új bejegyzés

nincs kedvem felfázásról írni, sem a krumplistésztáról, pedig mindegyik jó történet lenne. magamról akarok inkább beszélni – ja, tényleg, ne nézzél ilyen hülyén, én sem nézek.
hanem hogy figyelgetem, hogyan nyílok ki/meg, és mindegyiknek örülök külön-külön most, tudod?

például annyira el voltam foglalódva a labos szarjaimmal, hogy alig vettem észre, mennyire nagyon jót tesz nekem, hogy visszamentem a keltákhoz. nem az, hogy nem örültem neki, mert de, egy csomószor boldog voltam egy-egy kis pillanatocskára, hálásan megállt az agyam egy pöttyet, megjegyeztem, hogy defasza, dehálás, jééédejódolgom, hátdemáhogyhúúú, de ennyi. nem meséltem itt sem, pedig néha ízeseket kacagunk, néha nagyot nosztalgiázunk, folyton be-beesik egy arc jórégről, örülés van, megtisztelés van, bizalom van, és ez valójában kurvajó. nem tudom, megérdemlem-e, de nem is érdekel. kis sziget ez most, ahol egy kicsit megint olyan vagyok, vagy lehetek, mint amilyen voltam régebb. énnekem nagyon hiányoztak ezek az emberek, és most tisztára jó, hogy van egy ilyen kis távolról rátekintés az egész viszonyrendszerre – arra, ami volt, meg arra, ami most van. nem úgy jó, de nem is úgy rossz – nem tudom, érted-e. ilyennek képzelem az osztálytalálkozókat – sokon nem voltam, azért nem vagyok biztos benne, hogy az ilyen.

a másik meg, ami jó, hogy bújik vissza belém az érdeklődés – mások iránt is, magam iránt is. megint van bennem nyugalom, türelem, tiszta figyelem. hajlandó vagyok megint magamra meg magamba nézni, meg rád és beléd is nézni... hálás vagyok ezért, főleg, hogy hosszú hetekig úgy hiányzott nekem ez, ez a jobbik énem, tudod.
nem lett jobb semmi sem különben, csak én látom valahogy kicsit máshogy a mindent, és örülök neki. maradjál itten, jobbik énem, többet ne mászkálj el ilyen hosszú időre, végül is csak ennyit akartam mondani.