alapja a bizonytalanság". na meg a kurvaanyád, és én is menjek a francba, hogy végső elkeseredésemben elolvasom a havi horoszkópot. ugyan mi a szent szarnak?
utálom, amikor fáradtan és álmosan remegő gyomorral tologatom az asztalomon jobbra meg balra a papírokat, ahelyett, hogy nekiesnék. úgy az idő is jobban menne, és mondjuk csökkenthetném a lelkiismeret-furdalásomat az elmaradt tennivalók miatt. utálom, hogy rángat az autó, és nem vagyok képes elvinni a szerelőhöz, hanem inkább titokban vagy félhangosan idegeskedek, hogy nehogy leálljon, éppen most és éppen itt. utálom, hogy éjszakánként felébredek, és össze-vissza ver a szívem. ilyenkor az iparűzési adó be nem fizetésétől el tudok jutni rövid időn belül "az én vagyok a világon a legbalfaszabb ember, és mért ver engem az isten ilyenekkel" rinyáig (megjegyzem, nehezen alszom ezen a csúcsponton vissza.) utálom, hogy nem szeretem a reggeleket. minden reggel meghalok egy kicsit, aztán hihetlen mártír fejjel mégiscsak feltámadok hamvaimból, és legalább 15 percet kések. na, ezt is kurvára utálom, mintha ez nekem járna. utálom, hogy elmúlt belőlem a naív egyszerűségem, és mindent, de mindent túlkombinálok. utálom, hogy szarnak érzem magam és csúnyának, és mástól várok folyamatosan megerősítést. utálom, hogy nem bíznak bennem a szüleim, és már attól is gyomorgörcsöt kapok, ha telefonon beszélünk. utálom, hogy nem tudok örülni igazából semminek, hogy nem tudok megnyugodni, hogy állandóan szomorú vagyok vmi miatt. utálom ezt a bizonytalanságot, hogy nem vagyok ura a saját dolgaimnak, és nem hiszem el, hogy mindent meg tudok oldani. utálom, hogy nem értékelem a sikereimet - ha vannak egyáltalán olyanok, mert utálom, hogy még csak észre sem veszem őket. utálok segítséget kérni, és utálom a lesajnáló pillantásokat, amivel azt sugallják, hogy én baszom el az egészet, és lépjek már, és csináljak végre valamit. utálom, hogy egy óra vagyok, ami aztán másfél leszek/ egy sör, ami 3 lesz/ egy fröccs, ami fenetuggya hány lesz. utálom, hogy ezt elviselem, aztán meg nem vagyok képes normálisan elmondani, mi is a baj. utálom, hogy türelmetlen vagyok. utálom, hogy nem vágyom különösebben semmire.
utálom, hogy meghunyászkodok, és nem állok ki az igazamért, amit utálok, hogy már nincsen is, mert valahol elvesztettem. utálom a kibaszott önértékelési zavaraimat. utálom a queent, a rízst, a sós kajákat, a másnapos savanyú borízt a számban, a borostát, hogy nem nézem az eb-t, hogy nem röhögök hangosan, hogy nem röhögöm ki az egész bénaságot, amit mostanában csinálok.
na, most jobb egy kicsit. majd még folytatom. vagy összeszedem, amit szeretek.
utálom, amikor fáradtan és álmosan remegő gyomorral tologatom az asztalomon jobbra meg balra a papírokat, ahelyett, hogy nekiesnék. úgy az idő is jobban menne, és mondjuk csökkenthetném a lelkiismeret-furdalásomat az elmaradt tennivalók miatt. utálom, hogy rángat az autó, és nem vagyok képes elvinni a szerelőhöz, hanem inkább titokban vagy félhangosan idegeskedek, hogy nehogy leálljon, éppen most és éppen itt. utálom, hogy éjszakánként felébredek, és össze-vissza ver a szívem. ilyenkor az iparűzési adó be nem fizetésétől el tudok jutni rövid időn belül "az én vagyok a világon a legbalfaszabb ember, és mért ver engem az isten ilyenekkel" rinyáig (megjegyzem, nehezen alszom ezen a csúcsponton vissza.) utálom, hogy nem szeretem a reggeleket. minden reggel meghalok egy kicsit, aztán hihetlen mártír fejjel mégiscsak feltámadok hamvaimból, és legalább 15 percet kések. na, ezt is kurvára utálom, mintha ez nekem járna. utálom, hogy elmúlt belőlem a naív egyszerűségem, és mindent, de mindent túlkombinálok. utálom, hogy szarnak érzem magam és csúnyának, és mástól várok folyamatosan megerősítést. utálom, hogy nem bíznak bennem a szüleim, és már attól is gyomorgörcsöt kapok, ha telefonon beszélünk. utálom, hogy nem tudok örülni igazából semminek, hogy nem tudok megnyugodni, hogy állandóan szomorú vagyok vmi miatt. utálom ezt a bizonytalanságot, hogy nem vagyok ura a saját dolgaimnak, és nem hiszem el, hogy mindent meg tudok oldani. utálom, hogy nem értékelem a sikereimet - ha vannak egyáltalán olyanok, mert utálom, hogy még csak észre sem veszem őket. utálok segítséget kérni, és utálom a lesajnáló pillantásokat, amivel azt sugallják, hogy én baszom el az egészet, és lépjek már, és csináljak végre valamit. utálom, hogy egy óra vagyok, ami aztán másfél leszek/ egy sör, ami 3 lesz/ egy fröccs, ami fenetuggya hány lesz. utálom, hogy ezt elviselem, aztán meg nem vagyok képes normálisan elmondani, mi is a baj. utálom, hogy türelmetlen vagyok. utálom, hogy nem vágyom különösebben semmire.
utálom, hogy meghunyászkodok, és nem állok ki az igazamért, amit utálok, hogy már nincsen is, mert valahol elvesztettem. utálom a kibaszott önértékelési zavaraimat. utálom a queent, a rízst, a sós kajákat, a másnapos savanyú borízt a számban, a borostát, hogy nem nézem az eb-t, hogy nem röhögök hangosan, hogy nem röhögöm ki az egész bénaságot, amit mostanában csinálok.
na, most jobb egy kicsit. majd még folytatom. vagy összeszedem, amit szeretek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése