van az embernek, annyifelé fáj a szíve. ezt mondta ma az évamama szó szerint, mikor erre vagy arra a gyerekére (megjegyzem teljes joggal!) panaszkodott csöndesen sírdogálva. rídogáltam én is.. eszembe jutott az én öreganyám, aztán anyám - láttam ma őt is sírni (nem örömében a napraforgók végett, pedig azok is szépek voltak). aztán még egy anyát láttam szomorában vígadni, és gondoltam egy másik anyámra is, és akkor már annyi szomorúság volt bennem, hogy belefájdult még a hasam is. későbben gondolkodtam, hova gyűjtöttem össze a nap szomorúságait - hát képzeljétek, a sarkaimba', valóban. onnan sugároztak szerteszét a testembe' a szomorú idegek, mint amiket pirosfényű lézerkarddal vetítenek széjjel mindenfele. hogy akkor az élet végül nem is szép. a végén is annyi van csak, mint a közepén - boldogtalanság, szomorúság, elégedetlenség, nehéz sors, igazságtalanság, megbecsületlenség.
nem akarom elhinni és nem akarok erre gondolni sem. kérem az ölelő karokat magam köré, meleg puszikat az arcomra és mesét.
mert mindez így, ahogy most látom, úgysem lehet igaz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése