nem meséltem

még a hétvégéről, mondjuk elég kettős a dolog, biztos azért is van ez így.
mindenestre szombaton összevakartam magam és a kézműves dobozkáimat, és elvonultam vidékre falunapon gyerekprogramozni. ahhoz képest, mennyire szanaszéjjel voltak az idegeim, egészen szép dolgokat csináltunk 6 órán át szünet nélkül, úgyhogy ma dícséretben lettem részesítve rendező által. amúgy elég sok embert ismerek ebben a kis faluban - csináltunk már napközis tábort, tanítottam ott felnőtteket "számittógépezni", vittem onnan kölyköket drámázni, szóval a főbb ikonok megvannak. színjózanon végigszemlélni őket főzőverseny közben azért nem volt annyira vicces, de aztán megjelent vmi pásti értelmiségi bagázs hullarészegen rábukva az ingyenkajára-piára (nem tűntek annyira rászorulóknak, megjegyzem), és nagyjából semmi különbséget nem láttam a helyi erők és az ő viselkedésük közt. khm.

csináltam egy egészen szép képet a konyhába - nem is emlékszem, mikor üvegfestettem utoljára, szóval ezért már megérte. (a többi művemet elkunyizták a gyerekek, mondjuk nem bánom, úgyse voltam rájuk büszke.)

aztán voltam otthon is, unokahugival abigélt néztünk, vásott kolislányokként nevetgéltünk éjfélig és ittunk közben pálinkát is a szívfájdalom csillapítása végett.

tegnap aztán már nagyon bekészültem, zokogni kb. akkor kezdtem el, mikor a tolnai dombságon egyik kedvenc kanyaromban egy fejtetőre állt autóból megláttam a meghalt néni kilógó lábait. iszonyú sokkoló mindig ilyet látni, hirtelen nem is idegesítenek a 82-vel totyogó, metálszürke vasárnapi szuzukisok (akikbe azért basszon bele a villám, ha kérhetem, mert náluk veszélyesebb kevés van a világon!), hanem csak lelassulnak a fejemben a gondolatok, és hirtelen nem a pillanat problémája a legfontosabb, hanem mondjuk a szeretteimet kezdem félteni... az se jobb mondjuk, nem szeretem, h ilyen aggódós vagyok.