a hagyományok

úgy kívánták, hogy elfájjam októberben, amit el kell, végiggondoljam - éljem, amit év közben nem volt időm/energiám/lehetőségem, aztán ha ez megvolt, kezdhetünk mindent elölről. biztos a születésnapom miatt is van ez az évértékelő-helyrerakó attitűd, meg nyilván az is segít, hogy ilyenkor - akárhol is vagyok amúgy az életben - anyámékhoz mindig hazajövök 4-5 napra virágozni, máshollenni, meg gyakorolni az egyéb hagyományaimat.

így aztán elfájtam a két mamát, újraéltem a négyévvelezelőtti szerelembeesést, elfájtam az egyedüllétet, a TAMOP projekt minden nehézségét, veszélyét, idegességét, paráját, elfájtam egy családi kört, elszenvedtem egy újra lángra kapott irigység-féltékenység támadást a kolleginától; ünnepeltem magam, életemben először talán olyan örömmel és méltósággal, amilyent korábban nem képzeltem. a többit meg szépen, szomorún, szeretetben csináltam, nem kiakadva, nem hisztizve, nem szétbaszva magam.

szóval most mindez megvolt. kimaxoltam az októbert rendesen, nem mondhassa senkise', hogy nem.

ezzel együtt helyére került, minek hogyan volt értelme ebben az őrült, stresszel, munkával, kalandokkal, költözésekkel teli időben. mondhatni megértem arra, ami vagyok, amit csinálok, ahogy csinálom. és ez meg egyébként kurvajó dolog, azt érezni, hogy pont annyi éves vagyok, amennyi, pont azt csinálom, ami a legtöbb örömet adja nekem, amiből a lehető legtöbbet tanulhatok, amiben a legjobb vagyok, és jó dolog végre nem görccsel nőnek lenni, így észrevétlenül egyszer csak ez is megtörtént (a sors fintora, hogy ezt nem értékelte túlzottan senki). szóval alapvetően jó dolgok vannak, azt hiszem.

és lett megint egy nyugalmam azzal kapcsolatban, hogy minden rendben van. úgy, ahogy van, meg majd ahogy alakul. 

kértem

háromnegyed órát*, belülről bezárkózva kucorgok a világ közepén, a babaszobámban, fesztiváltörténés kellős közepén. nem tudok elmenni sehova megnyugodni, egyszerre hatan lógnak rajtam akkor is, ha szarni megyek. nincs reggel, nincs éjjel, nincs isten, nincs ember. bírom persze, nem az, sőt,

miden sokkal szebb és jobb, mint eddig bármikor,

és megint kibaszott büszkének kellene lennem, és örülnöm a sok csodának és szépségnek, amit megépítettünk, amit működtetünk, szinte profin, szinte csak szeretetben,

és bazmeg, nem megy.

idegen emberekkel öleltetem magam, hogy ne sorvadjak bele a skorpió szurkálásába és végtelen fájdalmából engem ridegentartásba,

a másik nemszeretésébe,

a Másik nemszeretésébe,

és megint nem tudni, mi a faszhoz kezdek, és hányadszorra kezdem újra ezt az egészet. nem akarok rágondolni sem, nincsen énnekem ehhez már elég erőm, egészségem, kedvem.

de mondom, ozorán minden jó, és minden szép, 

csak ne lenne az embernek szíve, magánélete, fájdalma, betegsége. akkor egy kicsit jobb lenne. szerencsére jó vezető vagyok, egyre ügyesebb, és egyre kevesebben észlelik, hogy valami mégsem kerek.

*fél percen belül már kopogtak.

az elmúlt két hónaprul

meg a pikírt kis megjegyzéseimet a tunblimra véstem, valahogy oda most többet irkálok, ide meg nincs annyira kedvem. 

de mégis ünnepélyes pillanatok ezek, szóval pár dolgot azért itt is elmondok. hogy például ma már önkéntes alapon jöttem be dolgozni, van fasza kis szerződésem is, meg minden, mivel a TÁMOP-unk hivatalossan is véget ért. volt záróesemény, teljesen felesleges monitoringolás, és most még itt van az a 60 napocska, amíg záróelszámolunk, de már engemet ide napi 8 órás szerződés nem köt. persze visszajáró vendég leszek, mert az alakuló szociszövit nem akarom magára hagyni, meg a kis szállítós csapatomat, de ez már tényleg csak az örömzenélés-rész, és nem is akarom máshogyan csinálni, csak örömből... szóval van még némi stressz a lezárások környékén, de napról napra könnyebb a szívem meg a lelkem, és szuper, hogy most már lehet látni a végét.

így aztán most 1-2 hónapig főállású vállalkozó vagyok, szabad időbeosztással... van lehetőség minden elmaradt szar bepótlására, amiket tologatok hónapok óta magam előtt, és mindig csak bűntudatot okoztak. közben persze beindul ozora is, nagyon is be kell indítanom, mert eddig arra eléggé nem figyeltem; illetve a következő nagyprojektek előkészítésén is dolgozom, amik majd elindulnak nyáron, a nagy teleprehabok.

lelkiállapotilag voltak súlyos napok, órák, percek, aztán mikor anyáméknál helyettesítettem a kertészetben majd egy hétig fullegyedül, meghoztam egy-két fontos döntést, és azóta megint kicsit könnyebb. elkezdtem rendesen enni a gyógyszereimet, elkezdtem hízni is, és már kettőször is nagyon örültem az elmúlt 1-2 hétben, szóval van remény, hogy a döbbent némaság helyett egyszer csak érezni, vágyni is fogok.

közben nyomom a szokásos dolgaimat; telepen időkapszuláztunk, szemetet szedtünk, toljuk a munkacsoportokat, a két új terület embereit is megnyertem a lottón 3-4 hónappal korábban, mint ahogy számítottam rá, de igazából nem teher ez sem, vagyis látom, miért lesz ez így jó, és akkor tudom is csinálni gond nélkül.

és tolom a fogorvos projektot, közben volt tüdőgyulladásom, és nagyon vágyok pelegrinához a svarcvaldba - remélem, júniusban lesz rá alkalom hogy odaszaladjak hozzájuk. hát, ilyenek vannak erre. és ti, hogy vagytok? 

tavaly nyáron a ensz

a mai napot nevezte ki a boldogság világnapjának, úgyhogy ezt én sem tudom szó nélkül hagyni... egyrészt muszáj elmesélni és iderögzíteni, hogy pelegrina barátném március 7-én egy csodás leánygyermeknek adott életet! sajnos a tényeken túl alig van infóm, így a távolba energia- és szeretetküldésen kívül csak egy-két képem van, aminek biztosan nem örülne, ha ideposztolnám. de majd mesélek, ígérem, ha ő is tud mesélni nekem.

a másik ünnepelni való pedig az anyukám meg az apám, akik épp e napon, 38 évvel ezelőtt, szeles-esős napon ugyan, de mondtak egy határozott igent egymásra, amit azóta is bőszen tartanak - egészségben, betegségben, örömben, bánatban. ma egyébként épp végeztek az idei levendula-ültetéssel, úgyhogy még az is előfordulhat, hogy pezsgőt bontanak. ők ilyenek, és én meg ilyennek szeretem őket!

jóegyhete

állandó a remegés, félelem, szorongás,

jajmennyire sok ez már,

meg a fájdalom is sok, meg az eszem és az érzéseim végtelen kuszasága,

kérek erőt valahonnan, nagyon fogy.

közben küldeni kéne erőt, szeretetet svarcvaldig - jön egy kis élet, mikor zárok egy másikat. de szép ez.

anta vagyok,

munkamániás, szervusztok. 

épp mániás szakaszban - az összes projektom ellenőrzés vagy kifizkérelem vagy zárási fázisban van, emellett 3 nagy teleprehabost írunk-tervezünk; szövetkezetet alakítunk, tréningezek katalizátorként, meg a kisfaszom. konkrétan kilóg már a belem, de tartom magam ügyesen, mert a fejemben már körvonalazódik egy egészségesebb, koncentráltabb leosztás - és egyelőre mindenki, akivel a terveimet (és majd a kapacitásomat) megosztom, pozitív és támogató, és ez nagyon nagy segítség.

tavaly januárban - egészen más élethelyzetben - kitaláltam ezt az őrült tempót, de akkor is úgy voltam vele, hogy max. 1,5 év, amit ilyen körülmények között kibírok, és bizony az utolsó órákban már nagyon érzem, hogy ez tényleg a maximum. szóval most sokat gondolok arra, amikor már (mondjuk októbertől) hivatalosan csak egy munkahelyem lesz (azaz 2-3 szerződést/feladatot össze tudok olvasztani!), ozorát (2013-as nagyfilm itt) szeretném megtartani emellett (ha ők is szeretnének engem) és még önkéntes munkát akarok végezni a szövetkezetben, mást már semmit. tudom, h most vagyok fiatal, és most kéne pénzt keresnem dögivel, amikor van rá lehetőségem, de egyszerűen fizikailag és agyilag sem lehet ezt bírni hosszútávon, én legalábbis nem akarom kipróbálni, meddig lehet elmenni a hüjeségben. szóval fékezek egy kicsit, és próbálok időt hagyni magamnak/magunknak is. majd októbertől. szmájli.

na, még egy videócska a hétre a telepi szekcióból, hajdú d. andris munkája, szeretem. meg mondom, hogy közben a bandázást is nyomom rendesen, vissza kell térnem valahogy a közösségi életbe (ami alatt most nem a telepi közeget értem és munkát). slam-est, ltj bukem-buli, budapesten gólyázás-barátkozás - most ezek voltak a programok, hétvégén meg kolbásztöltő versenyt tolunk a szállítókkal, és házakat is akarok nézni, ha szép lesz az idő.

aztán jövő héten költözöm 1. fázis...

pöttyös lány

vagyok víder: vettem egy gyönyörűséges nadrágot, ami szürke-fehér pettyes, pont, mint ez a blogocska, és persze képet nem találok, de majd egyszer... 

szuper dolog, ha van egy méretben megfelelő gatyám, ami nem nagy például, mint az összes többi. persze az is megoldás lenne, ha végre kiköltöznék rendesen a hegyről, magammal rángatva életem eddigi darabjait (mindenesetre biztosan olcsóbb lenne ez hosszútávon, mint nyakra-főre venni valamit, mert nincs nálam a sajátom). egyszóval költözni kell, nem húzható tovább. 

leválasztás van, elengedés van, eltávolítás van, fájdalom van ezen az oldalon,

a másik oldalon meg befogadás van, meg közös tervezés van, meg sok szeretlek és ölelés és megértés és elfogadás, és a nehézségek mintaszerű kezelése; belátással, okosan, érzékenyen. kicsit olyan, mintha magammal találkoznék néha. ez néha kurvajó, néha pedig fejbecsapós, kijózanítós, megijesztős, tükörtartós,

de az biztos, hogy nem mostanában mondták nekem, hogy minden rendben lesz, nyuszika, úgy, hogy azt én el is higgyem. most meg de.

amúgy türelemmel, alázattal lépkedek az úton; ha fáj, hagyom, ha jó érzés, hagyom, ha dühít, hagyom azt is. olyan, mintha meglódult volna az életem, egyszercsak annyi idős lennék, mint amennyi tényleg vagyok, koromnak megfelelő feladatokkal és felelősségekkel, szitukkal és viszonyokkal. és ez nagyon idegen még nekem, miközben meg nagyon természetes is, szóval szerintem tökre van mit beszélgetnem a pszichócsajommal csütörtökön, aki ki akart dobni már, de én nem hagytam. kell még ez nekem, még ha csak havi egyszer is.

teljesen nemnormális

vasárnapom volt, jegyezzük föl kérem, délig alvással. 

aztán igen kényelmes tempóban kávé, kettőkor séta a napsütésben a halálba kiürült király utcán (ahol minden üzlet eladó/kiadó/bezárt/meghalt, és ez kurva szomorú), és alig találtunk nyitva helyet, ahol ebédet lehet kapni,

de végül malájtésztát ettem chiliscsirkével, mellé rozét ittam, aztán hazaséta, tervezés-csacsogás, semmi para, majd kávé a nappaliban réglátott drágalánnyal (akinek egészen hasonló a futuckája, és hatalmas ölelése van). este főztem rendes vacsorát, sütöttem mézes-diós körtét, összebújás, film.

ezentúl mindig akarok ilyet, egy napot, amikor nemmunka, nempara, nem az elmaradások utáni futás. és az sem érdekel, ha ezért ma éjfélig kell nyomnom, mert ez bazmeg egyszerűen jó és jár és kell. most már nekem is nagyon kell, különben meg fogok őrülni nemsokára. 

vasárnapot mindenkinek. nekem is.

azt mondjuk

biztosan nem gondoltam pár éve, hogy egyszer majd az anyámnak előbb írok őszintén arról, mi van velem, mint a blogomnak, de végül is nem bánom. 

persze anyámnak van helyzeti előnye - ő ha kíváncsi, azonnal ír levelet a titkos e-mailcíméről, amit másik böngészőből nyit meg, mint a családi mail-t, mert anyám okos is, meg a korral is halad*... és olyankor kérdez, és hosszasan aggódik, és a véleményét is odaírja rendesen, ami mind végül is kurvajó dolog**. nem hagyja, hogy ne gondoljam végig, nem hagyja, hogy ne válaszoljak, és ez nekem is jó. valahol.

szóval majd évek múlva, ha ezt a pár hónapot keresem az emlékeim közt, a mailboxomat kell nézegetni. mert most oda írok a legtöbbet. meg néha támblizok is azért.

most ilyen ez a zélet.

*és mert apámnak nem kell mindent tudni.

**érdekes, a minden mondat végén negyven felkiáltó-jel jelensége - eddig azt hittem, ez a mi korunkban a tinik ismérve, de nyilván nem vagyok tájékozott a világ dolgaiban.

hej, amikor bankokról meg

gyógyító levesek receptjéről, hivatalos ügyekről, borítékokról, gázszámlafizetésekről üzengetünk egymásnak a fiúval, akivel szerettem együtt aludni. hej, mintha megint nem akkor / vagy nem azzal osztanám meg a mindennapokat, aki mellett élek.

persze ez nem ilyen sarkos, meg nem is erről akartam írni, csak eszembe jutott,

miközben elméláztam, milyen jól tolom én ezt az egészet, persze van segítség bőven,
de hogy egyszerűen nyugodt vagyok.

alig parázom, alig valamit (magamhoz képest).
alszom. olvasok szombat délután, mint az állatok. 12 óra munka után nem érzem, hogy még muszáj lenne további négyet lehúznom, pedig van dolgom bőven. szóval szerintem egészen jól nyomom, és csak néha sírok, akkor is csak titokban.

tudom,

hogy nagyon beszélnem kéne, de még nem megy.

vagy már nem megy. de ez egy másik kérdés.

mindenesetre észrevettem, hogy egyre dúsabb a hajam. és a futuckáim egyre lazábbak. 

még soha sem szerettek ketten. még sohasem szerettem kettőt.

szeretem a szeptembert,

meg azt őszt mindig is szerettem. igazából örülök, hogy végre megkezdődött - az ilyeneknek, mint én, a napi rutinok meg a rendszerek sokat segítenek a túlélésben.

mostanában amúgy is azt csinálom inkább a fürdőkádban bőgés helyett reggelente, hogy azokra a dolgokra gondolok, ami miatt hálás lehetek, és ez kurva jó, csinálja Ön is.

ezt akkor kezdtem egyébként, mikor eladtuk a birtokot, és hálásan gondoltam a ún. első férjemre, hogy mi milyen kulturáltan és szeretetben bírjuk intézni a dolgainkat - mondjuk ez 9 év után nem nagy csoda, de azért hálás lehetek érte, asszem. és akkor ezzel most már eljutottunk oda, hogy sikerült minden közös ügyünket felszámolni. nincs már cég, nincs már ház - iszonyú felszabadító érzés! még a kipakolás van vissza, közmű-átíratások, de azt már féllábon is kibírjuk. nem kapkodtunk, az igaz, de azt hiszem, mindet akkor és úgy csináltunk, ahogy kellett.

meg még az is történt, hogy lett némi eredménye annak a félőrült ámokfutásnak, amit november óta folytatok. egyrészt eljutottam oda, hogy jelenleg nincs adósságom, ami nemtomhányév nemtommennyigörcse után kurvajó érzés. másrészt szakmailag is elég sokat fejlődtem, néha már az is előfordul, hogy büszke vagyok arra, amit csinálok és ahogy csinálom. harmadrészt persze lett negatív hozadéka is a dolognak, például megint 5 hete fosok, rengeteget fogytam, és alig van jártányi erőm, de majd ezen még dolgozom.

szóval szeptember. mostantól napi háromszor kell enni, sokat kell inni és hetente kétszer tornázni. kezdjük ezzel.

alapvetően

békében voltam végig a baszakodással - tudtam, hogy lesz fesztivál, meg azt is tudtam, hogy majd minden jó lesz. 

persze kurva kellemetlen volt; engedély vagy nem engedély, klubrendszer vagy önkéntes szerződés, az állandó átvizslatások, szétpakoltatás, meg úgy egyáltalán... hogy így elindulsz bármilyen irányba a huszadrangú úton, és egy negyvenfős rendőri kapuban találod magad. pedig csak szódáért mennél. mondjuk engem általában bevettek "helyinek". érthetetlen, hisz virított rajtam a karszalag, a koszos autó szélvédőjén meg három tenyérnyi ozora pass tavalyról, meg tavalyelőttről, meg mostról. dehát biztosan nem tudnak olvasni. az is valami rendőréknél.

szóval igazból 15-én basztak fel igazán - mikor már úgy hazamennék, teli autóval, hátamon az elmúlt 3 hét porával, fáradtságával, gondjával, ölelésével, és akkor még odaállnak hatvanan a sorompóhoz, és pisiltetni viszik a bontókat/szervezőket (mivel fesztiválozó már sehol!). na, akkor gondoltam, hogy kurvaanyátokat, itt maradok, amíg el nem húztok, de engem nem fogtok csesztetni.

(végül nem csesztettek, elkotródtak estére).

szóval hüjeség is most odaolvasgatni a mindenféle cikkekbe - jó nekem ezzel kapcsolatban a magam békéje. volt fesztivál, és minden jó volt. ennyi.

film / 2. (lesz még 4)

ozorázunk megint

szóval, kedveskék, nem szűnt itt meg semmi, csak én vagyok elakadva, leszakadva, eltűnve, meg mellesleg valaki más baszkózta a rendszerem (biztos akart helyettem blogolni, vagy ilyesmi. mondjuk írjon sajátot, nekem az a véleményem egyébként), és védődtem.

most már egy ideje ozorán toljuk - hol jól, hol nagyon jól, hol meg a hely szelleméhez egyáltalán nem méltó módon, üvöltve. lassan véghajrá van, mindenki stresszelődik, fáradt, nyűgös,

meg persze betegség is van még (portól? víztől? valaki kórjától), sokat fosunk úgy általában és mindenféle értelemben.

én a magam részéről nagyon fáradt vagyok. kihordtam az ensz-gyereket, úgy hiszem, jól is sikerült, csak mindeközben annyira belehajtottam magam mindenféle egyéb munkába is, hogy nincs nagyon más, csak a work. ami biztos nemessé tesz, meg biztos én hajtottam magam ezirányba, de akkor is, faszkivan.

ezt nem szeressük kapcsolatilag. nehéz is eléggé.

közben a vidéki birtok is elkélt, a hónap második felében azt is ki kell pakolni. meg megírni a tiopot, ddop-kat. faszkivan, mondom.

nézzétek sorba a videókat inkább ozoráról, íme a zelső.

mindjárt

hétfő, szerda foci

ez az egyik legmenőbb projekt, hogy a telepiek közül az egyik szép, okos, tehetséges, fiatal apuka nekiállt szervezkedni. 

és megszerezte a kutyafuttatót; hétfőn és szerdán öttől nyolcig lehet nyomni. szülői felügyelet biztosított. rendet kell hagyni, meg minden. néha füvet nyírni, társadalmi munkában. amúgy szívesen lennék ott minden alkalmon. a fiúm meg lefilmezhetné.

kár, hogy nem lehet. de tessék drukkolni nekik.

nekem úgy tűnik,

évezredek óta nem írok, aztán tessék, csak egy hónap telt el a legutóbbi poszt óta... és az előbb írt pelegrina (aki kb. aközben rótta nekem a sorokat, míg én a blogját olvasgattam, hát van itten telepátia, kéremszépen) levelet, hogy mégiscsak örülni kell annak, hogy nekünk csak ilyen hétköznapi problémáink vannak, és bizony mondom, igaza van.

szóval néha már tudok a boldogságra gondolni. meg néha már vágyni is szoktam, aminek szintén örülök, mert mégicsak jó az, ha az ember bír ilyeneket csinálni. nem csak bőgni, meg rohanni, meg folyamatosan megsértődve lenni, meg folyamatosan fáradtnak lenni, meg a kilátástalan jövőben meg a feldolgozatlan múltban turkerászni. szóval ezeket lassan megunom. 

és aztán olyankor szoktam elindulni felfelé, az meg már milyen jó. kicsit nevetgélni, kicsit ledobálni a súlyokat, amiket olyan lelkesen akasztgattam magamra, mintha kötelező lenne. mintha bárki is elvárná rajtam kívül a folyamatos megfelelést, az angyalit, a tökéletest. szóval ezeket leraknám. lassan erőm is, elszánásom is kerekedik hozzá.

nagypénteken még

megírtunk/beadtunk két pályázatot, leértékeltük a mieinket, este lektoráltam az érettségi-feladatokat, aztán már éjjel fél 12-kor otthon is voltam, hogy másnap

felrakjam a sonkát főni, eltöressem a mécsesem újra a problémákról-nem-kommunikálunk kapcsolatunkban, és elszaladjak a piacra annyi pénzt költeni virágra, amennyi másnak félévnyi sonka-apanázsa kb.

aztán a telepen észrevettem, hogy rajtam kívül mindenkit csak a húsvétolás érdekel - a nagytakarítás, meg a kalácsdagasztás, meg az unokák, úgyhogy hazasunnyogtam 2,5 interjú után, belátva, hogy nem ma fogom a területi animáció-témakörben kiásni az aranyat...

a sonka amúgy jó lett, az első kalácsom evör viszont nem kelt meg, így ízre jó volt a szett, de állagra inkább hasonlított valami szalonnához, mint bármi máshoz. ki is takarítottam, rokonokat is látogattam. a fennmaradó időben pedig feküdtem az ágyban, morzsolgattam a könnyeimet, és bámultam a sorozatokat. nomeg aludtam is. 

jöhetne a tavasz. kis meleg-megváltó széllel.

és nagyon hiányzik

az ida is.
nézzék csak, milyen szépek voltunk...

egy kicsit

kezd olyan lenni az életem, amilyet nem biztos, hogy szeretnék - nevezetesen most a betáblázásokra gondolok, amik miatt a barátaimmal is úgy találkozok, hogy sehogy (esetleg felhívnak vasárnap délután, miközben főzök, vagy átvisznek a szomszéd pékségbe kávét inni, mert arra majdnem mindig hajlandó vagyok, akkor is, ha sok a dolog), és a családi programok is annyik, hogy ájultan megnézzük a castle következő fél részét, kb.

és mondjuk az ember ne csodálkozzon ezen, ha két fél állása van meg egy egész. tulajdonképpen nem is csodálkozom, csak gondoltam, ha valahol lehet rinyálni, akkor mondjuk itt legalább lehet.

és akkor elég fáradt is vagyok, meg közben tök beteg is, ami így kipihenés nélkül pont nem múlik el, hiába tolom a rubofenistennyilákat a fejbe. ezt megintcsak értem, tehát nem az értelmi képességeimmel van a baj, énszerintem.

ahogy azt is értem, miért vagyok mostmár a pehelysúlyúak kategóriájában (nemtom, amúgy az mennyi, szerintem 50 kg, azt kész), mondom, nem az agyammal van a baj.

hanem még fejtegetem, hol a baj.

(addigis: itt is írok néha - majd olvass itt is néha!)

kalandok (3) / hollanduséknál

és igen, végül a rakéta tömegkályha-biznisz odáig sodródott, hogy utaztunk egyet hármasban kiváló kollégáimmal, autóval, amszterdamig. hivatalosan munkaügyben, de igazából azt csak egyikünk csinálta - a másik kettő örült, hogy. (egy kicsit olyan volt a szitu, mint valami markos-nádas kabaréban, hogy az egyikünk jól hall, a másikunk jól beszél, a harmadik meg mindig ott van velünk vagy valami ilyesmi, csak nálunk az egyikünknek jó a kocsija, a másikunknak az angolja, a harmadik meg gondolom a hab a tortán - na az voltam én.)

szóval így mentünk át megint a havas nyugat-európán, fagyban-ítéletidőben, több-kevesebb valótlan előfeltevéssel a fejünkben, mint például hogy érdemes szombat hajnalban megérkezni, merthogy nem az. én amúgy is meg szoktam feküdni a félőrült-részeg holland fiataloktól már a balaton parti büfézgetéseim során is, és hát most sem lettek szimpatikusabbak ők nekem. mondjuk zuhogó esőben sétafikálni úgy, hogy minden hamar bezár az orrunk előtt, amúgy sem vicces. aztán végül tekertünk hazait, megágyaztunk a kocsiban, benyomtunk egy cougar town-t, így végül minden rendben volt...

ahogy a következő napokban végig - nekem csak annyi dolgom volt, hogy ne gondoljak arra, mi elől menekültem, és mennyi ideig tart az egérút, minden más csak ajándék volt: a néhány óra az unokahúgommal meg a tesómmal, a tengerparti séta, a delfti belváros, a jó kaják és piák és hasisok. a tempó nem volt egy őrült, vagy én magam vagyok a mindennapokban őrült, ezt igazán nem is tudom, meg nem is érdekel. szerettem ellenni, a svábságuk és agyonszervezettségük ellenére bírom a holland közeget, hisz elég jó a sajt, sok a bringa, a kanális, meg a meseországság, úgy anblokk, dugnám, ugye.

hazajönni meg tudjátok, milyen. 

még most sem vagyok magamnál, pedig pár nap már bőven eltelt. csak közben minden megvárt itt szépen,

ami elől úgy hittem, jó elmenekülni.

jó amúgy, csak sok értelme nincsen. 

és mintha ezt már megállapítottam volna ebben a blogban párszor. 

:elnéző mosoly: 

  

és a kalandokról (2)

namost a legjobb szakirodalom ebben a témában nyilván pelegrina blogja, ahol az érdeklődő 2-4 évre visszamenőleg vicces és tudományos írásokat olvashat a svarcvaldi farsangi játékokról. így aztán ezt a hagyományos részét nem is elemezném - az egyszerű (külföldi) látogató számára látható/érzékelhető oldalt azonban szívesen lenyomom:

... azaz ilyenkor kezdődik az ünnepség a mocskos csütörtökkel (ez úgy emlékszem, hetedikén volt), aminek a lényege az, hogy aznap indulnak az események: este mindenki hálósipkában, hosszú hálóingben és piros-fehér csíkos zokniban mászkerál, és kábé mocsokmód sokat iszik, ünnepelve a farsang kezdetét. és valami fát is felállítanak mindeközben a norma (ottani lidli típusú bolt) meg a városháza közt a forgalmas utcán. a fa egyébként a májusfához hasonlít, mondom zárójelben - de ezt pont nem tudom szépen mesélni, mert mi még ilyenkor bőven a dzsípieszről vitatkoztunk valahol salzburg környékén, mikor ezek az események történtek.

nade másnap már az volt a program, hogy a pelegrina fúvószenekara szépen felöltözött jó melegen, és találkozott a bluméban (amit még nem láttam nyitva eddigi életemben, de most volt szerencsém), és a bolond-egyesületükkel egyetemben megkezdték az egyik közeli faluban a körjátékot, aminek az a lényege, hogy kocsmába be, néhány számot lenyomnak, isznak egy páleszt (vagy amivel megkínálják őket), aztán vonulódnak a következő helyszínre és örülnek egymásnak az utcán, mert amúgy sok ilyen fúvószenekar és hozzá kapcsolódó bolond-egyesület van, egyenruhákkal, meg csodás maszkokkal (amilyet a pelegrina férje is szokott amúgy faringálni, pl. link.). az egyszerű emberek különböző álarcokat vagy jelmezeket öltenek magukra (mi például a férjemmel eredetileg gengsztereknek öltöztünk, de ő végül jobban hasonlított egy nyúorlinszi trombitásra a hózentrágerjával, mint valami maffiásra, és szerintem én is inkább csinos voltam, mint bármi más), de amúgy alig vannak egyszerű emberek - mindenki egyesületes vagy zenekaros, nekem legalábbis úgy tűnt. ezen az estén mi tán 3 helyszínt bírtunk, aztán magukra hagytuk a csapatot, és hazamentünk alunni, mert mi már nem iszunk féktelenül, se nem szórakozunk ennyi idős korunkban. sokkal jobb éjfélkor már ágyban nézni a treme-t, érted. 

akkor aztán voltunk a következő napon gyalogtúrán csodás napsütésben a bluméig megint, sütikéztünk és barátkoztunk a hatalmas havas fenyők alatt, és az egész teljesen olyan volt (meg szerintem általában az ottlét ezzel a festői környezettel), mintha egy mesében sétafikálnánk... aztán ezen az estén alapból mi nem mentünk a zenekarral, akinek ismét valami vonulós-ivós elfoglaltsága volt, hanem bőszen terveztük a havaji jelmezt másnapra, a bálra. igen, voltunk bálban is, bazmeg, vasárnap, egy hatalmas tornacsarnokban, ahol az alapszitu a többi naphoz volt hasonlatos: maszkosok, fúvósok, vonulás, svarcvaldmari... itten szépen villogtunk a pelegrinával a selyemorhideás füzérjeinkkel, amiket napközben varrogattunk (na jó, pelegrina takkerolt, én rendesen tűvel varrtam, mint az állatok) álmodozva a jövőről (merthogy öreg napjaink a német appartmanban ugye ilyenek lesznek - én főzök-sütök, ő ténykedik, aztán likőrkézünk és kártyázunk csendesen). bálilag végül a táncig nem fajultunk, mert mégiscsak van bennünk tartás, meg ez az autszájder-kérdés tán itt volt a leginkább tapintható, úgyhogy hamar eljött a treme-idő ekkor is.

a többi napon aztán még volt olyan, hogy másik faluban kocsma-vándorlás, meg egész napos felvonulás (itt például pont ágyba vitt egy csinos maszkos ember iszonyú gyengéden és teátrálisan többször megdugott, miközben vihogtam a piros-fehér kockás ágyneműben, a csapat pedig ordítva drukkolt a csávónak), meg voltunk a felbdergben is szánkázni, főzögetés, vacsorálgatás, pénzügyi-tervező-megbeszélés, és persze rengeteg alvás. meg egy napot rá kellett húznunk, mert jött a hóvihar-felhő-ciklonság, de mondjuk én ezt sem bántam. sőt, ujjongva folytattam volna még hetekig a háziaknál a mosogatógép ki-bepakolást és főzőcskézést, mert ez nekem igazán pihentető volt, és bármikor csinálnám megint.

annyiban azért maradtunk, hogy a szilveszteri hagyományosság inkább testre szabott esetünkben - legközelebb majd mindenképpen inkább nem farsangkor megyünk, de ez nem az ottani játékok hibája, hanem a miénk, akik már nem tudnak önfeledten vonulászni meg vedelgetni vadidegenekkel, pedig régen milyen jól ment ez is - amikor még fiatalok voltunk. viszont javaslom bárkinek az eseményeket megtekintésre, meg a festői környezetet is - aki mohácsot szereti, az itt egy hétig naponta többször juthat orgazmushoz, az tutter.

és most meg az van, hogy mégis megyek amszterdamba, szóval majd arról is riportolok, persze.

és a kalandokról (1)

én kicsit mindig szilveszterkor szeretek menni a pelegrinához, mert azt már több ízben gyakoroltam, és a karácsonyfáját is szeretem - de ez most a férjem* miatt, akinek bokros teendői voltak akkoriban, nem sikerült. kicsit el is voltam kenyődve a két ünnep közt, annyira hiányzott a havas-szép svarcvald, meg a pelegrina, és annyira nem hatott még a kedély-javító, hogy többször ütemesen a radiátorba akartam csapni a fejem és/vagy felakasztani magam, de végül túléltük az ünnepeket svarcvald és komolyabb sérülés nélkül.

és akkor kitaláltuk a szilveszteri szkájpon**, hogy farsang, na az lesz a menő, és nincs is olyan messze, és biztos lesz hó is, és akkor mindenki megnyugodott, hogy nem marad el semmi, csak tolódik, azt meg féllábon is... így jött el a február eleje féllábbal, és hatalmas hókkal, és szüleink állandó szirénájával, hogy akkor mi most komolyan elindulunk-e a 20 éves nffg-vel tökig érő hóban-hidegben 1200 km-re nyaralni, de mondtuk nekik, hogy tényleg. mert bár nyuggerek vagyunk, azért még - váltva, ugyan - de merünk sötétedés után is autóba ülni, sőt, akkor is, ha hullik a hó, mert még a lelkünk fiatal. (ezt később át kellett húzni, de most még nem tartunk ott.)

és akkor megérkezett a férjem a sítáborból - ahol híres együtteseket kellett filmezni és sznóbordozni közben - és felvetette, hogy toljuk az indulást, hogy pihentek legyünk, amitől a lelki szemeim előtt a 7 nap máris ötre csökkent, de én ugye pesszimista vagyok, és mártír is, ezért elfogadtam az ötletet, és kényelmesen összekészülődve indultunk útnak, csak rántott húst nem sütöttem a szemvicsekbe, egyébként mindent tökéletesen csináltunk. akkor már többször írt a pelegrina üzenetet, hogy hólánc és téligumi, amit igazából már osztrák-német földön, de el is tudtunk hinni, hisz 50-el száguldoztam a takarítatlan autópályán, vízszintes hóesésben, nagy gyakorlatot szerezve a téli vezetésben/500 kilóméter. utunkat nehezítette, hogy térkép és itiner nem volt nálunk, csak egy kölcsönkért gps-szerkezet, amire én amúgy elvből haragszom, és most már okkal mondok ilyeneket. (persze később többször fennhangon be kellett jelentenem, hogy a dzsípiesz kurvajó dolog, anélkül meghalnánk a hidegben, de megmondom őszintén, ilyenkor főleg hazudtam a családi élet szentsége végett.)

lényeg a lényeg, odaértünk, ismét napfelkelte idejében, ami azért nagyon szép, látjátok az előző posztban is. előkaptuk akkor a házipálinkát, koccintottunk egyet, és békésen vonultunk el aludni, a r. (pelegrina férje) pedig havat tolni, mert svarcvaldban igenis nagy volt a hó, mondhatni két méter, és legalább mínusz 10 fok, és az r. komoly szakember ezen a téren, mi pedig mindig csodáljuk a fékezgetési- és hótolási hírói miatt őt.

egy kicsit most abbahagyom, mert ez már így is nagyon hosszú, legalább izgultok megint pár napot, addig hátha képeket is tudok szerezni a történethez.

*semmi olyasmi. csak megint sokat vagyok cigányok közt :)

**nyuggerek ünnepelnek...

életjel

szerencsésen megérkeztünk a telelésből - a nyugger-életformánknak köszönhetően erős hóhelyzettel és 1,5 napos késéssel ugyan, de egyben. kicsit majd akarok írni részletesebben is a svarcvaldi farsangról - igen sok tök érdekesség volt, csak egyrészt meg vagyok lepődve, hogy ilyen tespedős-otthonmaradós nő lett belőlem (és nem buliztam minden nap hajnalig, pedig meg volt rá a lehetőségem bőven!), másrészt akartam egy képet az utolsó reggelről ide a hatalmas nyugalmamról, ami megadatott ott fél órában, és iszonyú hálás vagyok érte...

aztán ha lesz időm, majd beszámolok rendesen is. 

blogot akarok írni megint!

gyűjtögetünk

egy ideje - mondjuk erős fél éve - aprópéndzeket, svarcvaldi utazás végett. most, hogy lassan csomagolni kell és utazni, hogy a farsangi hetet együtt szórakozhassuk végig pelegrina kolléganővel, szóval most felhívtam a postát, hogy hogyan abszolváljuk majd a beváltást, ugye.

titokban reménykedtem, hogy például rollnizni nem kell, mivel annyira továbbra sem jó a kézügyességem. nos, nem is kell, mondja a néni.

hanem szétválogatni egy zacskóba, ötvenesével, főpénztári szolgáltatás-gombot nyomni, és akkor majd számolunk együtt. és most figyelj: 50 db fölött 6,9 % a kezelési költség. azaz mondjuk 50 ezernél pl. 3500 Ft. meg a kurvaanyátokat, gondoltam akkor.

most akkor nekiállok zacskózni.

aztán innentől kezdve pár napon keresztül elballagok 1-1 ötvenes zacskóval, mert addig ugye ingyenes. na mindegy, azt csak azért írtam le, hogy ti is tudjátok, mi az eljárásrend, ha spórollásra adjátok a fejeteket. meg hogy tudjátok minek megyek minden nap postára február 7-ig. amikor majd megyünk nyaralni, svarcvaldba, juhéj.

akkor kezdjük az új évet...

mindenféle fogadalom meg értékelés meg egyebek nélkül. nem mintha nem töltöttem volna sok órát el ilyen gondolatokkal, mert dehogynem. csak mittudomén - valahogy az istenért sem akaródzott erről írni. hanem majd biztos lesz annak is ideje, vagy ha nem, hát nem.

mindenesetre e sorok már a blogolás 8. évében születnek, túl vagyunk a kritikus pontokon, hogy úgy mondjam. és úgy döntöttem végül, hogy marad, ami marad, mert nekem mégiscsak fontos ez itt. még ha hiányos is néha. hiszen a hiányok mibenlétére úgyis emlékszem majd, amíg kell - ha kell egyáltalán.

egyelőre úgy néz ki, hogy az utóbbi egy hónapban számolatlanul jönnek a feladatok, csak hogy biztosan ne tudjak maradni abban a nagy tál fehér tejfölben, ami a jövő káoszos ködjét jelképezte mostanság számomra. kicsit azt is érzem, hogy nincsen itten munkanélküliség, vagy nem jól van, ha van, hogy nekem heti 9 napra lenne bőven elfoglaltságom, ha belekezdenék mindbe, ami röpül felém. és közben meg vagyok illetődve, mert egyszerű, mezei feladatokra/posztokra nem jut eszembe megfelelő végzettségű és azonnal munkába állítható kolléga. furavilág, mondom.

de a legnagyobb műsor nem is ez, hisz dolgozni napi száz órát mindig is tudtam. hanem a köcsög depresszióm, ami már mindenkinek kiviszi az agyát, de nyilván a legjobban én szenvedek tőle, lassan egy éve. mondjuk mostmár legalább szenvedek annyira, hogy tegyek is valamit - apró lépések, de vállveregetősek mindenképp, ofkorsz.

helló újév, hellónapló 8 évad!  

amikor a nő végre

megköti az alkut - mert rájön, hogy egyszerűen minden könnyebb úgy, ha nem akar, csak elfogadja, amit kap - akkor végül minden majdnem simán megy. negyedjére odaadják a hitelt is, gépet is, csillog-villog rajta a vindóznyolc, nem kell bedugni sehová órákig használat közbe', megnyissa a dógokat meg miegymás. egyszóval működik. (és persze szép is, mert hamár ez nem, akkor legalább az...)

mindezt másfél évnyi szenvedés-nyervogás és fél évnyi aktív baszakodás után tudom tanulságként levonni. elképesztő nő vagyok, tulajdonképpen. és most ezt még csak nem is rosszból mondom. 

és akkor tirárárám, ő az:

elindult

a telepi munka, meg a komplex is - ott elvileg nem dolgozom, gyakorlatilag meg azért mindig van valami, amit még légyszi, csak most, csak itt... - közben dübörög a retekmeló is. gyakorlatilag 2 fajta állapot van - vagy munka (napi 10-14 óra), vagy ülés és kifelé bámulás, szívfacsaró szomorral, hogy most akkor tényleg csak ennyi az életem?

igazából én csináltam ezt is. és ilyen értelemben nem is sajnálom. csak nem tudom, meddig lehet úgy élni, hogy nincs örömre képesség, nincs honnan energianyerés, nincs lelkesedés.

talán majd a két ünnep közötti napok. talán ha eljutok odáig, hogy legyen vágyam a havas erdőben mászkálni egyet. talán ha le tudom törölni a számról a dacot. talán. meg ha. én is unom ezt, rég.

az idei jézuskától mást nem kérek én, csak megnyugvásra való képességet. de azt nagyon kérem.

a terveim

nagy része azzal a kimentéssel nem valósul, hogy egy előző terv nemmegvalósulása miatt haragszom a környezetemre és magamra, ezért dacból a következőt meg el sem kezdem csinálni... ilyen az adventi nyitogató is, helló.

sok esély nincs arra, hogy legalább ezt a sort rendezzem, meg motivált sem vagyok túlzottan. nincsenek ugyanis szép történetek a fejemben - szörnyülködések inkább és félelem, szakad a világ össze körülöttem, nemjók a rezgések, boldogtalanok az emberek, fáradtak, nyűgösek, türelmetlenek, elválnak, kirúgják őket, elárverezik a házukat, becsapják egymást, bár szerintem tudod, miről beszélek, hisz te is itt élsz, vagy legalább a rokonaid lehetnek ilyen szerencsések.

szép történet tényleg kevés van, és alig van érzékem rá, hogy azokat egyáltalán észrevegyem

viszont leesett az első hó a hétvégén, és hát mit mondjak, a hegynek ez is igen jól áll, csinoskaság, szépség. ennek például tudtam örülni kicsit. volt néhány olyan órám is a napokban, amikben nem volt kötelező csinálni valamit, és így önszántamból, kedvem szerint tehettem régnemtett dolgokat.

és kedvem lenne a következő 21 napot úgy tölteni, mintha ezek lennének az utolsók. szemberöhögve minden nehézséget, minden káoszt, minden szart, félelem nélkül. na, pl. ilyenekre kéne használni az 53 kilónyi dacot, ami bennem van. ennek még értelme is lenne.

na, majd próbálkozom.

az mondjuk kedves volt,

amikor a szájába toltam hazafelé egy tejkaramellát, boldog évfordulót kívánva, ő pedig pár órával később, elalvás előtt közvetlenül visszakérdezett "azonnal", hogy akkor az most 730 nap?

a szökő év tematikán még vitatkoztunk kicsit, aztán a good wife második évad utolsó részére békésen elszenderedtünk. nálunk ilyenek az ünnepek.

ti meg írjatok szavakat, mert még csak 17 van, holnap meg elseje.