diákszínjátszás

tudom, hogy a normális emberek az idő múltával ezt a műfajt kinövik, de én nem akarom. ha van még hitem a színházban, az kb. ilyenkor csillan meg néha egy-egy pillanatra. és tegnap nagyon megcsillant - 40 percen át vigyorogtam könnyezve a volt rendezőm munkáján/volt játszótársam alakításán... a darabból persze lófaszt nem értettem, holvoltomiglan volt a címe egyébként, és voltak benne botok, meg ritmusok, meg nő-ffi ügy, meg "nem találom a helyem"-ügy is, minden, ami régen (akkor azért értettem, remélem), mezítlábasság, blablaversek, meg tirárám... totál nosztalgia, ujjongás, mifene.

este meg másik játszótárs rendezése - csak hajtogatom a fejem előtte, mást nem tehetek. másfél óra tömény kacagás és szívfájdalom, a játékosai kibaszott fegyelmezettek és nagyon-nagyon jók. bizsergek, jó olyat látni, hogy a versenyben a kölykök állva tapsolják vissza az állítólagos ellenfelet (a mi időnkben ilyen nem nagyon volt, ahogy sok minden más sem - kurvára akartam volna maradni koncerten meg értékelésen, de kívülálló harmincéves nyannyer vagyok már, ugye, nem megnemértett tizenéves művészlélek, hittel teli fijatal.)

szóval most izgulás van - ma este mindez folytatódhat...

ápdét 1:39: és igen, és folytatódott - minden a papírforma szerint (csak már sajna a rendezős oldalról).volt még szotyiköpködés, tanítványaim játszanak, azért bele tudok szeretni egyesekbe egy perc alatt - gimnázium, bazmeg, gimnázium!