és miközben

sült az ódalas meg a többiek a lehetetlen lábasokban és edényekben (ha gazdag leszek, azonnal veszek két teflonszart, biztos van vagy négy forint, addig meg simogatom a szégyenem, h mosogatás helyett inkább kibasztam a sajátjaimat, mikor még nem voltak boldog vasárnapok), én meg sikálgattam egy nyolcadik tepsit rendületlen, akkor gondoltam magamban, hogy a lányom majd biztos úgy fog beszélni rólam, hogy
anyám egyszerű volt, mint egy faék - a hipóban hitt, meg az atomikban (csodasúroló, tudod), és nagyanyámíze volt mindennek, amit kifőzött/sütött.
a nagyanyámos dolgok meg jók, mármint szerintem - azok simán hivatkozási alapok bárhol a világban.
megjegyzem, 1-2 hónapon belül másodszor gondoltam a (még) megnemszületett gyerekemre úgy, ahogy eddig (még) soha. tudod, mintha tényleg lenne majd egyszer.

lassanta

már annyiféle otthonom van, hogy az zavar össze. idának a kertes-ház projektje bizony erőt próbáló, szegénykém épp a mínuszokban kell, hogy hozzászokjon a jóhoz. emiatt (is) folyamatos bennem az aggódás, de legalább azt jól palástolom.
amúgymeg azt hiszem, kissé leesett az energiaszintem - jórészt berlin óta vannak folyamatosan szorongásaim, amit ugyan nem pontosan értek, de igyekszem kinyomozni, miafaszért is kell mostan feszkóznom. persze lehet mondani, hogy pénzügyek, meg lehet mondani, hogy kapcsolatipara, meg lehet mondani, hogy túl is vagyok terhelve, meg azt is lehet mondani, hogy nincs időm magamra/magunkra - de a valódi okokat még mindig nem tudtam felrajzolni sehova. sokat segít a fiú, aki nagy szeretettel van felém akkor is, mikor csak nyervogni tudok - olyankor is türelemmel ölelget, meg félt meg etet meg gondoskod, szóval ebből a szempontból messze jobb helyzetben vagyok, mint az elmúlt x évben bármikor. csak féltem a már meglelt nyugalmamat - nem akarom, hogy a magányom után az is elszaladjon, aztán csak virtuálisan levelezgessünk... érted.
most kiutaltam magamnak egy vasárnapot - a víkkendházacskában szeretnénk kertimunkázni, ha jó az idő, vagy kipakolni a zsákszarjaimat, ha a kert nem fogad, közben oldalast szeretnék sütni dinsztelt káposztával, a telefont meg nem föl venni. mert végülis valami ilyen vasárnap után sírtam még novemberben - és ha most meg megkaphatom, akkor legyek már kurvahálás és boldog. nem?

aggódtam a

magányomon nemrég – hol van? mit csinál? visszajön-e, vagy elszalad mások mezejére lakni?

..

na, jól van a magányom, nem kell aggódni. írt képeslapot; sokat gondol haza (érzem!), a csajok jók, a kaja ehető, jön nemsokára, ne aggódjak.
ééédes gyerekem, akkor minden jó (de azért kurvaanyád) – válaszolnék, ha megírta volna a címét. így csak sokat gondolok hozzá, s fogalmazgatom a magam szövegét a képzeletbeli képeslapra: én is gondolok rád, a fiú szép feladatom, még mindig jól főzök, maradj csak, amíg jól érzed magad, bízom benned.

továbbra

sem múlt el.

tudom,

hogy ez az egész nem is létezik itt.

reggel -
amikor a fürdés után ritkás fogú, narancssárga fésűt huzigálok végig mind a négy szál babahajamon majd, mint mindennap; és felveszem a ruhám képében az angyaljelmezt, a vállaimra türelmet ültetek (persze csak valami színes kendő lesz az, nem türelem, mint minden kibaszott nap); a zsebembe rejtem rózsaszín kulcsmázsa képében a hitemet/reményemet, mint minden nap; majd visszaszaladok a műanyag kistáskámért (kisvirágos, persze), nehogy a humor itthon maradjon, kell az Mindennap; és a fehér kisnyúl meg hozza az eszemet, még jó, hogy minden, igen, nap; a gyűrűm meg mindig velem van, szeretettel (nagyanyámtól kaptam) -
szóval reggel majd már úgy kezdem a napot valamelyik munkahelyemen, hogy erre az estére már nem is emlékszem... jó érzés lesz az.

hogy van-e

valami bajom azon kívül, hogy fáradt vagyok végletesen 12 hónapnyi őrület után, vagy nincs, végülis nem tudnám megmondani. csak hogy most nehezebben viselem a sokórányi munka utáni mégmunkát; reggel meg akarok halni a fáradtságtól; viszont nem is jókedvvel csinálom, amit csinálok, az meg külön szar. de legalább duplán próbálom a helytállást, az meg végülis jó.
meg kurvára elszomorít, amikor szenvedni meg fájni látom a barátaimat - mindenféle indulatok keletkeznek bennem a megnemértés miatt főleg, és a reménytelenségük és a képtelenségük is szorongást kelt. szeretném végteleníteni a türelmet és a szeretetet, csak ahhoz is energia és jókedv kell.
közben meg olyanokat is gondolok, hogy milyen dolog is ez a szerelem - mindegy majdnem, vele vagyok-e vagy nem vagyok vele, mindkét esetben vannak találkozások, és ez igazából eléggé megnyugtató és boldog érzés. (tudom, hogy elmúlik, de nem gondolok ezzel. vagy mondjuk gondolok, és amiatt azéletdekurvanehezenszépnéha oszlopba is húzok egy strigulát végül.)
szóval ilyenek vannak mindeközben.

már akkor is

az eget képzeltem el berlin felett, mikor még a keletnémetek odajöttek mihozzánkba nyaralni, és folyton a tervgazdálkodásról meg az államosításról kellett a fateromnak fordítani. pedig akkoriban biztos azt se tudtam, kiazawenders, meg biztos nem is érdekelt az egész. csak az ég az otthon felett, érted, az érdekelt.
most egy kicsit értem, hogyan értettem azt én.
fogunk ott lakni, ha kell. hozzák úgy az angyalok, ha jókedvük úgy tartja. én nem ellenkedem. és a fiú is meg tudna békülni ezzel az akarattal.

szöveg nélkül

átköltöztem

tegnap reggel*. hulla fáradt vagyok, de amúgy minden jó. gyönyörű a kertecske, ahová kilépek a szobámból; gyönyörű a fürdő és a konyha is - élhető, kedves, praktikus. végül találok majd mindennek helyet, aztán még ennél is jobb lesz...
este már főztünk is - van sütő! és van tepsi! - karalábés répás krumplis izét. reggel meg már ehettünk húst - én a böjt után rögvest tepertőkrémmel indítottam, nem aprózom el a helyzetet. most még mérgezett egérként rohangálok, hogy holnap hajnalban nyugodtan tudjunk elindulni berlinbe.
jön a fiú is, akivel mostanában alszom.
berlinárézunk is majd, meg kiállításmegnyitunk. meg kitudja, mi minden lesz még - tervezni és készülni sem tudtam, mert eddig csak a sok kötelesség volt. és megyünk lipcsébe is egy estét, és találkozunk majd drágáinkkal - el sem hiszem...
szóval vigyázzanak ránk az angyalok, s legyen jó utunk!

*rengeteg segítséggel ugyan, de pikkpakk.

a reggeleim

meg mostanában olyanok, amilyeneket évek óta csak megálmodok; amilyet nem is tudtam elképzelni, hogy a valóságban meg milyen. hát olyan. hogy végül muszáj elmosolyodni, még mielőtt elhagynám az ágyat.
én.
mosolygok.
reggel.
érted.

szóval vigyázzá', barátom, miket álmodsz meg magadnak, mert a végén még megkapod. aztán akkor meg nincs apelláta, csak boldogság, azt' jónapot.

keresem

mostanság az időt. a tereket. a helyeket. a szavakat.
már nem akarok megnyugodni, mert békén vagyok. már csak ki akarom hányni ezt az egészet - ilyenkor sajnálom igazán, hogy nem tudok könnyen hányni. nem vagyok hányós fajta, érted.

---
s a meséje:
eleinte drámai arccal néztem csak kifelé az ablakon, és nyeldestem a könnyeket. aztán csöndesen megindultak, mondjuk kurvára nem lepődtem meg. perceken belül hangosan zokogtam, hogy az egész icé-nemzettség azt képzelhette, hogy halott-hírt kaptam, vagy legalábbis összedőlt a világ – mondjuk ez pont nem érdekelt. közben körbetelefonáltak a szerettek, diszkréten agyondicsértek, én meg hüppögtem rendületlen. amikor már vicces üzenetet is tudtam írni, akkor abbahagytam a zokogást, mert pont elég volt erős félóra ilyen buzi állapotban, meg pont jött az ellenőr is, megkérdezhettem hát, hogy tényleg az egész vonaton nem lehet áramot használni, vagy most akkor miafaszvan. mondta, hogy tényleg. akkor csordogálni kezdett a sós víz az arcomon megint, és a táj szépségein révedeztem eszeveszett önsajnálattal vegyítve – mert én még ennyit sem érdemlek a világtól, pedig milyen jógyerek voltam már mióta mostanában.

mert tulajdonképpen tényleg jógyerek voltam, nem hisztiztem (jó, egyszer, de azt nem látta senki, csak meséltem róla), nem lógtam, nem próbáltam sunyítani, nem veszekedtem, nem idegeskedtem, nem akadtam ki, nem zokogtam a fáradtságtól ésatöbbi, hanem szépen és fegyelmezetten csináltam, amit köllött, és még csak nem is úgy, hogy közben mártírnak éreztem volna magam. (ja, ez elég lényeges momentum.) ebben megnyugodva még csodálkoztam egy kicsit, hogy ez így hogy van, hogy bírja el az ötvenötkilóm ezt a sok szart, hogy nem szaladok el, hogy nem jut eszembe az elszaladás egyáltalán, és kiafasz ez a békés-nyugodt nő már megin' itt, akivel most utazom együtt, aki belém is költözött szívességi alapon már nem is tudom, mikor - asszem egyébként pont a lelkemben bérel ágyat...

utána még eszembe jutott a tegnap este drága kukagyerekemmeli szépség és nehézség okán, meg szembe jutott, hogy mit csináltam ma délelőtt (ti. eléggé elfogyott a türelmem, és úgy döntöttem, hogy akkor most én kiállok értünk, és akkor kiálltam értünk, és pont.) és aztán meg kellett állapítanom, hogy kurvajó dolgom van, be lehet fejezni a rinyálást a picsába.

Gyorsan át is vonultam a büfékocsiba, ahol annyira kedves voltam, hogy adtak egy konnektort használatra, csak kell fogyasztani például egy teját, így most percenként borul rám a borsmentából a lötty, közben meg tudom, hogy szép életem van, kezdem is megbecsülni magam emiatt. is. lassan. (02. 01. koradélután - icé)