igyekszem, hogy ne révedezzek napi x órát a múltba' - de valahogy ezeket a májusokat, főleg 2007 óta, kurvanehéz megúszni ilyen tekintetben. és most még a jáccótársam sem volt pártner - mert helyette inkább nyaralgatott az urával és a családjával - az ökörködésben, ami a kamionosblog folyamatos visszaolvasását és hüje történetek mesélést jelenti amúgy rendre.
szóval 3 éve ilyenkor egyedül ballagtam kora reggel kifele santiagóból a nagy zsákommal, pontosan azon az úton, amelyiken előző délelőtt csöppet sem diadalittas, hanem inkább szomorságos arccal bevonultunk. és néztem a kollegákat, akik meg épp velem szemben diadalittasan meneteltek befelé, és fotózgatták a várostáblát és könnyes szemmel érezték át a hősségességet, és akkor kicsit magányosnak éreztem magam, meg azt is éreztem, hogy végigcsináltam, de fene tudja, miért, hiszen egyáltalán nem világosodtam meg, hanem inkább sőt. és nem azt mondom, hogy azóta százszor vagy ezerszer is nem adtam hálát, hogy ottan lehettem, vagy hogy nem mennék vissza bármikor, vagy hogy ne éreztem volna többször is meg, hogy na igen, ez volt akkor a cél - de azon a reggelen, az a magány, az azért emlékezetes maradt. a repcsi aztán londonba vitt, a fiú életében először nagy csokor szegényszegfűt nyomott a kezembe és úgy megölelgetett, hogy a madárcsontjaim majdnem széjjeltörtek. meneteltem állatmód 28 napot, hogy odaérjek, és szenvedtem ugyanennyi napot, hogy watfordba mehessek hozzá. megvolt, ott voltam, aztán meg mégis magányos lettem, remélem, azért vágod a sztorit. és abból a magányból azért nem kevés megmaradt nekem, mostan is tudom érezni, simán, bármikor. most is. és most is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése