az este két kisunikumot. feszkós volt a helyzet, ettől függetlenül magamtól eszembe se jutott volna, hogy ilyet tegyek. de d. ivott, hát én is. talán azért, hogy tudjuk azt mondani, egymásnak egészségedre -- hogy tudjuk azt mondani, egészségetekre! (nincs ezzel baj. nem bánom. nincs jelentősége. mármint az unikumnak.)
ahogy ennek a megbeszélésnek is csak ott van jelentősége, hogy kaptunk egy estét kimondani, ami hazug, és megmondani egymásnak, ami igaz. persze ha nem mondjuk ki most, akkor sincs semmi már -- az elmúlt hónapokban másról sem szólt az életem számos emberi kapcsolatomban, mint az elhallgatásról, a fillentésről, a hazugságról, a sunnyogásról. és minél több ilyen helyzet teremtődött, annál kevesebbet fénylett a szemem, és annál több lett bennem a szomorúság.
vége van.
most nincs szomorúságom. most fosok az átruházott felelősségtől (megnyertem a csávót, vihetem - ezt is jól értsd, kérlek); fosok, hogy a jó kis alapjainkat ne basszuk szét majd újabb ilyen körökkel. tudom, hogy most van itt az ideje. azt is tudom, hogy ha rajtam múlt volna, sokkal hamarabb és drasztikusabban történik minden -- igen, az igazság odamondása egy ilyen szitu. de nem rajtam múlt. mert nem csak rólam szólt a történet. vagy nem is rólam szólt. vagy rólam nem is szólt. mindegyis. ennyi türelmet, ennyi várakozást kellett most begyakorolnom, hogy múlt pénteken szavak nélkül, tegnap pedig a szavakkal együtt is odaadjam az igazamat. nem akarom a felelősségemet átruházni/átadni/megosztani. mert az az enyém. ahogy az összes felhalmozott bűntudatom is -- hogy végül, akkor, mégis magamat szerettem jobban, és nem őt, nem őket.
megnyugtató érzés, hogy amit egyszer elbasztál, azt újra elbaszhatod, és újra, és újra. de sokkal megnyugtatóbb, hogy van remény arra, hogy egyszercsak már nem baszod el... ez sem rajtam múlt, talán ez bánt a legjobban. amúgy nem bántott engem tegnap senki sem. csak én tudtam azt is - bántani magam.
...
örülök, hogy ilyen értelemben ennek a szakasznak most vége. örülök, hogy a szeretet megint győzött minden egyéb felett. örülök, hogy a mi szépséges anya-gyerek-barát-nő kapcsolatunkban ezzel a másik kisleánnyal meg tudjuk mutatni magunknak meg a világnak, hogy lehet ezt szépen is, megértéssel és elfogadással is csinálni.
azt hiszem, egyelőre meg vagyok ettől szeppenve.
annyira, hogy haza is menekültem volna szívem szerint a sötét éjszakában, hogy egyedül maradhassak végre a fáradtságommal, a szorongásaimmal meg az örömömmel is. de nem mentem haza; és nem azért mentem végül hozzá haza, hogy megölelgessem és megnyugtassam: minden rendben van. és nem is azért, mert az ölelésére sóvárogva vágytam már napok óta. nem azért. csak magam miatt mentem oda, vállaltam be a gyerekes félelmeimet, tettem oda az asztalra, hogy tulajdonképpen nem vagyok jól, elfáradtam, és fosok a rámrakott felelősségtől meg tehertől. mert lehet, hogy még ilyet sem csináltam eddig.
na, ezért is szép volt ez a tegnap éjjel még.
ahogy ennek a megbeszélésnek is csak ott van jelentősége, hogy kaptunk egy estét kimondani, ami hazug, és megmondani egymásnak, ami igaz. persze ha nem mondjuk ki most, akkor sincs semmi már -- az elmúlt hónapokban másról sem szólt az életem számos emberi kapcsolatomban, mint az elhallgatásról, a fillentésről, a hazugságról, a sunnyogásról. és minél több ilyen helyzet teremtődött, annál kevesebbet fénylett a szemem, és annál több lett bennem a szomorúság.
vége van.
most nincs szomorúságom. most fosok az átruházott felelősségtől (megnyertem a csávót, vihetem - ezt is jól értsd, kérlek); fosok, hogy a jó kis alapjainkat ne basszuk szét majd újabb ilyen körökkel. tudom, hogy most van itt az ideje. azt is tudom, hogy ha rajtam múlt volna, sokkal hamarabb és drasztikusabban történik minden -- igen, az igazság odamondása egy ilyen szitu. de nem rajtam múlt. mert nem csak rólam szólt a történet. vagy nem is rólam szólt. vagy rólam nem is szólt. mindegyis. ennyi türelmet, ennyi várakozást kellett most begyakorolnom, hogy múlt pénteken szavak nélkül, tegnap pedig a szavakkal együtt is odaadjam az igazamat. nem akarom a felelősségemet átruházni/átadni/megosztani. mert az az enyém. ahogy az összes felhalmozott bűntudatom is -- hogy végül, akkor, mégis magamat szerettem jobban, és nem őt, nem őket.
megnyugtató érzés, hogy amit egyszer elbasztál, azt újra elbaszhatod, és újra, és újra. de sokkal megnyugtatóbb, hogy van remény arra, hogy egyszercsak már nem baszod el... ez sem rajtam múlt, talán ez bánt a legjobban. amúgy nem bántott engem tegnap senki sem. csak én tudtam azt is - bántani magam.
...
örülök, hogy ilyen értelemben ennek a szakasznak most vége. örülök, hogy a szeretet megint győzött minden egyéb felett. örülök, hogy a mi szépséges anya-gyerek-barát-nő kapcsolatunkban ezzel a másik kisleánnyal meg tudjuk mutatni magunknak meg a világnak, hogy lehet ezt szépen is, megértéssel és elfogadással is csinálni.
azt hiszem, egyelőre meg vagyok ettől szeppenve.
annyira, hogy haza is menekültem volna szívem szerint a sötét éjszakában, hogy egyedül maradhassak végre a fáradtságommal, a szorongásaimmal meg az örömömmel is. de nem mentem haza; és nem azért mentem végül hozzá haza, hogy megölelgessem és megnyugtassam: minden rendben van. és nem is azért, mert az ölelésére sóvárogva vágytam már napok óta. nem azért. csak magam miatt mentem oda, vállaltam be a gyerekes félelmeimet, tettem oda az asztalra, hogy tulajdonképpen nem vagyok jól, elfáradtam, és fosok a rámrakott felelősségtől meg tehertől. mert lehet, hogy még ilyet sem csináltam eddig.
na, ezért is szép volt ez a tegnap éjjel még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése