valahogy mindig úgy képzeltem, hogy hatalmas érzelmi viharok lesznek e beszélgetés körül. ordítok majd, sírok, toporzékolok, szétverem a fejét, lerúgom a veséjét - mindezt hosszan teszem majd, naggyon nagyon hosszan, hogy felérjen azzal 20-22 évvel, amit én, és ahogy én éltem meg, miatta. (...)
semmi ilyen nem volt. jöttünk haza az albán-magyar meccs kocsmai vetítéséről*, és nekiállt nekem navigálni, hogy már igazán a családra kéne gondolnom ennyi idősen, és mire várok még, és kell az életben taktika, meg fasz tudja, mi.
akkor elrepült az agyam. higgadtan, nyugodtan kérdeztem meg, szokott-e arra az estére gondolni, és hogyan? és hogy viszonyul azóta hozzám, s magához, és milyen jogon kér tőlem bármit számon a világon, mikor fél életemet az határozta meg, hogy azt az egy estét valahogy (szülői- és bármiféle segítség nélkül) helyre tegyem. mindegy, nem akarom elmesélni az egészet. akkor megerőszakolt, és pont. most elsírta magát, és bocsánatot kért. pont.
nem tudom, hogy lesz ezután.
*alapvetően erről szólt volna a poszt: meccs a "két amazonban" címmel, de.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése