el a napjaimból azzal, hogy hallgatom mások panaszait - azokból főleg az időjárásosok jutnak el az agyamig, mert arra tudok legalább mondani valamit (például hogy a szél az jó, mert változást hoz, a változás meg jó! meg hogy a tél demajdmilyenszép lesz, és idemegyünk majd, meg oda, és forraltbor és melegkályha és hótakaró és kisistennyila), bár világosan látszik ilyenkor, hogy nekem ugyan könnybe lábad a szemem a kimondott dolgoktól, másokat azonban úgysem hatja meg, akármit is mondok.
és akkor ma reggel találkoztam egy kedves kolleginámmal, és kérdeztem, hogyan van, és egyszerűen hozzám vágta, hogy remekül. fel is tettem a kérdést egy másik megközelítésből is, hátha csak összekeverte a dolgokat, de nem, úgy is az lett a vége, hogy jól van, minden jó és blablabla.
és ezt annyira jó hallani, hogy azonnal mosolyogni kezdtem, és tízszer nagyobb energiával estem neki a mindenségnek. érted.
(ez a reggeli szél meg, komolyan... gyönyörűűű volt. igaz, hogy ömlött a szemeimből a könny, de ez legyen a legnagyobb bajom. átszállt-forgott rajtam, kisöpört, reménykét ültetett belém, meg minden.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése