A 12 dühös ember,

annak is az 1957-es változata zseniális film. emlékeztem rá (bár szerintem a '97-es volt a fejemben), tudtam, és most mégis le vagyok döbbenve/nyűgözve/fagyva... régen láttam olyan filmet, amiben egyszerűen érzem az orromban az öregember szagát (ultrajószínész!!!) meg henrifonda ingét dörzsölöm az ujjaim közt (mert bazeg tényleg ott van!)... és amiben látom apámat és annak végtelen dühét és érzem, akár most is, akár ő is állhatna velem szemben, és ha sokan néznék, talán nem vágná belém a kést... nem tudom ügyesen elmondani, mert nem írok jól, szóval amúgy sosem gondolnám, hogy apa megtenné, dehogyis, egyszerűen beleragadtam a képbe, mert tudom, milyen iszonyat dühös rám és a szerinte elbaszott életemre, és ez borzasztóan fáj neki, ahogy nekem is, és legalább tépkedné össze egyszer a fényképeimet, hátha könnyebb lenne picit a lelke. na mindegy. értsétek, ahogy akarjátok, az én hibám, ha rosszul.
A halál ötven óráján meg elaludtam, de van kimentésem - egy éjjel kimaradt előtte alvásilag.