mondják,

julika néni szép fiatalasszony volt, talán forgalmat irányított a konzum előtti villanyrendőrnél, mikor még az a kapcsolgatós rendszer volt. elképzelem néha, ahogy áll egy kosárban fent, a pózna mellett (sosem láttam ilyet, csak gondolom), mosolyog és küldi le az autósoknak a puszikat. tudod, így dobálja. úgy dobálja, ahogy most a király utca végén, a padon ücsörögve küldi a csumikat, lába mellett kétlittyós pillepalackban szarbor-maradvány, alatta nem kevésszer vizelet, de ő csak mosolyog a pityókás szemeivel, mondja szépen, hogy csókollak drágám, és dobja a puszikat.
régebben tartottam tőle, mert kiabálós volt, de most, hogy párszor már vajaskifliztünk együtt, meg haza is kísértem már öreg-koszos lakjába, most már nem félek. a férje vmi rémalak, julika néni sok mindent mond róla, de az igazat a fene se tudja. látni még nem láttam, csak hallottam a hangját egyik hajnalban, mikor bevezetgettem a házba. akkor is nagyon rossz volt a szag, majd kifordult a gyomrom, és a csukott ajtó mögül egy érces, borszagú hang káromkodott kifelé. nem szívesen hagytam ott őket, de annyira kerülgetett a hányinger és a rémület, hogy elszaladtam inkább.
julika néni most szettet váltott, nyilván készülünk a hidegre - most csinos, hetyke kis fekete kalapot hord és lila szövetkabátot. ilyenkor reggelenként, mikor még nincs benne a sok bor, egészen üde és szép. jó lenne egyszer tudni az igazságot, vagy az is lehet, hogy nem kell azt nekünk tudni, mert anélkül is meg lehet néha simogatni, kézen lehet fogni, lehet azt mondani neki, hogy de szép vagy ma, drága, tégy magad alá valamit, mert felfázol...