a másvilágról küldtek haza" jórészt ez most a tételmondat, persze kábé bármi tétel-mondat lehet, annyira szépen bele tudom élni magam akármibe. titokban remélem, hogy ezek csak hormonok, és nem fogok eztán minden színházi élmény esetében könnyeket potyogtatni/zokogni, minden koncerten pedig ölelgetni idegen embereket, mert azért ez mégsem normális. már hogy szerintem. hogy így folyik ki belőled a tömény érzelem, meg nyomja közben a mellkasodat, ááá, hát nem vagyok én ezzel megszokva.
ez meg mindentől függetlenül pedig kurvajó - utoljára akkor voltam ekkora izgalomban színházi keretek között, mikor kettőezerhétfebruárnegyedikén a világtörténelem legszarabb előadásán (baleset!) órákon át csak azon reszkettem, hogy mikor érhetek hozzá/csókolhatom meg a mellettem ülő fiút már, akibe halálszerelmes voltam, és aki halálszerelmes volt belém, csak még akkor nem volt hivatalosan ez kijelentve, csak lehetett tudni, hogy szanaszét feszít minket a vágy de mindjárt. és mikor tegnap este erre gondoltam, akkor is olyan mély szeretetet-szerelmet éreztem, amiről tudom egészen biztosan, hogy téren és időn kívüli, és sohasem fog belőlem elmúlni. és lehet, hogy nem fogunk tudni mi már együtt élni sose', de az is lehet, hogy igen, mert egyszercsak majd úgy változunk, hogy el is bírjuk viselni egymást. de olyan, mintha ez amúgy tökmindegy lenne (nyilván nem tökmindegy), mert velem van, meg bennem van, és így én mást nem fogok már, csak maximum máshogyan, ha egyáltalán valaha.
na, mingyá' bőgök megint, úhhogy mára ennyi.
ez meg mindentől függetlenül pedig kurvajó - utoljára akkor voltam ekkora izgalomban színházi keretek között, mikor kettőezerhétfebruárnegyedikén a világtörténelem legszarabb előadásán (baleset!) órákon át csak azon reszkettem, hogy mikor érhetek hozzá/csókolhatom meg a mellettem ülő fiút már, akibe halálszerelmes voltam, és aki halálszerelmes volt belém, csak még akkor nem volt hivatalosan ez kijelentve, csak lehetett tudni, hogy szanaszét feszít minket a vágy de mindjárt. és mikor tegnap este erre gondoltam, akkor is olyan mély szeretetet-szerelmet éreztem, amiről tudom egészen biztosan, hogy téren és időn kívüli, és sohasem fog belőlem elmúlni. és lehet, hogy nem fogunk tudni mi már együtt élni sose', de az is lehet, hogy igen, mert egyszercsak majd úgy változunk, hogy el is bírjuk viselni egymást. de olyan, mintha ez amúgy tökmindegy lenne (nyilván nem tökmindegy), mert velem van, meg bennem van, és így én mást nem fogok már, csak maximum máshogyan, ha egyáltalán valaha.
na, mingyá' bőgök megint, úhhogy mára ennyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése