pesten

jó volt: a kisrohamban mindhárom szőke bekammerolt egy férjet, hogy ne zaklassanak ajánlatokkal a becsiccsentett férfiemberek bennünket - persze a becsiccsentett férfiembereket az ilyen alapvetések ez egy idő után nem érdeklik, ugye.
mindegy, isteni volt a borsos paprikáskrumpli ilditől, és az este is csacsogós volt eléggé.
reggel fosás-hányás-izgulás, aztán ellenőrzés - ezt jóérzés, és kis ideig tartó önbizalom-teli boldogság követett. fasza, mikor így idegenek aszondják, hogy jó veled dolgozni... későbben d. barátommal jaffáztunk egy félórát, s. barátnőmmel kiállítást néztünk a duna-parton (melba, róthanikó, jóhogy) és annyi pénzért ittunk sört (kettőt), amiből egy hétig szoktam vajaskiflizni, de kell néha ilyen élmény, én nem tagadom. és kávéztunk is a szatyorban, meg aztán még a vittulát is megnéztük - finn tudásom alapjai valahol onnan gyökereznek, mint tudjuk.
aztán a vonaton már bőgtem - egyrészt anyám volt igen kedves üzenetben, másrészt meg rámtelepedett valami általános, egyedülvagyokavilágbanteljesen-magány-érzés, amit a közösségbe való megérkezés csak még tovább erősített. jó velük, de nem enyém ez a hely, én azt hiszem... ennek tudatában és valós átérzésében aludtam el éjjel, szintén bőgve.
úgyhogy most csomózok egy drótkerítést sűrű szálakkal a szívem köré, kussolva nekiállok, hogy mindent helyretegyek, amit még kell és lehet, és nem hagyom, hogy fájjon az én szívem a labért. nekem így lesz a legjobb.