána meg úgyis megyek lipcsébe, ha minden igaz.

mára meg maradt még egy kis sültpaprika - ez erőt ad a hűtőpucoláshoz. mindenképpen.

a balatonnál

végül is úgy lett minden, ahogy elképzeltük:

negyvenhét fok volt, olvastam sokat, lenyomta a gyerek a fejemet a víz alá, ahányszor csak akarta. a család jóesetben egymást cinkelve kacagott, rosszabb esetben csendben mormogott, de több volt a jóeset, hálistennek. anyukám sütött kacsát, és más kedvenceket, a pasim összeismerkedett a bátyámmal és szimpatizáltak is egymással, meg minden.

aztán voltunk esküvőn, nagyon kedves-helyes emberekkel, szépséges helyen, isteni kajákkal, és a legnyugodtabb ifjúpárral evör. azt hiszem, ezt máshogy nem is érdemes csinálni. kicsit együtt voltunk kollegálisan, annak is csak örvendezek. szóval jól vagyok.

voltam

lánybúcsúban, körülöleltek a dombok, estek lefelé az égről a csillagok, én meg csak kívántam, kívántam, kívántam, és nagy hálát éreztem a békéért és szépségekért.

mondjuk a fasírt sótlan lett baszottul. és a sexy citromsárga nadrágnak sem egy pincebulin kellett vón debütálnia. de van bennem elfogadás, érted.

már épp

vonult a sarokba szomorú szemmel a gyerek, mikor megkérdezte a másik, hogy nincs e kedve inkább az utolsó szál cigit besodorni alaposabban, tölteni le gyorsan feliratot, macókát megölelni, és benyomni az arcába a pasijától kapott hatalmas csomag gumibékát.

azt mondta, de.

közben kapott egy kedves sort, úgyhogy most még mosolyog is a beste. 

meg majszolja a békát.

több elméletem is van,

de ne aggódjanak, nem mindegyiket mondom el maguknak. a kávést most csak azért, mert vicces (t.i. szerintem a kávét cukorral a buzik isszák, és a férfiak - és itt most kérem, mindkét kategóriát értsék JÓL, semmi bajom a buzikkal és a férfiakkal sem, ezek a töketlenség szinonimái csak esetünkben!)), a másikat meg magam miatt kell...

szóval találkoztam ma ezzel a szeretetlen gyermekkel pszichodrámailagos szituációban, tudja, azzal a dobálózós fajtával... ott sírt a sarokban. és képzeljék, csak le kellett mellé csücsülni, megsimogatni, megölelgetni kellett még, de kábé mindegy volt neki, fagyizni viszem-e el, vagy csak mellé ülök, míg rajzol... mert csak a törődést akarta, meg az odafigyelést. más vágya sem volt. 

és találkoztam azzal a lánnyal is, akinek a kézenfogására várok már mióta. bizsergett a testem az erejétől, a fénylő szemeitől, az ölelésétől. nyugalmat árasztott, bölcsességet, és a sokat emlegetett, végtelen szeretetet sugározta. 

és képzeljék, mindkettőt gyönyörűnek láttam. és képzeljék, mindegyik én voltam. 

úgyhogy meg is értettem szépen, miért fulladozom mindig, mikor a zélet egyik vagy másik szitu felé hajt, és tudom, hova dugtam az anyai vágyaimat el jó mélyre és miért, és tudom, hogy hiába kerestem magamban a nőiséget és csináltam magamból kamaszlányalkatot rettegésben, tudom, bassza meg, kérem tisztelettel, tudom. 

eszembe jut zolibácsi egyik alapvetése a szűznek maradással meg baszással kapcsolatban (hogy egyszerre mindkettőt nem lehet). és azt hiszem, én most választok is:

hogy felnevelem én ezt a gyereket. (lehet segíteni! azér' van a rokonság, barátság, szerelem, nem?)

most aztán gyakorolhat az anyaságálmom egy rahedlit - és végre nem idegenek gyerekein, akiket ilyenolyan ürügyekkel hosszabb időkre elszállásoltam az életemben az elmúlt pár évben, - van türelmem már, és időm is, nem kevés. el vagyok szánva. tudom, miért kell végigcsinálnom. utána aztán igazánnő, s aztán igazi anya is lesz majd belőlem egyszer.

határozottan jobban vagyok. sütöttem is magamnak szalonnát meg főztem krumplit. ebből is láthatja a kedves olvasó, ha a fenti zanzából nem sikerülne, amit azért meg tudnék érteni, így visszaolvasva... szerencsére én értem is, érzem is, maguk meg örüljenek csak velem.

van egy férfi,

nagy rajongó. mondja, szép vagyok.

ha ki vagyok borulva, mindig kiöltözöm, mondom.

jaj, antácska, mondja ő sóhajtva.

jaj, közgazdász úr - mondom én könnyek közt mosolyogva.

kérdi, fáj?

mondom nagyon.

magánéleti-e?, kérdi ő.

óóókérem - válaszolom szerény öniróniával - én nem aprózom el az életet. én úgy rendezem, hogy minden dőljön, ha dől valami. lángba borítom az eget is, szakadjon szét, mondom.

pedig a párkapcsolatért érdemes csak idegeskedni, mondja, kinek olyan pont nincs.

tudom.

ezt is tudom.

(persze igaza nincs.)

há-val is borítnám, szerencsére 7 év tapasztalat után ő nem hagyja. ő legalább nem hagyja.

hálás is vagyok érte. 

lángol a világ.

szóval

érdekes dolgok ezek, ahogy a zélet nyomorgatni kezd. ha én nem tudom már magamat sehogyan sem szorongatni tovább, hát beesik az ajtón, hopp, egy döntéshelyzet, rám fúj a szél egy másikat, a telefon harmadik lehetőséget ecsetel, az autóm a negyediket üti el, mondanám, hogy mik ezek, de nincs jelentőségük.

a mit szeretnéknek van jelentősége egyedül, ezt nyomja belém szerettem/nemszerettem, és minden kibaszott, kurva körülmény. nem akarok mérleg lenni, nem akarom, hogy a gyermekeim döntések legyenek, amiket szülők hetekig, hónapokig, évekig... évekig, bazmeg, ilyen már nincs is! és én sem vagyok.

mit szeretnél? mit akarsz? mire vágysz?

hisz minden, amit szeretnél, lehetséges. ideteremtjük a vágyainkkal, a képzeteinkkel, tudod...

tudombazmeg.

csináltam.

működött..

szerettem.

értem most is.

elfogadom.

akarom.

a tragédiám csakis a képtelenségem. a tudom hogyan kell, de mégsem vagyok rá képesem.

mert akkora a tagadásom, mint a mecsek. és még én sem tudok átmászni rajta, nemhogy más.

tegnap már azon az abszurditáson röhögtem zokogva a konyhapadlón hajnali háromkor, hogy nem kell ám senkinek sem bántania engem. mert úgy, ahogy én tudom magamat, úgy még a jóisten se tudna engem.

na, fej fel, mell ki, levegő mélyen be, aztán nekiesek a mecseknek. kicsit meg kell taposni még.

leginkább sírni

szeretnék, és egyedül lenni, és nem mutatni meg senkinek, hogy remegek, hogy szorongok, hogy kétségbe vagyok esve, mennyire bizonytalan most minden, de leginkább én.

egy hete, a tengerhez indulás előtt elgázoltam egy nőt. életben van, nincs baja különösebben semmi. ő is hibás volt, és én is. nem figyeltünk.

nem a következményektől félek. ha lesznek egyáltalán. alázattal, tudva a dolgomat (hibáért büntetés jár!) megoldom majd azt is, ha lesz feljelentés, kártérítés, jogosítvány elvétel, bármi. 

magamtól félek. magamban nem bízom. magamat utálom. magamat büntetem egyfolytában. 

még a tenger sem tudott megsimogatni. mert nem hagytam azt sem. 

ez van.

ozora v.03

ilyen. nézzed meg a képeken.

meg majd filmecske is leszen.

meg majd mesélek is, lehet. de az is lehet, hogy nem.

mindenesetre mindjárt tenger. az is valami nagyon jó, hálistennek.

ozora v.02

nos, megvolt az építés... mondjuk én elfogult vagyok, és nem a goafeszt misztikuma miatt, hanem a saját mítoszaim miatt - ez a szülőhaza ügye, ez az otthon melege, ez a lehetséges álmok manifesztációja nekem. biztonságban rezgek, nincs szükségem semmire és senkire. mert minden úgy jó, ahogy van.

és dolgoztam sokat - éreztem a karomban az izmokat; láttam, ahogy épülnek-szépülnek kezünk alatt a dolgok; fáztam sátorban; sírdogáltam fűben fekve, és néztem a szabad felhők vándorlását; átgondoltam jó csomó dolgot - hasonló elvonulás ez, mint a kaminó, csak jóval kevesebb az időd, hogy lejátszódjanak a dolgok benned... maradt ott a lelkem, megyek vissza érte holnap.

újra gyűjtögetem az álmaimat és a vágyaimat csokorba. kár, hogy megint csak magamra tervezek.