a hagyományok

úgy kívánták, hogy elfájjam októberben, amit el kell, végiggondoljam - éljem, amit év közben nem volt időm/energiám/lehetőségem, aztán ha ez megvolt, kezdhetünk mindent elölről. biztos a születésnapom miatt is van ez az évértékelő-helyrerakó attitűd, meg nyilván az is segít, hogy ilyenkor - akárhol is vagyok amúgy az életben - anyámékhoz mindig hazajövök 4-5 napra virágozni, máshollenni, meg gyakorolni az egyéb hagyományaimat.

így aztán elfájtam a két mamát, újraéltem a négyévvelezelőtti szerelembeesést, elfájtam az egyedüllétet, a TAMOP projekt minden nehézségét, veszélyét, idegességét, paráját, elfájtam egy családi kört, elszenvedtem egy újra lángra kapott irigység-féltékenység támadást a kolleginától; ünnepeltem magam, életemben először talán olyan örömmel és méltósággal, amilyent korábban nem képzeltem. a többit meg szépen, szomorún, szeretetben csináltam, nem kiakadva, nem hisztizve, nem szétbaszva magam.

szóval most mindez megvolt. kimaxoltam az októbert rendesen, nem mondhassa senkise', hogy nem.

ezzel együtt helyére került, minek hogyan volt értelme ebben az őrült, stresszel, munkával, kalandokkal, költözésekkel teli időben. mondhatni megértem arra, ami vagyok, amit csinálok, ahogy csinálom. és ez meg egyébként kurvajó dolog, azt érezni, hogy pont annyi éves vagyok, amennyi, pont azt csinálom, ami a legtöbb örömet adja nekem, amiből a lehető legtöbbet tanulhatok, amiben a legjobb vagyok, és jó dolog végre nem görccsel nőnek lenni, így észrevétlenül egyszer csak ez is megtörtént (a sors fintora, hogy ezt nem értékelte túlzottan senki). szóval alapvetően jó dolgok vannak, azt hiszem.

és lett megint egy nyugalmam azzal kapcsolatban, hogy minden rendben van. úgy, ahogy van, meg majd ahogy alakul.