átjött.

mondjuk amúgy is át szokott.

de én legutóbb akkor láttam; hazafelé a két amazonból (vagy kékamazon?), házuk előtti kis bájcsevejjel.
volt egy-két üzenet ide-oda, meg a hüje karácsonyi hívása, de látni nem láttam.

a bátyámat keresi, mondja anyámnak a teraszról, amíg az a konyhából felel, hogy nincsenek itthon, zolikám*.

én összeszorítom a combjaimat (ezt gyakran csinálom, ha találkozunk, elég szar.), először a képernyőre meredek, aztán körülnézek, hány ablakból nézett végig, mire megszólalt a teraszon? három. az végülis nem sok.

nem tudom, miről beszélnek odaki' (...)

anyám mindig tartotta a 2 lépést zolikámtól, 

a zolikámat is olyan hüjén mondja mindig, pedig semmit sem tud az egészről. biztos megérzi, h valami nem kóser, hiszen az anyám. (...)

még eszembe jut, hogy a kutyám mellett állhat most, és a kocsimat is végignézte, úristen, mivan, ha megkérdezi, hol vagyok?!

álljak elé az új frizurámmal - jabaszod, olyanom is van. elég menő. -  amivel úgy nézek ki, mint gimis koromban,

csak akkor még nem hordtam ilyen valószerűtlenül rövidke szoknyát, amit most is csak úgy, véletlenül sikerült magamraszednem?! (...)
búcsúzkodnak, fasza. 

abbahagyom az egér szorítását.

szevasz zolikám, mondja anyám; tudodhogyan mondja. aztán fél perc múlva beszól jó hangosan nekem, hogy
itt volt a zoli. ki se jössz?

nincs vele dolgom - mondtam vissza a konyhába viszonylag halkan.

anyám hallotta, mert sóhajtott egyet.

*nem ez a neve, csak költőizek.