mikor a tegnap délutánra gondolok.
... halálfeszkóban-idegben megyünk a tökéletes házba' leszedni a tökéletes hársfavirágokat a tökéletes időpontban (előtte nap esett az eső, érted.) a tökéletes kertben kikapcsolva a tökéletes riasztót, meg minden,
amikor megpillantjuk a fa ágai közt az x. díjas művész főbérlőm faterját, amint a vaslétra tetején szedegeti a zacskóba a hársfavirágokat.
enyhe indulat keletkezett bennem. megnemmondom, miért, de úgy ledorongoltam szerencsétlent, hogy majd' lezuhant félelmében.
jeleztem, hogy azér jöttem, hogy szedjem, minek szedi. meg hogy igen, tudom használni a létrát. meg hogy igen, megmutatta, hol szárogassam. és igen, nem találtam meg a cseresznyét, amit a hűtőben hagyott nekem.
aztán elmenekült. csak úgy egyszerűen.
és akkor azt gondoltam, hogy nagy és félelmetes vagyok, pedig dehogy. csak kétségbeesett.
szóval ezt csináltam az öreggel. édesem, semmi_rosszat_soha_nem_tett_nekem. nem is értem. (talán a saját szüleim saját elvárásait látom ebben a szettben, amiben nem tudok otthon lenni. ja, lehet.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése