keresem

mostanság az időt. a tereket. a helyeket. a szavakat.
már nem akarok megnyugodni, mert békén vagyok. már csak ki akarom hányni ezt az egészet - ilyenkor sajnálom igazán, hogy nem tudok könnyen hányni. nem vagyok hányós fajta, érted.

---
s a meséje:
eleinte drámai arccal néztem csak kifelé az ablakon, és nyeldestem a könnyeket. aztán csöndesen megindultak, mondjuk kurvára nem lepődtem meg. perceken belül hangosan zokogtam, hogy az egész icé-nemzettség azt képzelhette, hogy halott-hírt kaptam, vagy legalábbis összedőlt a világ – mondjuk ez pont nem érdekelt. közben körbetelefonáltak a szerettek, diszkréten agyondicsértek, én meg hüppögtem rendületlen. amikor már vicces üzenetet is tudtam írni, akkor abbahagytam a zokogást, mert pont elég volt erős félóra ilyen buzi állapotban, meg pont jött az ellenőr is, megkérdezhettem hát, hogy tényleg az egész vonaton nem lehet áramot használni, vagy most akkor miafaszvan. mondta, hogy tényleg. akkor csordogálni kezdett a sós víz az arcomon megint, és a táj szépségein révedeztem eszeveszett önsajnálattal vegyítve – mert én még ennyit sem érdemlek a világtól, pedig milyen jógyerek voltam már mióta mostanában.

mert tulajdonképpen tényleg jógyerek voltam, nem hisztiztem (jó, egyszer, de azt nem látta senki, csak meséltem róla), nem lógtam, nem próbáltam sunyítani, nem veszekedtem, nem idegeskedtem, nem akadtam ki, nem zokogtam a fáradtságtól ésatöbbi, hanem szépen és fegyelmezetten csináltam, amit köllött, és még csak nem is úgy, hogy közben mártírnak éreztem volna magam. (ja, ez elég lényeges momentum.) ebben megnyugodva még csodálkoztam egy kicsit, hogy ez így hogy van, hogy bírja el az ötvenötkilóm ezt a sok szart, hogy nem szaladok el, hogy nem jut eszembe az elszaladás egyáltalán, és kiafasz ez a békés-nyugodt nő már megin' itt, akivel most utazom együtt, aki belém is költözött szívességi alapon már nem is tudom, mikor - asszem egyébként pont a lelkemben bérel ágyat...

utána még eszembe jutott a tegnap este drága kukagyerekemmeli szépség és nehézség okán, meg szembe jutott, hogy mit csináltam ma délelőtt (ti. eléggé elfogyott a türelmem, és úgy döntöttem, hogy akkor most én kiállok értünk, és akkor kiálltam értünk, és pont.) és aztán meg kellett állapítanom, hogy kurvajó dolgom van, be lehet fejezni a rinyálást a picsába.

Gyorsan át is vonultam a büfékocsiba, ahol annyira kedves voltam, hogy adtak egy konnektort használatra, csak kell fogyasztani például egy teját, így most percenként borul rám a borsmentából a lötty, közben meg tudom, hogy szép életem van, kezdem is megbecsülni magam emiatt. is. lassan. (02. 01. koradélután - icé)